A következő címkéjű bejegyzések mutatása: neoliberalizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: neoliberalizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 27., hétfő

A populizmus a világgazdaság kudarcának eredménye



Larry Elliott – A populizmus a világgazdaság kudarcának eredménye

A politikai lázadás elkerülhetetlen egy olyan világban, ahol az alkalmazottak bérrabszolgák a főnökök pedig szupergazdagok

A populizmus felemelkedése megrázta a világpolitikai establishmentet. A Brexit sokkoló volt, akárcsak Donald Trump győzelme. A vezetők pedig a fejüket vakarják, hogy rájöjjenek, választóik nagy része miért ilyen dühös.

A válasz elég egyszerűnek tűnik. A populizmus a gazdasági kudarc eredménye. A világgazdasági válság óta eltelt 10 év megmutatta, hogy a négy évtizeden át alkalmazott gazdaságirányítási rendszer rossz. Néhányan ezt a rendszert neoliberalizmusnak nevezik. Bár talán jobb lenne antipopulizmusnak hívni.

Az antipopulizmus azt jelentette, hogy a munkahelyeken az erőegyensúlyt a vezetőség irányába térítették el, és az embereket bérrabszolgaként kezelték. Az antipopulizmust arra használták fel, hogy a növekedés gyümölcsei ne a sokaságnak, hanem csak keveseknek teremjenek. Az antipopulizmus elintézte, hogy a világgazdasági válságért felelősök megússzák a dolgot, míg az abban ártatlanok viselik a megszorítások terheit.

Aki meg akarja érteni, hogy miért Trump nyerte az amerikai elnökválasztást, annak meg kell néznie, mi történik a gazdasági haszon elosztása során. A népesség alsó 90%-ának 1950 és 1980 között a nemzeti jövedelem 66%-a jutott. Majd meredek csökkenés kezdődött és ez az arány alig érte el az 50%-ot, amikor 2007-ben kitört a pénzügyi válság.

Ehhez hasonlóan már az sem igaz, hogy mindenki nyer azon, ha jól megy az amerikai gazdaságnak. Az 1961 és 1969 közötti gazdasági fellendülés során az amerikaiak alsó 90%-ának jutott a bevételek 67%-a. A két évtizeddel későbbi reagani bővülés idején 20% jutott nekik. A Greenspan-féle ingatlanpiaci buborék idején, 2001-től 2007-ig a nemzeti jövedelemmel megtermelt minden egyes dollárból mindössze 2 cent jutott nekik, miközben a leggazdagabb 10% megszerezte a többit.

Thomas Palley amerikai közgazdász szerint az 1970-es évek végéig az országok olyan erkölcsös növekedési ciklus modelleket működtettek, melyekben a bérek voltak a növekedés motorjai.

- A termelékenység növekedése bérnövekedést okozott, amely növelte a keresletet. Ez hozzájárult a teljes foglalkoztatottsághoz, amely ösztönözte a befektetéseket, amely így további termelékenység növekedéshez vezetett – mondja.

Az antipopulizmust a háború utáni időszak bukott politikájának ellenszereként magasztalták. Nagyobb gazdasági növekedést, nagyobb befektetéseket, nagyobb termelékenységet ígért, és azt, hogy a jövedelmek majd lecsorognak a gazdagoktól a szegények irányába. Ezek közül egyetlen ígéret sem teljesült.

James Montier és Philip Pilkington a GMO globális befektetői vállalat szakemberei szerint az 1970-es években felemelkedő rendszert négy jelentős közgazdasági elv jellemzi: a teljes foglalkoztatottság elhagyása és helyette inflációs cél megállapítása, a népesség, a tőke és a kereskedelem világméretű áramlásának növelése, a részvényesek hasznának maximalizálására való összpontosítás az újrainvesztálás és növekedés helyett, valamint a rugalmas munkaerő piacok keresése és a szakszervezetek, illetve egyéb munkás érdekképviseletek szétzilálása.

Ami ebből a négy pillérből az utolsót illeti, az volt az elv, hogy a szakszervezetek és a minimálbérek a hatékony munkaerőpiac akadályai. A kollektív szerződések és a kötelező bérminimum miatt a munkásokat a piaci árnál jobban meg kellene fizetni, miáltal a munkanélküliség elkerülhetetlenül emelkedne.

