Neil Clark
1978 – Az év, mely során mai világunk teremtetett
Ez az év a három pápának, az USA galambjai és héjái harcának,
az iráni sah elleni tüntetésnek és az Egyesült Királyság munkaügyi minisztere
végzetes hibájának volt az éve. A 40 évvel ezelőtti eseményeknek a mai napig
tartó hatásuk van.
1978. január 1-jén a világ viszonylag állandó helynek tűnt.
Amit nagyjából úgy lehet jellemezni, hogy Nyugaton mérsékelt kormányok voltak
uralmon. A világgazdaság kezdett kilábalni az 1973-as olajár sokkból.
Újra volt remény a közel-keleti békére.
Azonban 1981 elejére a helyzet drámai módon megváltozott. A
Kelet és Nyugat közötti enyhülésnek vége volt. Az USA-ban és az Egyesült
Királyságban a neoliberalizmus jutott uralomra. A gazdasági helyzet rosszabbra
fordult, mivel a tömeges munkanélküliség ismét megjelent a fejlett országokban.
A Közel-Kelet újra a bizonytalanság területévé vált, miután Irak és Irán
totális háborút indított egymás ellen.
1978 volt az az év, amikor minden megváltozott. Az USA-ban
olyan harc dúlt a kormányzaton belül az enyhüléspárti galamb Cyrus Vance
külügyminiszter és Jimmy Carter elnök ádázul oroszellenes nemzetbiztonsági
tanácsadója, Zbiniew Brzezinski között, melynek óriási geopolitikai kihatásai
voltak. Carter cikkcakkozott a külpolitikában, egyik pillanatban Vance, a
másikban „Zbig” álláspontját osztotta, de az idő múlásával az utóbbi kerekedett
felül.
Erre Afganisztán adta meg neki a lehetőséget. Daoud Khan
eltávolította a hatalomból unokaöcsét, Mohammed Zahir királyt, aki 1973 óta
vezette az országot. De amikor hatalomra került, Daoud elkezdett távolodni régi
balos szövetségeseitől és a Nyugat felé fordult. A kommunista Afgán Népi
Demokratikus Párt betiltása és a szovjetek által kiképzett katonatisztek
eltávolítása vezetett 1978 áprilisában az úgynevezett „Saur forradalomhoz”,
amely során a szovjetbarát Nur Muhammad Tarakit került hatalomba, miután Daour
elnököt, feleségét és gyermekeit kivégezték. Az új, kommunista kormány – meg
kell mondani, hogy túlságosan gyorsan – radikális szociális reformokat vezetett
be. Ez ellenállást váltott ki a konzervatív, iszlamista erőkből és Brzezinski
ebben látta meg a lehetőséget.
„Zbig” már 1977-ben megalakította a Nemzetiségek
Munkacsoportot (Nationalities Working Group). Ennek az volt a célja, hogy
etnikai és vallási feszültségek gerjesztésével gyengítse a Szovjetuniót.
Amint az a korábbi cikkemben már megjegyeztem, közkeletű
tévedés, hogy az USA csak azt követően kezdte el támogatni az afgán fundamentalista
lázadókat, miután szovjet tankok gördültek be 1979-ben az országba. Valójában
„Zbig” már 5 teljes hónappal a szovjet beavatkozás előtt meggyőzte Cartert
arról, hogy adja beleegyezését kormányellenes harcosok titkos segélyezéséhez,
kifejezetten abból a célból, hogy azzal katonai válaszlépést provokáljon ki a
Kreml részéről.
Brzezinski eltökélte, hogy a Szovjetunió megkapja a maga
Vietnamját. A fenti provokációval ezt el is érte.
Nagy-Britanniában James Callaghan munkáspárti kormánya
1978-ra sikeresen csökkentette az inflációt és a folyamatosan emelkedő
északi-tengeri olajbevételeknek köszönhetően a gazdaság kilátásai nagyon jók
voltak.
