A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oroszország. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oroszország. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 4., péntek

Magyarország latorállammá válik Európa közepén?


Magyarország latorállammá válik Európa közepén?
James Kirchick

James Kirchick a Brooking Intézet Egyesült Államok és Európa Központjának vendégkutatója, az „Európa vége: diktátorok, demagógok és az eljövendő sötét korszak” című könyv szerzője.

A legtöbb Magyarországot ért nemzetközi kritika az elmúlt 9 évben olyan belföldi jellemzőkre irányult, mint pl. a jogállamiság, a hatalmi ágak elválasztása és a sajtószabadság. Orbán Viktor miniszterelnök rendkívül egyértelmű a Magyarországgal kapcsolatos elgondolását illetően, amikor Kínát, Oroszországot és Törökországot említi modellként. Az általában szabadnak, de nem tisztességesnek tartott áprilisi választásokat követően azt a győzelmi megjegyzést tette, hogy „a liberális demokrácia korszakának vége”.

Azonban mióta Orbánt újraválasztották, viselkedése miatt az Egyesült Államok szövetségeseként és a demokratikus nyugati világ tagjaként nem csak demokratikus elkötelezettségét, hanem alapvető szavahihetőségét is megkérdőjelezik.

Nézzük, mit tett az elmúlt hetek során Orbán és kormányzó pártja, a Fidesz. A múlt hónapban a NATO külügyminiszterek találkozóján a magyar küldött mindent megtett, hogy elszabotálja a nyugati szövetség és Ukrajna közötti viszony fejlesztését. A budapesti kormány mentségül a jelenlegi ukrán nyelvtörvény-reformot hozta fel, amely állítólag fenyegeti a magyar nyelvű kisebbséget. Azzal, hogy egy ilyen jelentéktelen ügyet használ fel arra, hogy megakadályozza Ukrajna NATO-támogatását – amelynek területét Oroszország a második világháború óta Európában példátlan módon fegyveres erővel annektálta – Magyarország Moszkva kezére játszik.  

De nem ez volt az első alkalom, hogy a magyarok ezt tették. Tavaly novemberben Magyarország megtagadta az Egyesült Államok kiadatási kérelmének teljesítését két orosz fegyverkereskedő ügyében, akik légelhárító rakétákat próbáltak meg eladni mexikói drogkartelleknek. Ahelyett, hogy átadták volna az apa és fia párost egy NATO-szövetségesnek, Orbán kormánya szabad eltávozást hagyott nekik vissza, Oroszországba.

Habár Magyarország formálisan támogatja az Európai Unió Oroszország elleni szankcióit, Orbán a leghangosabb belső kritikusa az intézkedéseknek, és gyakran felszólal azok feloldása érdekében. Akkor, amikor Európa mellőzi Vlagyimir Putyin orosz elnököt az Ukrajna elleni agresszió és egyéb jogsértések miatt, az orosz vezető több baráti látogatást tett a magyar fővárosban, ahol Orbán megölelgette. Manapság egyes hírszerzői körökben Magyarországot a orosz befolyásszerzés fő csatornának tartják a nyugati szövetségen belül.

– Szörnyen aggódunk, hogy Oroszország a NATO-n és az EU-n belül lényegében előretolt hírszerző központként használja Magyarországot – mondta a budapesti amerikai nagykövetség egy korábbi tisztviselője a Politicónak 2017-ben.

Orbán egy olyan sötét ügyben osztja Putyin nézetét, amely nyilvánvalóan tiltott az olyan nyugati intézményekben, mint az EU és a NATO: revansizmus. Egy évszázaddal azt követően, hogy Magyarország az I. világháború következményeként elveszítette területének kétharmadát, a régióban élő magyar diaszpóra tüzes nemzeti érzelme továbbra is a magyar jobboldal prioritása. Tavaly nyáron ugyanazon a romániai politikai fesztiválon, ahol 4 évvel ezelőtt hitet tett az „illiberális állam” mellett, Orbán nyugtalanítóan irredenta beszédet mondott a helyi magyar közösségnek. Miközben folyamatosan magyar nevén Székelyföldnek nevezte azt a román területet, ahol állt, azzal támadta a román kormányt, hogy az állítólag azt mondta, „Székelyföld nem létezik” és kijelentette, hogy „Székelyföld akkor is létezni fog, amikor már egész Európa behódolt az iszlámnak”.

Miután sokáig csak Európa perifériája egy marginális alakjának és egy furcsa nyelvű, kis ország vezetőjének tartották, Orbán mára az egyik legelbizakodottabb politikai figurája lett a XXI. századnak. Évekkel a Brexit, Trump elnöksége és a nemzeti populizmus egyéb jeleinek feltűnése előtt Orbán már hatalmon volt, és szorgosan dolgozott Magyarország egypárti állammá alakításán és a hagyományos demokratikus szövetségeitől való eltávolításán.