Az antipopulizmus eldöntötte, hogy az amerikai minimálbér vásárlóértékét csökkenteni kell.  Azonban a munkanélküliség ma magasabb, mint akkor, amikor a minimálbér többet ért. És nincs semmilyen összefüggés a szakszervezeti tagság és a munkanélküliség között. Pedig a nemzetközi összehasonlítások szerint az erősebb szakszervezetekkel rendelkező országokban alacsonyabb a munkanélküliségi ráta. És azokban az országokban, ahol magasabb a minimálbér nem magasabb a munkanélküliségi ráta.

- A munkaerő-piaci rugalmasság lehet, hogy jól hangzik, de olyan elven alapul, ami az összes rendelkezésünkre álló bizonyítéknak ellentmond – jegyezte meg Montier és Pilkington.  – Az alternatív elmélet szerint a munkaerő-piaci rugalmasság egyáltalán nem kívánatos, mivel egy stagnálás felé hajló gazdaságot eredményez, amely a magas foglalkoztatást és a gazdasági növekedést csak hitelekkel felfújt buborékok segítségével képes fenntartani, amelyek elkerülhetetlenül kidurrannak, és ezzel a gazdaság visszaesik a stagnálásba.

Az egyre nagyobb és nagyobb munkaerő-piaci rugalmasság iránt harcnak volt pár váratlan következménye. Az Egyesült Királyság adókedvezményei gyorsan semmivé lettek, amint a cégek rájöttek, hogy éhbért is fizethetnek, mert a fennmaradó részt majd az állam állja. A világpiaci olcsó munkaerőhöz való hozzáférés nem ösztönözte eléggé a termelékenységet növelő berendezésekbe való befektetéseket.

A termelékenység növekedésének válságot követő mérhetetlenül alacsony szintje azt a képzetet keltette, hogy ez egy új jelenség, de ahogy azt Andy Haldane, a Bank of England vezető közgazdásza a múlt héten megjegyezte, ez a trend a legfejlettebb országokban már az 1970-es években megkezdődött.

- A termelékenységi rejtély természetesen nem a világgazdasági válság szülötte, bár úgy tűnik, hogy korábbi trendeket erősített fel – mondta Haldane.

Komcsi szakszervezetek persze nem tehetők felelőssé Nagy-Britannia elvesztegetett termelékenységi évtizedéért. Az 1970-es évek ortodox nézete az volt, hogy az Egyesült Királyság hatékonyabbá tételét célzó intézkedéseket olyan bolti segédek gáncsolták el, akik magukat – a Peter Sellers által a „Semmi baj, Jack” című filmben megszemélyesített alak után – Fred Kite-nak képzelték. Haldane mást hibáztat: a rossz vezetést, amely az Egyesült Királyságban nagy űrt teremtett az úttörő vállalkozások és a lemaradók hosszú sora között.

- Az exportáló cégek rendszerint termelékenyebbek, mint a hazai piacra dolgozó vállalatok, átlagosan mintegy a harmadával. Ugyanez igaz, bár még erőteljesebben, a külföldi tulajdonú cégekre is. Ezek átlagos termelékenysége kétszerese a hazai piacra termelő cégeknek.

A populizmusra úgy tekintenek, mintha az valami irracionális és elvetendő dolog lenne. Pedig nem az. Teljesen racionálisnak tűnik, hogy az Egyesült Államok lakosságának alsó 90%-a felteszi a kérdést, nekik miért csak a bevételek 2%-a jut. Aligha tűnhet furcsának az, hogy a brit munkások a napóleoni háborúk óta a legalacsonyabb mértékű reáljövedelem növekedésre panaszkodhatnak.

Nyilvánvalóvá vált az is, hogy az ultra-alacsony kamatok és a mennyiségi lazítás pusztán szépségtapaszok. A populizmus annak érzetéből ered, hogy a gazdasági rendszer nem működik, ami tényleg így van. Az élet egyéb területein a sikertelenség változáshoz vezet. A csodás gyógyulást ígérő, de hatástalannak bizonyuló gyógyszereket gyorsan elfelejtik. A vevőknek nem kellő árukat előállító vállalkozások csődbe mennek. Ilyen a haladás.

