A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kína. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kína. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 9., kedd

A civilizációk összecsapása



Pinkerton: A civilizációk összecsapása, avagy az USA, Kína és minden más ország közötti kegyetlen versengés

James "Jim" P. Pinkerton újságíró, író és politikai elemző. A Stanford Egyetem elvégzése után a Fehér Házban dolgozott Ronald Reagan és George H. W. Bush elnöksége idején, illetve mindkettőjük választási kampányai során 1980-tól 1992-ig. 2008-ban Mike Huckabee elnökválasztási kampányának vezető tanácsadója volt.

Első rész

Mind minden nemzet, az Egyesült Államok is örökös versengést folytat a többi országgal. Létezésének 230 éve során, amióta a philadelphiai konvención 1787. szeptember 17-én aláírták az alkotmányt, az USA szinte minden nagyhatalommal összetűzésbe került, így például Angliával, Franciaországgal, Németországgal, Olaszországgal, Japánnal és Oroszországgal. Más szóval, néhány évtizedenként országunk jelentős, sőt halálos fenyegetéssel nézett szembe.

És Kína sem kivétel. Például a koreai háború során, 1950-től 1953-ig az amerikai erők többet harcoltak a Kínai Népköztársasággal szemben, mint Észak-Koreával – valójában a kínai Népi Felszabadító Hadsereg létszáma durván az ötszöröse volt az észak-koreainak. Ebben a konfliktusban 33 686 amerikai esett el.

Több mint hat évtizeddel később, 2017-ben mind el tudjuk dönteni magunktól, hogy Kína barát, rivális – vagy lesben álló ellenség-e.

Természetesen a modern időkben a katonai versengés elválaszthatatlan a gazdasági versengéstől. Miközben a hadvezetés és katonáskodás mindig fontos a háború során, egy nemzet tudományos és ipari kapacitásai még fontosabbnak bizonyultak, ahogy azt a szerző már korábban is állította, például itt és itt.

Megjegyezhetjük azt is, hogy ezt az ipari realitást nagyszerűen demonstrálta az Egyesült Államok túlélése érdekében vívott másik döntő harc – a polgárháború.

A mozikedvelők felidézhetik az 1939-es Elfújta a szél című filmből Clark Gable szemléltető szavait, amikor Rhett Butler szerepében így figyelmezteti déli, ültetvényes szemléletű társait az ipari szemléletű jenkikkel kapcsolatosan: „Nekünk csak gyapotunk, rabszolgáink és arroganciánk van.”
Valójában a Konföderációnak ennél sokkal többje volt: jobb tisztjei és összességében egészen biztosan jobb katonái. Mégis, amint azt a harc végső kimenetele megmutatta, a hadművészeti virtuozitás önmagában nem volt elegendő a vereség elkerüléséhez.

Sőt, a Kékek és Szürkék négy éves összecsapását akár így is lehetne összegezni: a déliek nyernek és visszavonulnak, az északiak veszítenek és előre törnek. A jobb logisztika, a több hadianyag és az erősebb „katonai-ipari komplexum” – ami például az északi New York államban gyártott Parrott-ágyú gyors fejlődésében volt tetten érhető – vezette Grant tábornok seregeit győzelemre.

Ez emlékeztethet minket arra, hogy a katonai erőnek ipari és technológiai alapokra van szüksége.

Tehát, ha a nemzetek közötti stratégiai versengés elkerülhetetlen, akkor egy igazi nemzeti hazafi gondoskodik arról, hogy az országának legyenek a legjobb feltalálói és szakemberei, akárcsak katonái.

És ha már az ágyúgyártásról beszélünk, érdemes megjegyezni, hogy Kína volt az első ország, ami nem csak a lőport fedezte fel a XI. században, hanem rövidesen a tüzérséget is. Sőt, a kínaiak feltalálták a robbanó tüzérségi aknát is, miközben a világ túlfelén, erősen lemaradva az európaiak még kardokkal és íjakkal kaszabolták egymást.

De a kínaiak hagyták, hogy hadi fejlesztéseik kicsússzanak a kezeik közül, mivel nem tudták elmélyíteni a szakértelmet. Nem az volt a baj, hogy Kína békés volt - a kínaiak akkoriban több háborút is vívtak. Kína egyszerűen nem volt képes felismerni hadászati találmányai jelentőségét, és azokat nem tudta rendszerbe állítani.