Stephen K. Bannon, Trump korábbi főstratégája úgy dicséri Orbánt, mint aki „Trump volt már Trump előtt is”. A még csak 55 éves Orbán egy politikai képzelgő, aki egy lehetséges poszt-atlanti, poszt-NATO, poszt-EU jövőt képzel el az országa számára. Arra az időre készülve, amikor a Nyugat dezintegrálódik és lerohanják a muszlimok, Magyarországot az autoriter Kelet felé kormányozza.

– Mind érezzük, ott van a levegőben, hogy a világban alapvető irányváltás zajlik – jelentette ki könnyedén Putyin 2017-es budapesti látogatása során.

A múlt hónapban Brüsszelben Mike Pompeo az Egyesült Államok külügyminisztere kritizálta azokat az „erős országokat és szereplőket, akik a saját illiberális képükre szeretnék újraformálni a nemzetközi rendet”. Pompeo ezzel Amerika olyan ellenlábasaira célzott, mint Oroszország és Kína – olyan revizionista hatalmakra, akik fel akarják forgatni az Egyesült Államok által kialakított és fenntartott nemzetközi liberális rendet. De szavai illenek arra is, amit Orbán művel magán a nyugati szövetségen belül.

Ha Orbán az Egyesült Államok megbízható szövetségese lenne, akkor talán megbocsátható volna demokratikus visszacsúszása. A hidegháború során az Egyesült Államok hajlamos volt átsiklani a NATO-szövetségeseinek autoriter tendenciái – vagy akár nyílt katonai diktatúrái – felett is, feltéve, ha azok antikommunisták voltak. Ma azonban az európai központi geopolitikai küzdelem már nem a kapitalizmus és a kommunizmus, hanem a demokrácia és az autoritarizmus között zajlik. És egyre nehezebb megmondani, hogy Orbán Viktor melyik oldalon áll.

https://www.washingtonpost.com/opinions/2019/01/03/is-hungary-becoming-rogue-state-center-europe/?noredirect=on&utm_term=.c36c3858dca9

2016. február 11., csütörtök

George Soros - Putyin nagyobb fenyegetés Európa létére, mint az ISIS



George Soros - Putyin nagyobb fenyegetés Európa létére, mint az ISIS

Oroszország leginkább úgy kerülheti el az összeomlást, ha előbb az EU-t dönti romba – a menekültválság súlyosbításával és az iszlámellenesség felfűtésével.

Az USA és az EU vezetői súlyos hibát követnek el, ha úgy vélik, hogy a Vlagyimir Putyin elnök által vezetett Oroszország potenciális szövetségesük az Iszlám Állam elleni harcban. A bizonyítékok megcáfolják őket. Putyin célja az EU széthullásának elősegítése, és ennek legjobb módja az, ha szíriai menekültekkel árasztja el Európát.

Orosz repülőgépek bombázzák a dél-szíriai polgári lakosságot, akik emiatt Jordániába és Libanonba kénytelenek menekülni. Immár 20 ezer szíriai menekült táborozik a sivatagban, bebocsátásra várva Jordániába. Egy kisebb részük arra vár, hogy beengedjék Libanonba. Mindkét csoport létszáma növekszik.

Oroszország az észak-szíriai polgári lakosság elleni is nagyarányú légitámadásokba kezdett. Ezt követte Bassár Al-Asszád szíriai elnök hadseregének szárazföldi támadása a korábban 2 millió lakosú Aleppó ellen. A bombázások miatt 70 ezer polgári lakos menekült Törökországba, a szárazföldi támadás miatt sokkal többen válhattak földönfutóvá.

A menekülő családok nem állnának meg Törökországban. Angela Merkel német kancellár a héten Ankarába repült, hogy az utolsó pillanatban egyezséget kössön a török kormánnyal azért, hogy a már ott-tartózkodó menekülteket továbbra is az országban tartsák. Évi 2-300 ezer szíriai menekült légi úton, közvetlenül Európába történő szállítását ajánlotta fel cserébe azért, ha Törökország megakadályozza Görögországba való továbbutazásukat és visszafogadja őket, ha mégis útra kelnének.

Putyin tehetséges taktikus, de nem stratégiai gondolkodó. Semmi okunk azt feltételezni, hogy azért avatkozott be Szíriában, hogy súlyosbítsa az európai menekültválságot. Sőt, intervenciója stratégiai hiba volt, mivel miatta összetűzésbe került Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel, amely mindkettőjük érdekeit sérti.