A jó hír az, hogy az új elvek keresése megkezdődött. Trump a protekcionizmust pártolja. Theresa May ipari stratégiáról tárgyal. Montier és Pilkington a teljes foglalkoztatottság, a közmunka, az újraiparosítás és a szakszervezetek erős jelenléte iránti elkötelezettséget javasolja. A rossz hír az, hogy fogytán van az idő. Egyre több ember veszi észre, hogy a király meztelen.

Még ha ezúttal a közvélemény kutatások helyesek is, és Le Pen valóban nem nyeri meg a francia elnökválasztást, a mindent elsöprő politikai lázadás a soron következő mély recesszióval együtt fog megérkezni. És azt nem nehéz elképzelni.

https://www.theguardian.com/business/2017/mar/26/populism-is-the-result-of-global-economic-failure

2016. november 14., hétfő

Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald Trump győzelme alatt rejtőzik




George Monbiot - Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald Trump győzelme alatt rejtőzik


Avagy hogyan ölte meg a választást és pusztította el a politikába vetett hitet a szupergazdagság ideológiájának kegyetlen hálózata

Az események, melyek Donald Trump megválasztásához vezettek 1975-ben kezdődtek, Angliában. Pár hónappal azt követően, hogy Margaret Thatcher lett a vezetője a Konzervatív Pártnak, egy megbeszélésen az egyik munkatársa – a fáma szerint – azt ecsetelte, hogy szerinte mi a konzervativizmus lényege. Ekkor Thatcher szélesre tárta a táskáját, előhúzott belőle egy szamárfüles könyvet és az asztalra csapta. Mi ebben hiszünk, mondta. A politikai forradalom, amely később elsöpri a világot, megkezdődött.

A könyv Frederick Hayek „A szabadság alkotmánya” című műve volt. 1960-as kiadása az őszinte, bár talán szélsőséges ideológiától való elfordulást jelezte a nyílt csalás felé. Ezt az ideológiát nevezték neoliberalizmusnak. Amely szerint az emberi kapcsolatok meghatározó sajátossága a verseny. A piac majd kialakítja a nyertesek és vesztesek természetes hierarchiáját, amely alapján egy sokkal hatékonyabb rendszer jön létre annál, mely tervszerűen vagy szándékosan bármikor kialakulhatott volna. Bármi, ami akadályozza ezt a folyamatot, mint például a jelentős adóterhek, szabályozók, szakszervezeti tevékenység vagy állami gondoskodás, kontraproduktívnak számít. A nem korlátozott vállalkozók majd létrehozzák azt a bőséget, amely végül eljut mindenkihez.

Eredetileg legalábbis így képzelték. De mire Hayek megírta A szabadság alkotmányát, az általa létrehozott lobbistákból és gondolkodókból álló hálózatot már bőkezűen támogatták az olyan multimilliárdosok, akik olyan eszközként tekintettek erre a doktrínára, mint ami megvédheti őket a demokráciától. A neoliberális program nem mindegyik aspektusa találkozott az érdekeikkel. Hayek úgy tűnik, szerette volna ezt kiküszöbölni.

Könyvét a szabadság lehető legszűkebb értelmezésével kezdi: a szabadság a korlátok hiánya. Elutasítja az olyan eszméket, mint a politikai szabadság, az egyetemes jogok, az egyenjogúság és a javak elosztása, melyek mindegyike – a gazdagok és hatalmasak magatartásának korlátozásával – gátolná az általa szükségesnek tartott abszolút korlátozás-mentességet.

Ezzel szemben a demokrácia „nem a végső vagy a kizárólagos érték”. Valójában a szabadság azon múlik, hogy megakadályozzuk a többséget abban, hogy dönthessen a politika vagy a társadalom irányáról.