Így jutunk el a haditechnika alapigazságához: annak érdekében, hogy hatékony legyen, tömeggyártásúnak is kell lennie, és egyben tömegek által közismertnek. Mellékesen megfigyelhetjük, hogy a katonai észjárásnak világszerte sok erőssége van, de olyan tekintetben döntően konzervatív, hogy nem mindig hajlandó az újítások befogadására.

És most ismét hozhatunk példát a kínai zsenialitásra, ami újfent kudarcot vallott abban, hogy ezt a zsenialitást kihasználja: a XV. században Kína hatalmas hajókat épített – néhány közülük 120 méternél is hosszabb volt, négy fedélzettel és kilenc árboccal – azzal a céllal, hogy bejárják az óceánokat. Azokban az időkben a kínai Cseng Ho expedíciókat vezetett egészen Kelet-Afrikáig és Arábiáig.

És mégis ugyanaz történt a kínai tengerhajózással, mint ami a kínai hadviseléssel: a kínai civilizáció egyszerűen elveszítette érdeklődését a saját felfedezései iránt. Különösen a kínai császárok hitték azt, hogy a Középső Királyság eleve tökéletes, az országnak mindene megvan, és az újdonságok csak összezavarnák a dolgokat. Ráadásul, mivel Kínának nem voltak erős kapitalista kereskedelmi hagyományai, nem volt – szemben Európával – erős kereskedő osztálya sem, ami több kereskedelmi lehetőségre ácsingózott volna.

Ez tehát a történelem egyik nagy „mi lett volna” kérdése: mi lett volna, ha Kína nem lassít le, hanem tovább halad? Mi lett volna, ha folytatja a felfedezéseket és a gyarmatosítja – na, jó, meghódítja – Afrikát, a Közel-Keletet és átkelve a Csendes-óceánon Észak-Amerikát is? Igen, ez jelentős erőfeszítést igényelt volna, de amint tudjuk, az európaiaknak sikerült a későbbi évszázadokban.

Sőt, amikor az európaiak végül beérték a kínai hadászati és hajózási ismereteket, azt lóhalálában tették. Amint azt mind tudjuk, a spanyol lobogó alatt hajózó olasz Kolumbusz Kristóf 1492-ben partra szállt Amerikában, hogy aztán egy egész féltekét tegyenek Európa jövedelmező hátsó udvarává.

Mi több, a XVI. században Portugália kereskedelmi állomást épített Makaón, kínai földön. Tehát Portugália telepedett meg Kínában, és nem Kína Portugáliában.

Így kezdődött egy négy évszázados időszak, amely során az európaiak és később a japánok uralkodtak Kína felett. Hihetetlennek tűnhet, hogy egy olyan fejlett civilizáció, mint a kínai, ilyen letargikus inkompetenciába volt képes zuhanni, de a történelmi tényeknek nem muszáj hihetőnek tűnniük – azok egyszerűen csak igazak.

Kína visszahúzódása a második évezred középső évszázadaiban erős történelmi súlyt ad a jól ismert közmondásnak: csináld rendesen vagy ne is csináld! Ha a kínaiak nem építenek a saját találmányaikra, elkerülhetetlen, hogy majd mások – jelen esetben az európaiak – fognak.

Sőt, az európaiak – és zaboltálan leszármazottjaik, az amerikaiak – bizonyították a történelem egy másik kemény leckéjének az igazát is: a győztes mindent visz.

Kína csak a XX. században kezdett ébredezni. A Szun Jat-szen által vezetett 1911-es kínai forradalom végül elűzte a dekadens és beteges császári dinasztiát. Az új Kínai Köztársaságnak jó gondolatai – a nacionalizmus által irányított kapitalizmus – voltak a gazdasági fejlődést illetően, de ezeket a terveket Mao Ce-tung kommunista lázadása, majd később az 1937-es japán megszállás keresztülhúzta. A harcok során – melyek 1949-ig tartottak – kínai katonák milliói és polgári lakosok tízmilliói haltak meg, az ország pedig romokban hevert. És  miután Mao kommunistái hatalomra kerültek, nem mondhatjuk, hogy a körülmények javultak volna. Azonban szovjet segítséggel Kína elkezdte visszanyerni katonai erejét és 1964-ben felrobbantotta első saját atombombáját.