De ha Putyin alkalmat lát az EU felbomlásának felgyorsítására, azt nem szalasztja el. Tetteit azzal leplezi, hogy a közös ellenség – az ISIS – elleni együttműködésről beszél. Hasonló taktikát követ Ukrajnában is, ahol aláírta ugyan a Minszki Egyezményt, de annak előírásait nem tartja meg.

Nehéz megérteni, hogy az USA és az EU vezetői miért hisznek Putyin szavainak ahelyett, hogy a tettei alapján ítélnék meg. Ennek szerintem az egyetlen oka az, hogy a demokratikus politikusok saját közvéleményüket arról akarják megnyugtatni, hogy a valóságnál sokkal kedvezőbb képet festenek fel. A helyzet az, hogy Oroszország és az EU is az idővel versenyez: az a kérdés, hogy melyik omlik össze először.

A Putyin-rendszer 2017-ben csődbe fog jutni, amikor külföldi adósságainak nagy része lejár, és lehet, hogy már ez előtt politikai zavargás fog kitörni. Az elnök népszerűsége, amely továbbra is magas, azon a társadalmi egyezségen alapul, hogy a kormányzat biztosítja a pénzügyi stabilitást és az életszínvonal lassú, de folyamatos emelkedését. A nyugati szankciók és az olaj árának meredek esése miatt a kormány mindkét területen kudarcot fog vallani.

Oroszország költségvetési hiánya jelenleg a GDP 7%-ára rúg, amit a kormányzatnak 3% alá kellene szorítania, hogy megakadályozza a fékezhetetlen inflációs spirál elszabadulását. Az orosz társadalombiztosítási alap pénze fogytán van és feltöltés céljából össze kell vonni a kormányzati infrastrukturális alappal. Ennek és a hasonló fejleményeknek az őszi törvényhozási választások előtt negatív hatása lesz az életszínvonalra és a választók véleményére.

Putyin rendszere leginkább úgy kerülheti el az összeomlást, ha az EU-t előbb omlasztja össze. Egy eresztékei mentén széteső EU nem lesz képes fenntartani az Oroszország ellen az ukrajnai beavatkozás miatt bevezetett szankciókat. Ellenkezőleg, Putyin jelentős gazdasági hasznot fog húzni Európa megosztásából, és kapcsolatait a kereskedelmi érdekek, illetve az általa gondosan ápolt Európa-ellenes pártok segítségével fogja kiaknázni.

A dolgok állása szerint az EU a szétesés felé tart. A 2008-as pénzügyi válság, és a Görögország részére nyújtott egymás utáni mentőcsomagok óta az EU megtanulta, hogyan kell egyik válságot a másik után megoldani. Azonban ma egy időben 5 vagy 6 válsággal kell szembe néznie, ami túl soknak bizonyulhat. Amint azt Merkel helyesen látta előre, a menekültválság az, amely képes lehet elpusztítani [az EU-t].

Amikor egy állam vagy egy államszövetség halálos veszélyben van, jobb, ha vezetői szembe néznek a kegyetlen valósággal, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynák azt. A túlélési verseny az EU-t a putyini Oroszországgal állítja szembe. Az ISIS mindkettőt fenyegeti, de ezt [a fenyegetést] nem szabad túlértékelni. Bár a dzsihádista terroristák támadásai rémisztőek, mégsem lehet őket összehasonlítani az Oroszország által támasztott fenyegetéssel.

Az ISIS (és előtte az Al-Káida) felismerte a nyugati civilizáció Achilles-sarkát – a halálfélelmet – és megtanulta kihasználni azt. A látens iszlámellenesség gerjesztésével a nyugati világban, és azzal, hogy ráveszik a közvéleményt és a kormányzatokat, hogy gyanakodva kezeljék a muzulmánokat, azt remélik, hogy meggyőzik a muzulmán fiatalokat arról, hogy a terrorizmusnak nincs alternatívája. Ha az ember megérti ezt a stratégiát, könnyen talál rá ellenszert: ne cselekedjünk úgy, ahogy azt az ellenségeink elvárják.

A Putyin Oroszországától származó fenyegetéssel nehéz lesz szembeszállni. De ha nem ismerjük fel, akkor a feladat még nehezebb lesz.

http://www.theguardian.com/commentisfree/2016/feb/11/putin-threat-europe-islamic-state

2014. szeptember 13., szombat

Miért a Nyugat hibája az ukrán válság?