Ezt az álláspontot a rendkívüli gazdagság dicső voltának ábrázolásával igazolja. Összemossa a pénzét újszerű módokon költő gazdasági elitet a filozófia és tudomány úttörőivel. Ahogy a politikai filozófusnak szabad elgondolni az elgondolhatatlant, ugyanúgy a nagyon gazdagnak is szabad megtennie a megtehetetlent, anélkül, hogy a közérdek vagy közvélemény korlátozhatná.

A szupergazdagok az „előőrs”, akik „az új stílusú életmóddal kísérleteznek”, akik kitapossák az utat, melyet majd a társadalom többi része is követni fog. A társadalom fejlődése ezen „függetlenek” azon szabadságától függ, hogy annyi pénzt kereshetnek, amennyit csak akarnak, és úgy költhetik el, ahogy csak akarják. Ezért tehát minden, ami jó és hasznos az egyenlőtlenségből ered. Nem lehet összefüggés érdem és jutalom között, nem lehet különbséget tenni a megérdemelt és érdemtelenül szerzett jövedelem között, és nem lehet korlátozni a gazdagok által felszámított díjakat.

Az öröklött gazdagság társadalmilag hasznosabb, mint a megszerzett gazdagság: „a tétlen gazdagok”, akinek nem kell megdolgozniuk a pénzért, annak szentelhetik magukat, hogy befolyást gyakoroljanak „a gondolatok és vélemények, ízlések és hitek területére”. Valójában még akkor is a társadalom élcsapataként tevékenykednek, amikor a pénzüket „céltalan magamutogatásra” költik.

Hayek a monopóliumokkal szemben puhította, a szakszervezetekkel szemben megszilárdította ellenállását. Ostorozta a progresszív adózást és az olyan állami próbálkozásokat, melyek a polgárok általános jólétének emelését célozták. Ragaszkodott ahhoz, hogy „elsöprő indokok vannak a mindenki számára ingyenes egészségügyi ellátással szemben”, és elutasította a természeti erőforrások megőrzését. Azoknak, akik követték az ilyen ügyeket nem lesz meglepő, hogy Hayeket közgazdasági Nobel-díjjal tüntették ki.

Akkoriban, amikor Mrs. Thatcher lecsapta a könyvét az asztalra, a Hayek elméletét támogató agytrösztök, lobbisták és akadémikusok élénk hálózata alakult ki az Atlanti-óceán mindkét partján, melyeket bőkezűen támogatott a világ néhány leggazdagabb embere és vállalata, mint például a DuPont, a General Electric, a Coors sörgyártó vállalat, Charles Koch, Richard Mellon Scaife, Lawrence Fertig, a William Volker Alap és az Earhart Alapítvány. Az általuk fizetett gondolkodók a pszichológia és nyelvészet csodálatos hatékonyságú felhasználásával megtalálták azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek Hayek elithez szóló himnuszát képesek voltak elfogadható politikai programmá változtatni.

A thatcherizmus és a reaganizmus önmagukban nem voltak ideológiák: csak a neoliberalizmus két arca voltak. A gazdagok számára nyújtott jelentős adócsökkentések, a szakszervezetek szétzúzása, az önkormányzati lakások számának csökkentése, a dereguláció, a privatizáció, a közszolgáltatások kiszervezése és versenyszférába helyezése mind Hayek és elvei szerint történt. Azonban a hálózat valódi diadala nem a jobboldal elfoglalása volt, hanem az olyan pártok megszállása, melyek egykor kiálltak mindazért, amit Hayek megvetett.

Bill Clintonnak és Tony Blairnek nem volt saját narratívája. Egy új politikai irányvonal kialakítása helyett úgy gondolták, elégséges lesz külső szemlélőként tekinteni az eseményekre. Másképpen mondva, kiemeltek néhány elemet, melyekben pártjaik egykor hittek, ezeket összekeverték olyan elemekkel, melyekben az ellenfeleik hittek és ebből a valószerűtlen kombinációból létrehozták a „harmadik utat”.

Kétségtelen volt, hogy a neoliberalizmus ragyogó, emelkedő magabiztossága nagyobb vonzerővel bír, mint a szociáldemokrácia haldokló csillaga. Hayek diadala mindenhol szemmel látható volt, kezdve Blair PPP-bővítéseitől a Clinton által hatályon kívül helyezett Glass-Steagal törvényig, amely a pénzügyi szektort szabályozta. Minden jóindulata és tapintata ellenére Barack Obamát is – aki ugyancsak híján volt bármilyen narratívának (a „remény” kivételével) – lassan körbefonták azok, akik birtokában voltak a meggyőzés eszközeinek.