– Nagy-Britannia kilátásai a világháborút követően még sose
voltak ilyen jók – lelkendezett Geoffery Maynard, a Chase Manhattan Bank
európai vezető közgazdásza. A Munkáspárt vezette a népszerűségi listákat és a
szeptemberi szakszervezeti konferencián azt várták, hogy az öreguras Callaghan
előre hozott választásokat ír ki októberre. De „Sunny Jim” ezt ostoba módon kizárta,
amit egyszerűen a brit politika világháborút követő időszakának legnagyobb
melléfogásaként jellemezhetünk.
Callaghant antiinflációs politikájának „4. fázisa”
ütközőpályára állította a szakszervezetekkel és oda vezetett, amit a
konzervatív Sun napilap „az elégedetlenkedés telének” nevezett. A sztrájkok és
az elmúlt 16 év legkeményebb tele megfordították a közhangulatot, különösen Délkelet-Angliában,
és kikövezték az utat Margaret Thatcher számára, aki 1979 májusában
diadalmenetben vonult be a Downing Streetre. Győzelme, amely 1978
szeptemberében még teljesen valószínűtlennek tűnt, fordulópont volt, mivel a
háború utáni konszenzuális, vegyes gazdasági rendszer végét jelentette, és a
privatizáció, dereguláció és iparleépítés új korszakát hozta el.
1978 sorsdöntő év volt az Európai Gazdasági Közösség (EGK)
fejlődése szempontjából is. Az év az Európai Monetáris Rendszer bevezetésével
telt, amely végül az euróhoz vezetett. Nagy-Britannia volt az egyetlen EGK-tag,
amely kimaradt a rendszerből. Attól tartottak ugyanis, hogy az a német gazdaságnak
hajtana hasznot a többiek rovására, ahogy az be is bizonyosodott.
A Vatikánban zajló drámai történéseknek is hosszan tartó
következményei lettek. Augusztus 6-án elhunyt VI. Pál pápa. I. János Pált
augusztus 26-án megválasztották, de alig 33 nappal később, szeptember 28-án
holtan találták az ágyában, ami miatt egyesek azt feltételezték, hogy
meggyilkolták.
II. János Pált, az 1978-as év harmadik pápáját és egyben az
első lengyel pápát októberben választották meg. Annak az embernek a
világpolitikára gyakorolt hatását, akit a későbbiekben minden idők egyik
legnagyobb pápájaként fognak emlegetni, nem lehet eltúlozni. Megválasztása
felbátorította szülőföldje, Lengyelország kommunista urainak ellenzékét és az
emberi jogok melletti nyílt kiállása megrázta a dél-amerikai autoriter és
diktatórikus kormányokat, közöttük Chilét és Paraguayt is.
– II. János Pál megválasztásának puszta ténye 1978-ban
mindent megváltoztatott. Lengyelországban kezdődött minden… És aztán az egész
elterjedt. Elment Chilébe és Pinochetnek vége lett. Elment Haitire és Duvalier-nek
is vége lett. Elment a Fülöp-szigetekre és Marcos is eltűnt – mondta Joaquin Navarro-Valls,
II. János Pál sajtótitkára.
Egy hónappal II. János Pál pápává választása előtt fontos
diplomáciai áttörés történt a Közel-Keleten. Camp Davidben, az Egyesült Államok
elnökének hivatalos pihenőhelyén Izrael és Egyiptom – melyek 5 évvel ez előtt
még háborúban álltak egymással – vezetői történelmi megállapodásokat kötöttek,
amely egy év múlva az izraeli-egyiptomi békeszerződésben csúcsosodott ki. És
bár a szerződés a mai napig hatályban van, mégsem hozott tartós békét a Közel-Keletre.
A palesztin vezetők, és az arab közvélemény többsége árulásként tekintett rá.
Anvar Szadatot, a pipázó, Edgar Wallace-t olvasó egyiptomi elnököt, aki békét
kötött Menáhém Begínnel, 1981-ben meggyilkolták.
1978 volt az utolsó éve az iráni Pahlavi-dinasztiának. A
sah, aki az USA kliense volt, 1941 óta ült a trónon, de egyre erősebb autoriter
uralma miatt hatalmas utcai tiltakozások kezdődtek. A CIA augusztusban úgy
gondolta, hogy „Iránban nincs forradalmi vagy forradalmat megelőző helyzet”,
ami súlyos baklövésnek bizonyult.