John J. Mearsheimer – Miért a Nyugat hibája az ukrán válság? Avagy a liberális illúziók, amelyekkel provokálták Putyint

A közkeletű nyugati vélekedés szerint az ukrán válság szinte kizárólag az orosz agresszió számlájára írható. E szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök a szovjet birodalom régóta dédelgetett feltámasztása iránti vágyból foglalta el a Krím-félszigetet, amelyet követhet Ukrajna, csakúgy, mint a többi kelet-európai állam elfoglalása. Ebben az olvasatban Viktor Janukovics ukrán elnök 2014. februári eltávolítása a hatalomból pusztán ürügyet szolgáltatott Putyinnak arra, hogy parancsot adhasson az orosz erőknek Ukrajna egy részének elfoglalására.

Ez a feltevés azonban téves: a válság legfőbb felelősei az Egyesült Államok és európai szövetségesei. A baj gyökere a NATO kibővítése, amely annak a nagyobb stratégiának a központi eleme, hogy Ukrajnát kivonják Oroszország hatóköréből és a Nyugatba integrálják. Ugyanakkor az EU keleti bővítésének és az ukrán demokráciamozgalmak nyugati támogatásának – amely a 2004-es narancsos forradalom során kezdődött – is jelentős szerepe volt. Az orosz vezetők az 1990-es évek közepétől hajthatatlanul ellenezték a NATO kibővítését és az elmúlt években világossá tették, hogy nem fogják tétlenül nézni, hogy stratégiai fontosságú szomszédjuk a Nyugat bástyájává váljék. Putyin számára a demokratikusan megválasztott és oroszbarát ukrán elnök törvénytelen eltávolítása – amelyet jogosan nevez államcsínynek – az utolsó csepp volt a pohárban. A Krím elfoglalásával válaszolt, mivel attól tartott, hogy a félsziget a NATO haditengerészeti bázisa lenne, és jelenleg Ukrajna destabilizálásán dolgozik, amíg az fel nem hagy a Nyugathoz való csatlakozás szándékával.

Putyin válaszlépésére számítani lehetett volna. Elvégre a Nyugat benyomult Oroszország hátsó udvarába és stratégiai érdekeinek alapjait fenyegette, amelyre Putyin nyomatékosan és ismételten rámutatott. Az Egyesült Államok és Európa elitjét meglepték az események, mivel rossz szemüvegen át nézték a nemzetközi politikát. Készek voltak elhinni, hogy a realizmus logikájának kevés jelentősége van a XXI. században, és hogy Európa egységét és szabadságát biztosítani lehet pusztán olyan liberális alapelvek mentén, mint a jogállamiság, gazdasági egymásrautaltság és demokrácia.

Ez a nagy ívű gondolat azonban Ukrajnában kudarcot vallott. A válság megmutatta, hogy a realpolitik továbbra is időszerű, és hogy amely állam tagadja ezt a tényt, az a saját bőrét viszi a vásárra. Az amerikai és az európai vezetők bakot lőttek azzal, hogy megkísérelték Ukrajnát a Nyugat Oroszországgal határos erődjévé tenni. Most, hogy a következmények a napnál is világosabbak, ennek az elhibázott politikának a folytatása még nagyobb hiba lenne.

A NYUGATI SÉRTÉS

A hidegháború végét követően a szovjet vezetők elfogadták, hogy az USA továbbra is csapatokat állomásoztat Európában és a NATO érintetlen marad, mivel úgy gondolták, ezen megállapodás az egyesített Németországot továbbra is féken tartja. De sem ők, sem orosz utódjaik nem akarták, hogy a NATO nagyobbra nőjön, és úgy vélték, a nyugati diplomaták megértik aggodalmaikat. A Clinton-kormányzat nyilvánvalóan másként gondolta, és az 1990-es évek közepétől a NATO bővítését ösztönözték.

A bővítés első körére 1999-ben került sor, amikor a szervezetbe felvették Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot. A másodikra 2004-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia csatlakozásával. Moszkva a kezdetektől fogva elkeseredetten tiltakozott. Például amikor a NATO 1995-ben a boszniai szerbeket bombázta, Borisz Jelcin orosz elnök azt mondta: „Ez az első jele annak, hogy mi történne, ha a NATO az Orosz Föderáció határáig terjedne. A háború tüze egész Európában fellángolna.” Abban az időben azonban az oroszok túl gyengék voltak ahhoz, hogy megakadályozzák a NATO keleti terjeszkedését, amely viszont egyáltalán nem látszott fenyegetőnek, mivel egyetlen új tag sem volt közvetlenül határos Oroszországgal, leszámítva az apró balti államokat.