Amint arra áprilisban figyelmeztettem, ennek első következménye a befolyás elvesztése, majd a jogfosztottság. Ha az uralkodó eszme megakadályozza a kormányzatokat abban, hogy megváltoztassák a szociális körülményeket, akkor a kormányok már nem a választók szükségletei szerint működnek. A politika érdektelenné válik az emberek életében: a vita a távoli elit fecsegésévé silányul. A jogfosztottság erőszakos antipolitikává válik, melyben a tényeket és a kijelentéseket jelszavak, jelképek és a benyomások helyettesítik. Az, aki elsüllyesztette Hillary Clinton elnöki ambícióit, nem Donald Trump volt. Hanem a saját férje.

Ennek az a paradox eredménye, hogy a politikai választáson a neoliberalizmust szétzúzó reakció éppen egy olyan embert emelt fel, akit Hayek dicsőített. Trump, akinek nincs koherens politikája, nem klasszikus neoliberális. Azonban tökéletes megtestesítője Hayek „függetlenjének”, az öröklött gazdagság élvezője, akit a közerkölcs nem korlátoz, akinek ordenáré kedvtelései új utat vágnak azok előtt, akik követni szeretnék. A neoliberális agytrösztök most e sekélyes ember, üres tartály körül rajzanak, aki arra vár, hogy megtöltsék azok, akik tudják, hogy mit akarnak. Ennek várható eredménye megmaradt méltóságunk pusztulása, kezdve a globális felmelegedés korlátozását célzó egyezménnyel.

Azok irányítják a világot, akiknek van mondanivalójuk. A politika a versengő narratívák hiányában kudarcot vallott. A fő feladat most az, hogy elmondjuk, milyen embernek lenni a XXI. században. Ennek ugyanannyira vonzónak kell lennie azoknak, akik Trumpra vagy az UKIP-re szavaztak, mint Clinton, Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn támogatóinak.

Még csak néhányan dolgozunk ezen és tudjuk felismerni, hogy mi lehetne a mondanivalónk kezdete. Túl korai még többet mondani, de a felismerés mélyén az áll, hogy – amint azt a modern pszichológia és idegtan egyértelműen tisztázta – az emberi lények, más állatokkal összehasonlítva egyszerre rendkívül szociálisak és rendkívül önzetlenek. A neoliberalizmus által hirdetett atomizáció és önérdekű magatartás az emberi természet jellemzőinek többségével szemben halad.

Hayek elmondta nekünk, kik vagyunk, de tévedett. Az első lépésünk az, hogy visszaszerezzük emberségünket.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/nov/14/neoliberalsim-donald-trump-george-monbiot

2014. november 12., szerda

Befellegzett az európai „harmadik világnak”?

Bryan MacDonald - Befellegzett az európai „harmadik világnak”?

Bryan MacDonald újságíró, író, rádiós és tanár. Rendszeresen ír az Irish Independentnek és a Daily Mailnek. Gyakran szerepel a RTE (Ír Rádió és Televízió) hírműsoraiban és a RT-ban (Russia Today) is.

A Forma-1 főnöke, Bernie Ecclestone szerint befellegzett az európai „harmadik világnak” és ezzel néhány brit iparmágnás egyet is ért. Azonban a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Nem a kontinensnek fellegzett be; Európa neoliberális elitjei vannak eltűnőben.

Andy Street, a tekintélyes John Lewis brit kiskereskedelmi lánc vezérigazgatója, nemrég kijelentette, hogy Franciaországnak „befellegzett”. Mr. Street nem fogta vissza magát, amikor Franciaországot „becsontosodott, reménytelen és leharcolt” helyként jellemezte. Hozzátette: „Sosem voltam még olyan országban, amely nagyobb zavarban lenne… semmi sem működik, és ami még rosszabb, ez senkit sem érdekel.” E szerint Mr. Street nyilván sosem járt még Afrikában, vagy Kelet-Európa néhány szegletében. A továbbiakban úgy jellemezte a párizsi Gare Du Nord pályaudvart, mint „Európa pöcegödrét.” Kemény szavak.