De Kína ennek ellenére sem igazán nyerte vissza civilizációs kisugárzását egészen Mao utódja, Teng Hsziao-ping uralmáig, aki 1978-tól 1992-ig vezette az országot.

Teng hivatalosan kommunista volt, de leginkább pragmatista. Ezért a kukába hajította a maoista dogmákat és megnyitotta az országot a piac vezérelt gazdasági fejlődés számára. Ahogyan azt Teng szerette mondani: „Nem számít, hogy egy macska fekete vagy fehér. Ha megfogja az egeret, akkor jó macska.”

Valójában Teng újraélesztette Szun Jat-szen XX. század eleji gazdasági modelljét, a tudatos nacionalizmus által vezérelt kapitalizmust.  Érdemes megjegyezni: a kínai kommunisták ma egy olyan rendszert irányítanak, amelyet a kínai nacionalisták találtak ki száz évvel ezelőtt. Másképp mondva, közgazdasági-politikai szempontból olyan a helyzet, mintha Tajvan – azaz a Kínai Köztársaság, amely Szun Jat-szen rendszerében gyökeredzik – irányítaná a pekingi kormányt. A két rendszerben az a közös, hogy mindketten kínaiak – a kínaiak pedig általában tudják, hogyan kell a dolgokat intézni.

A Kínai Népköztársaság gazdasági reformjának eredményei valóban látványosak, csakúgy, mint korábban Tajvanon, azaz a Kínai Köztársaságban voltak. A szárazföldi Kína nemzeti összeterméke 1978-ban vásárlóerőhöz igazítva pusztán az USA GDP-jének 10%-át érte el. Azonban 2016-ban a kínai gazdaság mérete már 115%-a volt az amerikai gazdaságnak.

Másképp mondva, kevesebb, mint 40 év alatt Kína elérte, hogy gazdasága, ami korábban az USA gazdaságának egy tizede volt, immár hetedével nagyobb, mint az USA-é. (Persze az egy főre eső GDP tekintetében az USA-nak továbbra is jelentős előnye van.)

Sok megfigyelő – így a Trump-adminisztráció kereskedelmi cárja, Peter Navarro is – azt mondaná, hogy Kína gyarapodásának jelentős része alapvetően a kínai importtal kapcsolatos ostoba amerikai politika eredménye, noha természetesen ezzel a szabad kereskedők nem értenek egyet. Így vagy úgy, a lényeg ugyanaz: Kína visszatért.

Sőt, manapság Kína, miután öt évszázadot átszunyókált, nagyon is éber.

A nagy képet tekintve Kína rohama nem jelent nagy sokkot – a világ többi része emlékezhet arra, hogy az emberiség írott történelmének nagy része során Kína mindig a csúcson vagy annak közelében volt.

Mi több, az elmúlt 5000 év során Kína – akár fent volt, akár lent – mindig egyetlen ország volt, és ez hosszabb folyamatos történelem, mint bármely más országé a világon. Ezért levonhatjuk a következtetést: népként a kínaiak nyilván tudnak valamit egy erős civilizáció felépítéséről és megtartásáról. És ennek a civilizáció-fenntartásnak az egyik kulcsa, amint azt láttuk, a stratégiai – mind hadászati, mind ipari – erő.

Jöjjön tehát a kérdés az amerikaiak számára: ma ki a letargikus és az inkompetens? Ha nem is az egész nép, de legalábbis annak uralkodó rétege? Ki piszmog, miközben az ország lángokban áll, vagy éppen széthullik?

Amint azt láttuk, a történelem ítélete az, hogy a lomhaság és az együgyűség végzetes, a világ folytonos mozgásban van, és egy nép egyetlen reménye az, ha a változás élén jár, különben az el fogja söpörni.

A XV. században a kínaiak hibáztak és ezért nemzetük kemény árat fizetett. Ők azóta megtanulták a leckét. Most, a XXI. században ők határozottan elszántak arra, hogy még jobbak legyenek – sokkal jobbak – és az eredmények magukért beszélnek.