Ekkor a NATO még keletebbre kezdett kacsingatni. A szövetség 2008-as bukaresti tanácskozásán felvetették Georgia és Ukrajna csatlakozásának kérdését. A George W. Bush-kormányzat támogatta a tervet, azonban Franciaország és Németország ellenezte a lépést, mivel attól tartottak, hogy ezzel indokolatlanul ingerelnék Oroszországot. A NATO-tagok végül kompromisszumot kötöttek: a szövetség nem kezdte meg a tényleges tagfelvételi folyamatot, azonban kiadott egy állásfoglalást, amelyben rögzítették Georgia és Ukrajna csatlakozási törekvéseit és szemtelenül kijelentették, hogy „ezen országok a NATO tagja lesznek.”

Moszkva azonban nem kompromisszumként értékelte az eredményt. Alexander Gruskó, Oroszország akkor külügyminiszter-helyettese azt mondta, „Georgia és Ukrajna felvétele óriási stratégiai hiba lenne, amely a legsúlyosabb következménnyel járna az összeurópai biztonságra.” Putyin kijelentette, hogy a két ország felvétele a NATO-ba „közvetlen fenyegetést” jelentene Oroszországra. Az egyik orosz újság szerint Putyin Bushnak „nagyon nyíltan arra célzott, hogy Ukrajna felvétele a NATO-ba egyben az ország létének a végét is jelentené.”

A Georgia elleni 2008. augusztusi orosz támadásnak el kellett volna oszlatnia minden megmaradt kétséget afelől, hogy Putyin eltökélt megakadályozni Georgia és Ukrajna NATO-csatlakozását. Mihail Szakasvili georgiai elnök, aki mélyen elkötelezett volt országa NATO-csatlakozását illetően, 2008 nyarán elhatározta, hogy újraintegrálja az ország két szeparatista területét, Abháziát és Dél-Oszétiát. Azonban Putyin azt szerette volna, hogy Georgia továbbra is gyenge és megosztott – és a NATO-n kívül – maradjon. Miután harcok törtek ki a georgiai kormányerők és a dél-oszétiai szeparatisták között, az oroszok elfoglalták Abháziát és Dél-Oszétiát. Moszkva kifejezte véleményét. Azonban e világos figyelmeztetés ellenére a NATO hivatalosan sosem tett le arról, hogy Georgia és Ukrajna csatlakozzon a szövetséghez. És a NATO bővítése tovább folytatódott, amikor 2009-ben Albánia és Horvátország is tag lett.

Az EU szintén kelet felé mozdult. 2008 májusában elindították a Keleti Partnerség kezdeményezést, egy olyan programot, amely elősegíti az olyan országok felvirágzását, mint például Ukrajna, és beintegrálja azokat az EU gazdaságába. Nem meglepő, hogy az orosz vezetők szerint a program ellentétes volt országuk érdekeivel. Idén februárban, mielőtt Janukovicsot elűzték volna hivatalából, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azzal vádolta az EU-t, hogy az „befolyási övezetet” próbál létrehozni Kelet-Európában. Az orosz vezetők szemében az EU bővítése a NATO-bővítés trójai falova.

A Nyugat végső eszköze arra, hogy Kijevet eltávolítsa Moszkvától a nyugati értékek terjesztésére és a demokrácia elősegítésére tett erőfeszítések voltak Ukrajnában és más posztszovjet államban is, egy olyan eljárás, amellyel gyakran együtt járt a nyugatbarát személyek és szervezetek finanszírozása is. Victoria Nuland, az USA európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkára 2013 decemberében úgy becsülte, hogy az USA 1991 óta több mint 5 millió dollárt fektetett be azért, hogy hozzásegítse Ukrajnát „ahhoz a jövőhöz, amit az megérdemel.” Ennek részeként az USA kormánya kistafírozta a Demokráciáért Nemzeti Alapítványt (National Endowment for Democracy, NED). A nonprofit alapítvány több mint 60 projektet indított, amelyek célja az ukrán civil egyesületek támogatása volt, miközben a NED elnöke, Carl Gershman úgy jellemezte az országot, mint „a főnyereményt.” Miután 2010 februárjában Janukovics megnyerte az elnökválasztást, a NED úgy vélte, ez aláássa céljait, ezért fokozta az ellenzék támogatása és az ország demokratikus intézményei erősítése érdekében kifejtett erőfeszítéseit.

Az orosz vezetők a Nyugat ukrajnai társadalom-átalakítási tevékenységét látva attól tartottak, hogy annak saját országuk lesz annak következő alanya. És az ilyen félelmek koránt sem alaptalanok. 2013 szeptemberében Gershman ezt írt a The Washington Postban: „Ukrajna azon választása, hogy Európához csatlakozik, fel fogja gyorsítani a Putyin által megtestesített orosz imperializmus hanyatlását.” Hozzátette: „Az oroszok szintén válaszút előtt állnak, és Putyin könnyen a vesztes oldalon találhatja magát, nem csak a szomszédos országokban, hanem Oroszországon belül is.”