Mr. Ecclestone, aki kimozdította a Forma-1-et a hagyományos, európai helyszíneiről, úgy gondolta, hogy az egész kontinenst fogja szapulni. Nem elégedett meg a gall szomszéd sértegetésével, szerinte egész Európának „befellegzett”.
- Lassan, de biztosan az történik Európával, amit előre jeleztem. Tíz évvel ezelőtt azt mondtam, hogy hamarosan harmadik világbeli gazdasággá fog válni – mondta a londoni Daily Telegraphnak.
– Európát Franciaországra és Németországra alapozták. Az egész így kezdődött. Franciaországnak azonban vége és Németország sincs jó formában.

A második megállapítás helyes. A modern EU kettő háború utáni realitásban gyökerezik. A német Ruhr-vidéken volt szén és acél, Franciaországban nem. Ugyanakkor Franciaország tartott egy újabb, Németországgal szembeni háborútól – negyed századon belül kettő támadás után – ezért összekapcsolta a béke által biztosított fejlődést a kölcsönös függőséggel. Ez kétségtelenül remek ötlet volt. Ami sajnos végül az euróhoz vezetett, amely már nem volt annyira jó ötlet.

Nem csak a britek gyepálják Franciaországot, hanem a németek is. Hans-Werner Sinn, a berlini Gazdasági Kutatóintézet elnöke kijelentette, hogy „a francia ipar évtizedek óta haldoklik, és nem egészséges a munkanélkülieket kormányzati hivatalokban elrejteni.”

Hivatalosan 3,4 millió munkanélküli van Franciaországban. A valós számuk ennél nyilván sokkal magasabb. Összehasonlításként: Napóleon Grande Armeé-jában 650 ezren szolgáltak, amikor megtámadta Oroszországot – ami kevesebb, mint ötöde a jelenlegi munkanélküliek számának. Elméletileg Francois Hollande a dologtalanok seregével ötször meghódíthatná egész Európát és juthatna egészen Moszkváig. Azonban ez, akárcsak az euró, nem lenne túl okos ötlet.

Mielőtt kifejteném Franciaország nyűgjeinek okait és azt, hogy hogyan lehet a kontinenst újraindítani, először szeretnék rámutatni egy fontos dologra. A vezető brit üzletemberek gyakran használják kézre álló pofozó bábunak Franciaországot, miközben figyelmen kívül hagyják saját országuk kudarcait. Az Egyesült Királyság helyzete – London kivételével – még kritikusabb, mint Franciaországé. Miközben Franciaországnak kétségtelenül gondjai vannak, Észak-Anglia sokkal rosszabb állapotban van és leginkább a posztkommunista országokkal hasonlítható össze. Ez félelmetes.

Az is tény, hogy a britek, az oroszokkal együtt (legalábbis nagyobb részükkel) bár földrajzilag európaiak, magukat csak „enyhén európainak” tartják. Ennek oka valószínűleg az, hogy korábban nagy birodalmaik voltak, illetve, hogy a kontinens két ellentétes peremén helyezkednek el. Ez lehetővé teszi számukra azt is, hogy úgy tekintsenek Európára, mint egy különálló, távoli entitásra, miközben elfelejtkeznek arról, hogy mennyire függenek tőle gazdaságilag. A londoni közbeszédben Európa a kontinens szárazföldi részét jelenti, Oroszországban pedig általában az EU tagállamait.

Azonban ebben az esetben a gond nem Franciaország, sem a (Londonon kívüli) Egyesült Királyság, és nem is Németország. Hanem a neoliberális globalizáció megbukott ideológiája. Ez a nevetséges hitvallás zúzta szét egész Európában a munkás- és középosztályt. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy működésképtelen. Kiszervezéssel elpusztítják saját termelőbázisaikat, majd csodálkoznak azon, hogy miért nincs tisztességes munkalehetőség. Ok és okozat – a kettő teljesen összefügg.