Az USA kormányzatán belüli megosztottság ismét döntő volt. Vance
elfogadta, hogy az iráni nép változást akar, és arra sürgette Cartert, hogy
létesítsen közvetlen kapcsolatot a száműzetésben élő Khomeini ajatollahhal. Az
örök keményvonalas Brzezinski a hadsereg bevetését sürgette.
1979 januárjában a sah, akit rákos betegség is sújtott,
elhagyta országát.
A száműzött Khomeini ajatollah diadalmenetben tért haza, és
egy népszavazást követően kikiáltották az iszlám köztársaságot. Az iráni
helyzetre reagálva az OPEC jelentősen megemelte a kőolaj árát, ami új
világgazdasági recessziót váltott ki. 1980-ra az infláció az USA-ban elérte a
14 %-ot. A gazdasági hanyatlás, az iráni túszdráma (ami egy olyan elvetélt
mentőakcióhoz vezetett, melyet Brzezinski támogatott, de Vance ellenzett) és a
szovjetek 1979 decemberi afganisztáni bevonulásának hatásai kikövezték az utat
Carter bukásához és Ronald Reagan 1980-as elnökválasztási győzelméhez.
Carter taktikázása – akárcsak a brit Callaghan esetében –
végül sokba került neki. A szovjet vezetés is követett el akkoriban hibákat. Amikor
a békepárti Vance 1977 márciusában Moszkvába látogatott a haderő „jelentős
csökkentését” célzó terveit elutasították.
Az elutasítás Brzezinskit erősítette, jegyezte meg Jeremy
Isaacs és Taylor Downing a „Hidegháború” című könyvben.
Brzezinski stratégiája, mely az afganisztáni iszlamista
milíciákat támogatta annak érdekében, hogy „a szovjetek vérezzenek”, 1991 után
is folytatódott, és alkalmazták Oroszország szövetségesei ellen Líbiában és
Szíriában is. A világ ennek köszönhetően sokkal veszélyesebb hellyé vált, és
sokkal egyenlőtlenebb is 1978 óta.
Nagy-Britanniában 40 évvel ezelőtt a gazdagok és szegények
közötti rés a történelem során sosem volt mértékben lecsökkent. Ahogy azt a
Guardiannak is megjegyeztem, „az alsó 90 % jövedelme azelőtt még sosem volt
olyan nagy és a felső 10 %-é olyan kicsi”. Azóta az egyenlőtlenség meredeken
növekszik.
1980-tól kezdődően a felső 1 % jövedelemkoncentrációja
kilőtt az égbe, és a 2000-es évek közepére ismét elérte a XIX. század végi és
XX. század eleji szinteket, írja az amerikai Robert Hunter Wade a Ravenhill Global Political Economy
kiadványban megjelent „Növekedés, egyenlőtlenség és szegénység” című
esszéjében.
Az Oxfam januárban azt jelezte, hogy a leggazdagabb 1 % a
tavaly megtermelt javak 82 %-át tette zsebre.
II. János Pál pápa, az 1978-as év egyik kulcsfigurája az
1990-es években látta, hova vezet a neoliberális globalizáció. Lettországban
ostorozta a „kapitalista ideológia” súlyos „társadalmi igazságtalanságait” és
elismerte, hogy a marxizmusnak volt „igazságmagja”. Egy csehszlovákiai
látogatásán korábban óva intett attól, hogy a kommunizmust a fogyasztói
társadalomra és a materializmusra cseréljük le. Azt is kijelentette, hogy „a
piaci ideológia” az emberek közötti szolidaritást „legalábbis megnehezítette”.
Akár pozitívumként, akár negatívumként, vagy a kettő
keverékeként tekintünk azokra a dolgokra, amelyeket a 40 évvel ezelőtti
történések okoztak, a jelentőségüket nem tagadhatjuk el. Nagyrészt – legyen bárhogy
is – most is abban a világban élünk, amelyet a „reformerek” és a „forradalmárok”
és egy bizonyos nemzetbiztonsági tanácsadó segített kialakítani 1978-ban.
https://www.rt.com/op-ed/420718-1978-iran-us-pope-brzezinski/