VÁLSÁGKELTÉS

A Nyugat hármas csomagja – a NATO-bővítés, az EU-bővítés és a demokráciaexport – olajt öntött arra a farakásra, amely csak a szikrára várt. A szikra 2013 novemberében pattant ki, amikor Janukovics visszautasította az EU-val kötendő óriási gazdasági szerződés aláírását és úgy döntött, helyette a 15 milliárd dolláros orosz ellenjavaslatot fogadja el. Ez a döntés kormányellenes tüntetéseket okozott, amelyek az elkövetkező három hónapban elfajultak és február közepére százegynéhány tüntető halálához vezettek. A nyugati küldöttek lóhalálában repültek Kijevbe megoldani a válságot. Február 21-én a kormány és az ellenzék megállapodott, hogy Janukovics a következő választásig hivatalban maradhat. De a megállapodás szinte azonnal összeomlott és Janukovics másnap Oroszországba menekült. Az új kijevi kormány nyugatbarát és gyökeresen oroszellenes volt, és négy olyan magas beosztású személy is a tagja volt, akiket jogosan lehet újfasisztának nevezni.

Habár az USA részvételének mélységeire még nem derült fény, teljesen nyilvánvaló, hogy Washington támogatta az államcsínyt. Nuland és John McCain szenátor részt vett a kormányellenes tüntetéseken, és Geoffrey Pyatt az USA ukrajnai nagykövete Janukovics eltávolítása után kijelentette, hogy „ez a nap a történelemkönyvekbe fog kerülni.” Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés szerint Nuland rendszerváltozást szorgalmazott és azt akarta, hogy Arszeníj Jacenyjuk ukrán politikus legyen a miniszterelnöke az új kormánynak, ahogy az meg is történt. Nem csoda, hogy az oroszok teljes meggyőződéssel hitték azt, hogy a Nyugatnak szerepe volt Janukovics eltávolításában.

Putyin számára elérkezett az idő, hogy fellépjen Ukrajna és a Nyugat ellen. Röviddel február 22-e után utasította az orosz haderőt, hogy szakítsák el a Krímet Ukrajnától, amit rövidesen Oroszországba integrált. A feladat viszonylag könnyűnek bizonyult, köszönhetően a krími Szevasztopol kikötőjében állomásozó több ezres orosz haderőnek. A Krím azért is volt könnyű célpont, mert lakosságának mintegy 60%-a orosz nemzetiségű. A legtöbbjük ki akart válni Ukrajnából.

Ezt követően Putyin nagy nyomás alá helyezte az új kijevi kormányt, azért, hogy eltérítse azt a Nyugat felé sodródástól Moszkva ellenében, és világossá tette, hogy még azelőtt kész véget vetni Ukrajna államiságának, mielőtt az Oroszország küszöbén a Nyugat erődjévé válhatna. Ennek érdekében tanácsadókat, fegyvereket és diplomáciai támogatást nyújtott a kelet-ukrajnai orosz szeparatistáknak, akik polgárháború felé sodorták az országot. Nagy haderőt csoportosított az ukrán határ mentén, és invázióval fenyegetett arra az esetre, ha a kormány megpróbálna leszámolni a lázadókkal. És durván megemelte az orosz földgáz eladási árát, valamint a korábban szállított gáz árának kifizetését követelte. Putyin kíméletlen játszmát folytatott.

A DIAGNÓZIS

Putyin tettei könnyen megérthetők. Nagy kiterjedésű síkságként, amelyen keresztül a napóleoni Franciaország, a birodalmi Németország és a náci Németország is keresztülmasírozott azért, hogy lecsapjon Oroszországra, Ukrajna rendkívüli stratégiai fontosságú ütközőállamként szolgál Oroszország számára. Egyetlen orosz vezető sem tűrné el egy olyan katonai szövetség benyomulását Ukrajnába, amely nem sokkal korábban Moszkva halálos ellensége volt. És egyetlen orosz vezető sem lenne tétlen, miközben a Nyugat egy olyan kormányt próbál segíteni, amelynek célja Ukrajna integrálása a nyugati világba.

Washingtonnak lehet, hogy nem tetszik Moszkva álláspontja, azonban meg kellene értenie annak logikáját. Ez lényegében a geopolitika egyszeregye: a nagyhatalmak mindig érzékenyek a törzsterületük közelében felbukkanó fenyegetésekre. Elvégre az Egyesült Államok sem tolerálja, hogy távoli nagyhatalmak katonai egységeket telepítsenek a nyugati féltekén, főképp nem a határai mentén. Képzeljük el az amerikai felháborodást, ha Kína erős katonai szövetséget építene ki Kanadával és Mexikóval! A logikán túl, az orosz vezetők többször szóltak washingtoni partnereiknek, hogy számukra elfogadhatatlan a NATO bővítése Georgiával és Ukrajnával, amint azok a kísérletek is, hogy ezeket az országokat Oroszország ellen fordítsák – amely üzenetet a 2008-as orosz-georgiai háború kristálytisztán megmutatott.

Az USA és európai szövetségesei azt állítják, hogy keményen próbálták csillapítani az orosz félelmeket, és hogy Moszkvának meg kellene értenie, a NATO-nak nincsenek tervei Oroszországgal. Ráadásul annak folyamatos tagadása mellett, miszerint a bővítés célja Oroszország ellen irányul, a szövetség sosem telepített állandó katonai erőt új tagállamaiban. Sőt, 2002-ben létrehoztak egy testületet, a NATO-Orosz Tanácsot, annak érdekében, hogy segítse az együttműködést. Oroszország további engesztelése érdekében az Egyesült Államok 2009-ben bejelentette, hogy az új rakétavédelmi rendszert – legalábbis kezdetben – az európai vizeken állomásozó hadihajóira telepíti, a csehországi vagy lengyelországi telepítés helyett. Ezek az intézkedések azonban nem segítettek, az oroszok állhatatosan ellenezték a NATO bővítését, különösen Georgia és Ukrajna esetén. De végül is az oroszoknak, és nem a Nyugatnak kell eldöntenie, hogy számukra mi jelent fenyegetést.

Annak megértése érdekében, hogy a Nyugat, és különösen az Egyesült Államok miért nem fogta fel, hogy ukrán politikájuk egy Oroszországgal való jelentős összeütközésnek ágyaz meg, vissza kell tekintenünk az 1990-es évek közepéig, amikor a Clinton-kormányzat elkezdte a NATO-bővítést szorgalmazni. A kutatók rengeteg érvet hoztak fel a bővítés mellett és ellen, de nem jutottak egyetértésre abban, hogy mi lenne a teendő. Az Egyesült Államokban a legtöbb kelet-európai emigráns és családtagjaik például erősen támogatták a bővítést, mivel azt akarták, hogy a NATO nyújtson védelmet Lengyelországnak vagy Magyarországnak. Pár realista is támogatta ezt az irányt, mivel úgy gondolták, Oroszországot továbbra is féken kell tartani.

A legtöbb realista azonban ellenezte a bővítést, abból a hitből kifolyólag, hogy egy elöregedő lakossággal és egydimenziós gazdasággal rendelkező, hanyatló nagyhatalmat valójában nem szükséges féken tartani. És attól tartottak, hogy a bővítés csak arra fogja ösztönözni Moszkvát, hogy bajt keverjen Kelet-Európában. George Kennan amerikai diplomata egy 1998-as interjúban fejtette ki ezt a nézetét, röviddel az után, hogy az Egyesült Államok szenátusa jóváhagyta az első körös NATO-bővítést.
- Úgy vélem, az oroszok lassanként meglehetősen ellenségesen fognak reagálni, és ez befolyásolni fogja politikájukat is – mondta. – Szerintem a bővítés szörnyű hiba. Erre semmi szükség sem volt. Senki sem fenyegetett senkit.

A legtöbb liberális viszont helyeselte a bővítést, közöttük a Clinton-kormányzat kulcsszereplői is. Azt gondolták, hogy a hidegháború vége alapjaiban alakította át a nemzetközi politikát, és hogy egy új, nemzetek feletti rend lépett az Európát az idáig kormányzó realista logika helyére. Az Egyesült Államok nem csupán az egyetlen „nélkülözhetetlen nemzet” volt, ahogy azt Madeleine Albright külügyminiszter mondta, hanem jóindulatú egyeduralkodó is, és éppen ezért valószínűtlen volt, hogy Moszkvában fenyegetőnek találják. A cél lényegében az volt, hogy az egész kontinenst Nyugat-Európa képére formálják át.

És ezért az Egyesült Államok és szövetségesei a kelet-európai államokban fejleszteni akarták a demokráciát, növelni közöttük a gazdasági egymásrautaltságot és bevonni azokat a nemzetközi szervezetekbe. Miután a vitát az Egyesült Államokban megnyerték, a liberálisoknak nem volt nehéz meggyőzni európai szövetségeseiket a NATO-bővítésről. Különben is, az EU korábbi eredményei tükrében az európaiak még az amerikaiaknál is jobban ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a geopolitika többé már nem számít, és egy teljes körű liberális rend önmagában képes a békét fenntartani Európában.