Ha nem hisznek nekem, akkor nézzék meg, hogy mely politikai pártok szereztek hirtelen népszerűséget a neoliberális establishment kárára az egész kontinensen! Az ír Sinn Feintől a spanyol Podemosig és a görög Syrizáig, mindnek közösek a gyökereik. Mind a balközép eliten kívülről jönnek, nem nagyon érdeklik őket a szakszervezetek, és származásilag a munkásosztályhoz tartoznak. Ennek következményeként a hagyományos európai balközép megtizedelődik. Az ír Fianna Fail, a német SPD és a francia szocialisták a példák erre.

A jobbra forduló országokban az újonnan keletkező mozgalmak szintén a korábban tehetős közép- és az egykori feltörekvő munkásosztályból erednek: a brit UKIP, a francia Nemzeti Front és a magyar Jobbik, hogy csak párat említsek. Nem sokkal korábban a (francia) Nemzeti Frontra akkor sem szavaztak volna a franciák, ha mindenkinek aranyrudat ígértek volna. Ma a közvélemény kutatások szerint ők a legnépszerűbb párt az országban.

Itt jön képbe Oroszország. Az összes ilyen újonnan népszerűvé váló mozgalom csodálja Vlagyimir Putyint – a vezetőik ezt nyíltan elismerik. Mégis, miként lehet ez? Oroszország, miután a 90-es években szétzúzta az amerikaiak által szponzorált neoliberalizmus, irányt váltott. Putyin visszacsinálta a jelentős iparvállalatok privatizációját, leszámolt az oligarchákkal és helyreállította az államhatalmat. Ennek eredményeként Oroszország a valaha látott legnagyobb fejlődést élte meg. Az országban szinte teljes a foglalkoztatottság, miközben Nyugat-Európa – bár az egy főre eső GDP tekintetében jóval tehetősebb – rémes állapotban van. A neoliberalizmus hívei természetesen gyűlölik Putyint.

Az emberek egész Európában lázadnak a kontrollját veszített neoliberális irányítás ellen. Jogfosztottnak és befolyás nélkülinek érzik magukat, és meg akarnak szabadulni attól az establishmenttől, amely nyilvánvalóan megbukott. A 2008-as világméretű bankválságot ennek a selejtes ideológiának a tévedései okozták. Noha ministránsai arra használták a médiát, hogy meggyőzzék a hétköznapi, dolgozó embereket arról, hogy ők maguk tehetnek erről. Ezért jut tehát megszorítás a többségnek és mennyiségi lazítás (pénznyomtatás) a szupergazdagoknak. Fordított Robin Hood.

Európának befellegzett? Nem fellegzett be. De annak az Európának, amelyet az elmúlt néhány évtizedben megszokott módon vezettek, befellegzett. A korlátlan népességvándorlás és hatalmas nyugat-kelet irányú pénzügyi transzferek korának minden bizonnyal vége van.

A kulcs 2017. Ha David Cameront újraválasztják, akkor 2017-ben az Egyesült Királyságban népszavazás lesz az EU-tagságról. Egyre növekszik annak valószínűsége, hogy Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője – aki kijelentette, hogy „mást nem vár Európától, csak a pusztítást” – megnyerheti a francia elnökválasztást, amely szintén abban az évben esedékes. Ezen kívül Svájcban 2016 végén az EU-hoz fűződő kapcsolatról tartanak népszavazást. Ha a szakítás mellett döntenek – főleg a személyek szabad mozgásának joga miatt – azzal válságot fognak okozni.

Ha a neoliberális elitek meg akarják menteni szeretett Európa-projektjüket, még nem teljesen késő, hogy jelentős változásokat okozzanak. Ha folytatják a piszmogást, miközben a Római Egyezmény lángokban áll, akkor valami teljesen más Európa felemelkedése várható. Egy olyan, ahol a nemzeti érdekek győzedelmeskednek a kollektív eszmék felett. Egy kontinens, ahol egyes államok meg fognak felelni Ecclestone „harmadik világ” leírásának, míg mások – megszabadulván Brüsszel béklyóitól – fejlődni fognak.

http://rt.com/op-edge/204495-ecclestone-third-world-europe-britain/