Minket, amerikaiakat figyelmeztettek.

http://www.breitbart.com/big-government/2017/05/08/pinkerton-clash-civilizations-fierce-competition-u-s-china-every-country/

2013. szeptember 26., csütörtök

Timothy Gaston Ash - Angela Merkel Németországának vezetésével Európa teknősbéka marad



Nos, a németek szóltak, és az Európai Unió továbbra is teknősbéka marad. A jövő májusi európai parlamenti választások után meglátjuk majd, hogy milyen lassú és boldogtalan teremtmény is ez. És az azt követő évtizedben egy nagyobb, ezópusi kérdés fog felmerülni: Le tudja az európai teknősbéka hagyni valahogy az amerikai sast és a kínai sárkányt? Vagy legalább lépést tud tartani velük?

Bár Merkel Mutti (anyuci) győzelmét megünnepelték, az új német kormányt még meg kell alakítani. Egy szövetségi köztársaságban az ilyen koalíciós tárgyalások hagyományosan a teknősbékák párzásának iramában és annak minden fenségességével zajlanak. Ha feltételezzük, hogy az eredmény a szociáldemokratákkal megalakított, úgynevezett „nagykoalíció” lesz, akkor elképzelhető egy kicsiny, ám kívánatos változás Németország eurózóna-politikájában.
Merkel hétfőn azt sugallta, hogy nem fog változtatni az adósságok, a megszorítások és (a szó gazdasági és pszichológiai értelmében is vett) válság miatt bajba jutott dél-Európával kapcsolatos álláspontján. Arra a meggyőző módra hivatkozással, amellyel Németország lecsökkentette a foglalkoztatás költségeit, és helyreállította a versenyképességet, azt mondta:
- Amit mi megtettünk, bárki más megteheti.
A szociáldemokraták egy kicsit jobban tudják, vagy talán kissé nyíltabban fogalmazzák meg, hogy az eurózóna gazdasági felépülése nem ennyire egyszerű. Az adósságterhek egy része egyszerűen elviselhetetlen. A megnövekedett kínálathoz kereslet is szükséges. De mivel a szociáldemokraták lesznek a kisebb koalíciós partner (ha a koalíciót megalakítják), és mivel a szavazóik elsősorban a hazai eredményeik alapján fogják őket megítélni, továbbá mivel a német szavazó nem akar egyetlen további centet sem kifizetni az úgymond gyarló délieknek, ez a változás az eurózóna-politikában szerény lesz.
A legjobb esetben az európai teknősbéka puha alhasi része – az adósság és válság sújtotta dél-Európa – tovább fog vérezni. A legrosszabb esetben pedig – politikai és gazdasági értelemben is – kivérzik. Ahogy az Costas Douzinas megjegyezte kedden a Guardianban, a görög gazdaság 25%-ot zsugorodott, a fiatalok munkanélkülisége 70% körül van, és a GDP-hez viszonyított növekvő államadósság közelíti a 175%-ot. Görögországban elkerülhetetlennek látszik a még nagyobb társadalmi nyomor és politikai szélsőségesség. Máshol, így például Spanyolországban és Írországban, a fájdalmas reformok mintha mutatnának valami lassú, bizonytalan eredményt.
A német választásokon a politikai közép győzött. A jövő május 28-án tartandó európai parlamenti választások során kevésbé valószínű, hogy így fog történni. A protest-pártok minden fajtájú és színű képviselői – a görög fasiszta Arany Hajnaltól az Ukipig [UK Independent Party – brit euroszkeptikus, jobboldali párt], a részben posztkommunista német Baltól (amely, a Szabaddemokrata Párttal szemben, bejutott a Bundestagba) Geert Wilders holland Szabaságpártjáig – fogják megtölteni a brüsszeli parlamenti székeket. Ha így lesz, az Európa Parlament kőhajigáló emberekkel teli üvegházzá válik. Ez a széttagoltság azonban arra fogja kényszeríteni a fősodort – a konzervatív, liberális és szocialista pártok páneurópai szövetségét –, hogy szorosabban működjenek együtt, és hozzanak létre egy hallgatólagos nagykoalíciót a brüsszeli parlamentben, legalább úgy, ahogy a nyilvános nagykoalíció (valószínűleg) létrejön Berlinben.
Ezzel egy időben, Merkel egyre inkább hajlik majd arra – jobban, mint ma –, hogy pragmatikus, kormányközi alkukkal vezesse Európát, akár a 18 államból (Lettország január 1-jén bevezeti az eurót) álló eurózónáról, akár a 28 (most, hogy Horvátország csatlakozott a nagyobb klubhoz) EU-tagállamról van szó. Azonban Merkel baja az, hogy ehhez nincs partnere az EU másik kettő vezető hatalmától.
A francia Francois Hollande az a „kicsi elnök, aki lehetne” – azonban országát hazai gazdasági gondjai és a reformok lassúsága gyengíti. A brit David Cameron – szilárd koalíciós kormányával és a lassan magához térő észak-európai szabadpiac gazdaságával – elméletileg lehetne partner. Gyakorlatilag azonban euroszkeptikus Konzervatív Pártja és saját taktikai balfogásai a brit EU-tagság feltételei „újratárgyalásának” őrült pályájára állították. Egyszóval: Nagy-Britannia lehetne, de nem lesz, Franciaország lenne, de nem képes [ti. partnere lenni Merkelnek.] Így Merkel Európa szingli Muttija lesz. Van néhány megbízható, közepes méretű partnere – mint például Lengyelország –, de ezek önmagukban nem elegendők.
Nos, tehát, íme, a belátható jövő EU-ja: egy hatalmas, kimerült teknős, amelynek páncélján Merkel lovagol, miközben megpróbálja kábult annak fejét átkormányozni és vérző alhasát átcsábítani a sziklás felszínen keresztül. Mielőtt bárki európai a legmélyebb melankóliába zuhanna, érdemes felütni Ezópus könyvének egyik oldalát és így nézni az amerikai sassal és a kínai sárkánnyal folytatott versenyt. Végül is, Ezópus meséjében, a nyúl volt, aki veszített és a teknős, aki nyert.
A német és európai lassított felvételes látványosságot az Egyesült Államokból követem. Azonban tévéképernyőm olyan partizánstílusú politikával van tele, ami szöges ellentéte Németország centrista, megegyezést kereső, koalícióépítő demokráciájával. Miközben Berlin keresztény- és szociáldemokratái mellékes különbözőségeikről tárgyalnak, addig Washingtont úgy elárasztotta a rikoltozó katasztrófapolitika, mintha egy hatalmas „gyáva nyúl”-játékot folytatnának, amelyben a republikánusok azzal fenyegetnek, hogy csak akkor engedik meg az állami adósságplafon emelését, ha a rémes, európai stílusú Obamacare-t eltörlik. Azt beszélik, hogy a kormányzati adminisztráció működésének felfüggesztése is csak napok kérdése. Képzeljük el, ha ez történne az Egyesült Államok hajdani kormányzati tanulójával, és mostani mintapéldányával, Németországgal. Miközben magánszektora visszanyeri legendás dinamizmusának egy részét, az USA továbbra is a birodalmi és gazdasági túlterjeszkedés, valamint az infrastrukturális elhanyagoltság mély bajaival néz szembe.
És az emelkedő Kína? Hszi Csin-pin elnök új kormányzatának kudarca, amely képtelen volt a politikai reformok bármilyen jelét felmutatni, az országot még mélyebb válságba fogja vezetni a következő évtizedben. A Financial Times tudósítója, Jamil Anderlini szerint a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága pártiskolájának egyik professzora kijelentette:
- Most tartottunk egy továbbképzést nagyon befolyásos párttagok egy nagy csoportjának, akik azt kérdezték, hogy szerintünk meddig lesz még hatalmon a párt, és mik a terveink egy összeomlás esetére. Őszintén szólva, ez az a kérdés, amit Kínában mindenki feltesz, de félek, hogy nagyon nehéz megválaszolni.
Röviden: a világ három hatalmas gazdaságának alapvető, de feltűnően más jellegű politikai gondjai vannak. Európa merkeliánus teknősbékája egyhamar nem fog felgyorsulni, de jelenleg egy nagy bukás esélye sem nagy. Elmondható ugyanez a sasról vagy a sárkányról?