Simon Tisdall - Az osztrák szélsőjobb előretörése a
megszokott centrista politika végét jelzi
Ha a kiközösítés nincs a terítéken, akkor az
azonnali ellenállás vagy a közvetlen érintkezés maradhat az egyetlen lehetőség
Már a vasárnapi fej-fej melletti elnökválasztás
végeredményének kihirdetése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy függetlenül a
győztes személyétől, az osztrák választók hatalmas győzelemhez juttatták a
szélsőjobboldali politikai pártok előre nyomuló légióit, melyek baljós árnyai
ismét ott lopakodnak Európa kísértetjárta mellékútjain.
A kemény jobboldali Szabadságpárt jelöltje, Norbert
Hofer masszív választói támogatottsága egyszerre jelzi a múlttal való szakítást
és az ahhoz történő – esetleges – dermesztő visszatérést is. A szélsőjobbra
adott szavazatok aránya Essextől Essenig és Athéntól Aarhusig az ismerős,
háború utáni, megszokott, centrista politika halálos ítéletét jelenti. A
Szabadságpárt hosszú utat tett meg a karintiai térdcsapkodós, neonáci demagóg, a
néhai Jörg Haider napjai óta, aki 2000-ben a kormányba tudott jutni. Azonban
Hofer hízelkedő, kevésbé konfrontatív megjelenése nem jelenti a Haider által
támasztott dilemmák megszűnését.
Az EU 16 évvel ezelőtt erősen ellenezte a
Szabadságpárt részvételét az osztrák koalíciós kormányban, diplomáciai
szankciók egész sorát léptette életbe és hatékonyan zárta az országot
karanténba. De ezek az intézkedések rövid életűek voltak. A kisebb EU-tagállamok,
mint például Dánia, ellenezték a nagyfiúk erőszakoskodásának tűnő
intézkedéseket.
Hasonló EU-s reakció jelenleg nincs a terítéken.
Talán azért, mert mind a 28 tagállamnak van saját szélsőjobboldali populista
vagy nacionalista pártja, melyekkel meg kell küzdeni. Páran, mint az Igaz
Finnek (vagy Finnek) még kormányra is kerültek. Mások, mint az Alternatíva
Németországnak és a Dán Néppárt befolyásos hatalmi tényezőkké váltak.
Lengyelországban a jobboldali nacionalista Jog és
Igazságosság Pártja arra használta fel őszi választási győzelmét, hogy megkérdőjelezze
a hagyományosan liberális, európai eszményeket az igazságszolgáltatás, a média
és a közszolgálat függetlenségtől kezdve az abortuszhoz való jogig. Ami érthető
módon aggasztja Brüsszelt.
Azonban az európai normák lengyelek általi semmibe
vétele egyáltalán nem újdonság. Erre egy sokkal hírhedtebb példa is található
odalent, Magyarországon, ahol a populista miniszterelnök, Orbán Viktor a szabad
kereskedelem-ellenességgel, a bevándorlás-ellenességgel és az oroszbarát
politikával kultuszt teremtett a Brüsszel elleni harcból. Amit eddig megúszott.
Ezzel egy időben, Franciaországban Marine Le Pen
szélsőjobbos Nemzeti Frontja készül a jövő évi elnöki és törvényhozási
választásokra, melyekbe jelentős beleszólása lesz. A végeredményt jelentősen
befolyásolhatja majd Ausztria, illetve az is, hogy a nacionalista, EU-ellenes
Brexit-kampány milyen sikert ér el a jövő hónapban esedékes brit népszavazáson.
A fenti szélsőjobboldali és nacionalista
csoportosulások közös motivációs bázisa többek között a szíriai és máshonnan
induló bevándorlási hullámtól, a gazdasági bizonytalanságtól és a
munkanélküliségtől való félelem, a balközép és jobbközép
establishment-pártokból való növekvő kiábrándultság, az elitista,
antidemokratikus EU-val szembeni bizalmatlanság, és az állítólagos identitásválság,
azaz a nemzeti, etnikai és kulturális kohézió érzékelhető elveszítése. Nehéz
megmondani, hogy mit lehetne kezdeni az ebből fakadó – és például Ausztriában
is látható – politikai és társadalmi nyugtalansággal. A 2000-ben bevezetett
EU-szankciók nem váltak be. Ahogy az sem, hogy Ausztria két nagy pártja, a
balközép szociáldemokraták és a jobbközép Néppárt, majd együttes erővel
akadályozza meg Norbert Hofer előretörését.
Ha a kiközösítés nem járható út, akkor vagy az
azonnali ellenállás vagy a szélsőjobbal való közvetlen érintkezés (mondhatnók
együttműködésnek is) tűnik az egyetlen lehetőségnek.
Ausztriában – a haideri időkkel ellentétben – a
Szabadságpárt elleni tömegtüntetések hiánya volt a feltűnő. Németországban és
más európai országokban a populista jobboldal előretörésével szembeni utcai
ellenállás gyakran csak elszórt és szervezetlen.
Nagy-Britannia – amelyre egyesek úgy tekintenek,
mint ami utat mutat az EU-népszavazással – utat mutathatna egy kemény balos
párt újjáéledésével kapcsolatosan is. Jeremy Corbyn színre lépését és a
Munkáspárt taglétszámának ezzel párhuzamos jelentős növekedését a szélsőjobb –
mint például a Függetlenség Párt (UKIP) – előretörésére adott közvetlen válaszként
is fel lehetne fogni.
A Munkáspárt balszerencséje, hogy a még saját
kutatásaik szerint sem érzékelik azt, hogy sok hagyományos támogatójuk aggódik
a bevándorlás, a bűnözés és a népjólét miatt, ahogy azt sem, hogy választási
kilátásaik „nagyon gyengék”.
A kedvezőtlen gazdasági körülmények és a politikai
közép összeomlása, amelyek láthatóan felbátorítják a szélsőjobboldali pártokat,
a társadalmi megosztottság egyéb formáinak is táptalajt nyújtanak, és ezzel polarizációhoz
vezetnek. Spanyolországban egyre erősödik Katalónia azon vágya, hogy elváljon
Kasztíliától, miközben a fősodratú pártok azért küzdenek, hogy a választásokat
követő patthelyzetben fenntartsák a kormányzóképességet. Hasonló jelenség
tapasztalható Skóciában is.
A másik gyengítő tényező a nyilvánvaló, széleskörű
politikai apátia és elidegenedés, különösen a fiatal választók körében, akiknek
pedig – elég fura módon – pont a legtöbb a veszíteni valójuk egy hosszú távú
politikai működésképtelenség miatt. A legutóbbi Európai Parlamenti választások
rekord alacsony részvételi aránya volt erre a riasztó példa.
Az Európa betegeskedő népközössége elleni fenti támadások
összesített, károsító hatású eredményei lettek nyilvánvalóvá a vasárnapi ausztriai
választások során. Nem az történt, hogy a közép nem tartott ki. A közép szinte
teljesen eltűnt.
http://www.theguardian.com/world/2016/may/22/far-right-surge-in-austria-signals-end-of-centrist-politics-as-usual
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése