Macron lesz a francia elnök. De ez csak egy kis haladék

Timothy Garton Ash - Macron lesz a francia elnök. De ez csak egy kis haladék

Mint aki éppen, hogy megúszott egy szívrohamot, Európa megemelheti poharát és köszönetet mondhat Emmanuel Macron győzelmének. De a pohár még félig sincs tele, és ha Európa nem változtat a szokásain, akkor csak elodázta a végzetes napot.

Franciaország következő elnöke az ország elitjének egyik briliáns terméke lesz, aki tisztán érti Franciaország mély strukturális bajait, akinek van pár ötlete azok kezelésére, van egy erős politikai csapata és mélyen elkötelezett az Európai Unió irányába. Ha az őszi német választások után egy centrista, Európa-párti kormány alakulhat meg Berlinben, akkor van esély arra, hogy ez a két nemzet konszolidációs reformot hajtson végre az EU-ban.

Ízlelgessék a pezsgőt, amíg még lehet, mert az üveget már majdnem teljesen kiitták. És jöhet a realitás kijózanító három eszpresszója. Első eszpresszó: a második forduló szavazóinak több mint harmada Marine Le Penre szavazott (a cikk írásának idején még nincsenek végleges számaink). Milyen időket élünk, hogy ilyen eredményt ünneplünk?

Franciaország nagyszerű választási rendszerének és az erős köztársasági hagyományoknak köszönhetően a politikai eredmény jobb, mint Donald Trump és a Brexit győzelme, de a mélyben meghúzódó választási valóság bizonyos szempontból rosszabb. Trump a vadkapitalizmus világából érkezett és nem egy bejáratott, szélsőjobboldali pártból, illetve a Brexitre szavazó 52% többsége nem szavazott Nigel Farage-ra.  Le Pen szerdai televíziós vitán mutatott undorító, hazug, sértő előadása után senkinek se lehetett kétsége, hogy kire szavaz. Még magát Farage-ot is szinte elfogadhatóvá tette.

Az ország, amely 1789-ben megmutatta, milyen az erőszakos forradalom, most napjaink világméretű antiliberális ellenforradalmát testesíti meg. Le Pen az élő példája a modern nacionalista populistának.  Saját magát dicsérte a tévévitán azzal, hogy ő a legrátermettebb arra, hogy megküzdjön szép, új világunkkal, hogy „Oroszországról tárgyaljon Putyinnal, az Egyesült Államokról tárgyaljon Trumppal, Nagy-Britanniáról tárgyaljon Theresa May-jel”. (Milyen émelyítő egy brit miniszterelnököt látni egy ilyen felsorolásban!) Minden okunk megvan arra, hogy elhiggyük, a globalizáció, liberalizáció és európaizáció-ellenes populista reakció ezen hulláma mögött még jókora harag gyülemlett fel.

A második eszpresszó: Macron tudja, mit kellene tenni Franciaországban, de valószínűtlen, hogy sikerül neki. Le Pen támogatóihoz hozzá kell számítani a távolmaradók sokaságát, közöttük a baloldali szavazókat, akik szerint a második forduló olyan volt, mint választani a kolera és a pestis között. A megválasztott elnök mögött nincs bejáratott párt, ezért teljességgel bizonytalan, hogy milyen többség fog kialakulni a jövő hónapban esedékes francia parlamenti választások után.

Már most is úgy nevezik, hogy „Renzi 2.0”, ezzel utalva az önjelölt reformista Matteo Renzi korábbi olasz miniszterelnökre. Szuper ambiciózus célja, hogy a GDP 56%-ára rúgó közkiadásokat lecsökkenti – most figyeljenek! – 52%-ra. A Franciaország megváltoztatásának útjában álló akadályok óriásiak, az erős szakszervezetektől és a vízfejű közszolgálati szektortól kezdve a parasztokig, akiknek szokásává vált traktorokkal elzárni az utakat. Ha Macronnak nem sikerül megreformálnia Franciaországot, akkor 2022-ben még lehet egy Le Pen az elnök.

A harmadik eszpresszó: nagyszerű, hogy Macron az EU-t is meg akarja reformálni, de ez nem áll módjában. A Brexit tárgyalások eldurvulása mellett a korábban jelentős reformpárti szövetséges Nagy-Britanniából nagy ellenlábas lett. Olaszország – Franciaországnál is nagyobb államadósságával, egy törékeny bankszektorral és polarizálódott politikai élettel – lehet, hogy az eurózóna következő válságát fogja okozni. A menekültválság mélyen húzódó okait a mai napig nem kezelik. Magyarországot és Lengyelországot antiliberális populisták kormányozzák.

Macron eurózónát érintő jóreformjavaslatai – közös pénzügyi politika, közös pénzügyminiszter, az adósságok egyfajta megosztása és a bankunió véglegesítése – nem lesznek népszerűek a német szavazók körében. Ráadásul „védelmező Európát” ígért. Igen. De hogyan?

Tehát, ez csak egy kis haladék. Még minden előttünk áll. És Európa eközben csak iszik a világ vége előtti utolsó kocsmában.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/may/07/french-presidency-macron-reprieve-france-eu

Ian Traynor - Marine Le Pen nincs egyedül, és ez az EU valódi baja

Ian Traynor - Marine Le Pen nincs egyedül, és ez az EU valódi baja

Európa legnagyobb részén a szélsőjobboldali pártok határozzák meg a közbeszédet, és ez Németországot egyre inkább arra sarkalja, hogy egymagában folytassa.

Marine Le Pen és Nemzeti Frontja 18 hónapon belül másodjára győzött egy franciaországi választáson úgy, hogy a vasárnapi regionális választások első fordulójában több szavazatot szerzett, mint a tavalyi európai parlamenti választásokon.

                                

A Charlie Hebdo és a Bataclan elleni terrortámadások által keretbe foglalt év során Le Pen hasznot húzott az országos mértékű félelemérzetből és haragból és a biztonság iránti vágyból. Ez azonban nem szalmaláng életű győzelem, amelyet a dzsihádizmus számlájára lehetne írni. Tekintet nélkül arra, hogy a következő vasárnapi második fordulóban pártja mennyi szavazatot szerez, Le Pen itt fog maradni. Az Ötödik Köztársaság politikai életét a baloldal és a gaullizmus kétpólusú versengésből egy trükkösebb és kevésbé stabil három párti versennyé változtatta.

A szélsőjobboldal vasárnapi franciaországi győzelmét az európai vezetők részére adott ébresztőnek nevezni szinte értelmetlen dolog. A 2008 óta egymást követő válságok kapcsán túl sok ilyen ébresztőt lehetne megemlíteni. Európa hagyományos jobbközép és balközép elitjei ennek ellenére alvajáróként menetelnek a soron következő katasztrófa felé. Ami hamarosan lehet, hogy David Cameron hazárdjátékában ölt testet abban a kérdésben, hogy vajon Nagy-Britannia az EU tagja marad-e. Le Pen vasárnap este gyorsan kijelentette, hogy a Nemzeti Front immár Franciaország első számú politikai pártja. És nincs egyedül. A szomszédos Belgiumban Bart de Wever Antwerpen polgármestere és egyben az Új Flamand Szövetség nevű flamand nemzeti és szeparatista párt vezetője elégedettségét fejezte ki a franciaországi eredmény kapcsán. Belgiumban az ő pártja a legerősebb. A közvélemény kutatások szerint Dániában és Svédországban, Hollandiában és Ausztriában illetve Svájcban is a szélsőjobboldali, nacionalista mozgalmak a legnépszerűbb pártok.

A tagolt politikai rendszerekben ez nem jelenti azt, hogy a hatalomátvétel küszöbén állnának. A többség bizalmát élvezik, de lehetetlen kormányzó többséget szerezniük. De hiába nincsenek hivatalban, Európa legnagyobb részén a szélsőjobboldali pártok alakítják a politikát és határozzák meg a politikai közbeszédet.

Ez a helyzet Nyugat-Európában. Kelet-Európában a nacionalista jobboldal már jelenleg is hatalmon van Magyarországon és Lengyelországban. Budapesten Orbán Viktor az úttörő vezérszurkoló. Nincs szóra érdemes ellenzéke. Legfőbb „ellenzéke” nem a balközép, hanem az újfasiszta Jobbik mozgalom. Lengyelországban Jarosław Kaczyński Jog és Igazságosság pártja nem sok időt veszteget arra, hogy lemásolja Orbán alkotmányos trükkjeit annak érdekében, hogy beássa magát a hatalomba.

Napjaink kritikus kérdéseiben – bevándorlás, biztonság és euroszkepticizmus – kevés különbséget lehet tenni Orbán és Kaczyński, valamint a baloldali Miloš Zeman prágai elnök és Robert Fico szlovák miniszterelnök között. Sőt, mi több, a közgazdasági kérdések terén az állam szerepe és a népjólét tekintetében a szélsőjobboldali pártok még a szociáldemokráciánál is jóval balra állnak, és vissza kívánják forgatni az idő kerekét az állami beavatkozás, a teljes foglalkoztatottság, a bőkezű nyugdíj és a népjóléti rendszer irányába (a bennszülött fehérek és nem a bevándorlók számára).

 A keleti és nyugati szélsőjobboldali pártokban közös vonás, hogy sértettséggel súlyosbított kisebbrendűségi érzésük van – ami a globalizációval és multikulturalizmussal szembeni ellenségességben és elutasításban adódik össze. Nem szeretik a modern életet. Muzulmánellenesek, bevándorlás-ellenesek, EU-ellenesek, Amerika-ellenesek (kivéve Lengyelországot), illiberálisok. És kedvelik Vlagyimir Putyint (ismét kivéve Kaczyńskit).

Nacionalisták. Függetlenül a hasonlóságoktól, ez szintén a közös ügyeikkel szemben ható dolog, mivel a nacionalisták általában ellenséget semmint barátot látnak más nacionalistákban. Nagy-Britannia sem kerülheti el a kialakított európai rendet elmosni készülő árhullámot. Sőt, a jelenség még extrémebb példája lehetne: a Konzervatív Párt gyűlöli az EU-t, a Munkáspárt visszatér a korábbi szocialista jóléti politikához, amely így az európai szélsőjobb tükörképét mutatja.

Nagy-Britannia helyett inkább Németország a kivétel az európai trend alól. A kérdés az, hogy meddig. Egy lengyelországihoz hasonló jobboldali nacionalista hatalomátvétel Németországban elképzelhetetlen. Csakúgy, mint az, hogy egy szélsőjobboldali, EU-ellenes párt nyer választást, mint Franciaországban.

Azonban körülvéve olyan EU-tagokkal, akiket egyre jobban elbűvöl az „én először” nacionalista hozzáállása, amivel a vezetők képtelenek eléggé egyetérteni, és a növekvő németellenes érzelmek miatt Berlinnek már elege van – például a bevándorlók elosztásával – és egyre jobban hajlik arra, hogy egymagában folytassa, hogy saját megoldásokat találjon.

Akár tetszik neki, akár nem – és inkább nem tetszik neki – Angela Merkel kancellárra marad, hogy lehorgonyozza Európát, és valamilyen fedezéket biztosítson az egy időben több fronton támadó viharral szemben.

Ez nagy feladat. Az Európai Unió még sosem tűnt ilyen ideiglenesnek és törékenynek.

http://www.theguardian.com/world/2015/dec/07/marine-le-pen-front-national-election-analysis