A liberálisoknak olyannyira sikerült az európai biztonságról szóló diskurzust az évszázad első évtizedében uralniuk, hogy még a szövetség is elfogadta a korlátlan bővítés politikáját, a NATO-bővítés csak csekély realista ellenkezéssel találkozott. Az USA tisztviselői körében a liberális világnézet jelenleg egy elfogadott dogma. Például márciusban Barack Obama elnök Ukrajnáról szóló beszédében ismételten azokról „az eszményekről” beszélt, amelyek a Nyugat politikáját motiválják, és hogy ezeket az eszményeket „gyakran fenyegeti egy régebbi, sokkal hagyományosabb hatalomfelfogás.” John Kerry külügyminiszter válasza a Krím-válságra ugyanezt a véleményt tükrözte: „Egyszerűen nem lehet a XXI. században a XIX. századi módi szerint viselkedni, és teljességgel koholt ürügyek alapján megszállni egy másik országot.”

Lényegét tekintve a két oldal különböző szabályok szerint játszik: Putyin és társai úgy gondolkoznak és cselekednek, ahogy azt a realizmus diktálja, ugyanakkor nyugati ellenfelei a nemzetközi politikában a liberális elvekhez ragaszkodnak. Ennek eredményeként az Egyesült Államok és szövetségesei tudatlanul provokáltak ki egy súlyos válságot Ukrajnában.

EGYMÁSRA MUTOGATÁS

Ugyanabban az 1998-as interjúban Kennan megjósolta, hogy a NATO-bővítés válságot fog okozni, amelyet követően a bővítés támogatói majd azt fogják mondani, „mindig is mondtuk, hogy ezek az oroszok ilyenek.” Szinte pontosan ez történik, mivel a legtöbb nyugati tisztviselő szerint az ukrán felfordulás igazi okozója Putyin. A The New York Times szerint márciusban Angela Merkel arra célzott, hogy Putyin irracionálisan viselkedik, amikor azt mondta Obamának, hogy Putyin „egy másik világban” él. Bár Putyin autokrata jellemvonásai kétségtelenek, arra semmi bizonyíték nincs, hogy mentálisan kiegyensúlyozatlan lenne. Épp ellenkezőleg: első osztályú stratéga, akit mindenkinek félnie és tisztelnie kellene, amikor külpolitikai kihívást intéz felé.

Más elemzők ennél jóval indokoltabban azt állítják, Putyin sajnálja a Szovjetunió felbomlását és eltökélt szándéka annak visszaállítása Oroszország határainak kiterjesztésével. E felfogás szerint a Krím megszerzése után Putyin jelenleg azt teszteli, eljött-e az idő Ukrajna – vagy legalább keleti felének – meghódítására, és végső soron agresszív lesz az Oroszországgal szomszédos országokkal. E tábor egyes tagjai szerint Putyin napjaink Adolf Hitlere, és bármilyen vele kötött alku a müncheni hiba megismétlése lenne. Ezért a NATO-nak fel kell vennie Georgiát és Ukrajnát, hogy féken tartsák Oroszországot, mielőtt az eluralkodna szomszédjain és fenyegetné Nyugat-Európát.

Ez a vélemény nem állja ki az alapos vizsgálat próbáját. Ha Putyin valóban elhatározta volna egy nagyobb Oroszország létrehozását, akkor szinte bizonyos, hogy ez a szándéka már február 22-e előtt nyilvánosságra kerül. Azonban ténylegesen semmi bizonyíték nincs arra, hogy ezt megelőzően tervezte volna a Krím, még kevésbé Ukrajna egyes területeinek megszállását. Még a NATO-bővítést támogató nyugati vezetők sem gondoltak erre, attól tartva, hogy Oroszország katonai erőt fog használni. Putyin krími akciója teljesen meglepte őket, és úgy tűnik, hogy az a Janukovics eltávolítására adott spontán reakció volt. Rögtön ezt követően maga Putyin mondta, hogy ellenzi a Krím elszakítását, mielőtt gyorsan meggondolta magát.

Ráadásul Oroszország, még ha akarná is, jelenleg nélkülözi annak képességét, hogy elfoglalja és annektálja Kelet-Ukrajnát, nem is beszélve az egész országról. Durván 15 millió ember – Ukrajna lakosságának egyharmada – él az országot kettészelő Dnyeper-folyó és az orosz határ között. Ezen emberek elsöprő többsége Ukrajna része akar maradni és biztosan ellenezne egy orosz megszállást. Ráadásul Oroszország középszerű hadereje, amely csekély jelét mutatja annak, hogy modern Wehrmachttá válna, aligha tudná teljes Ukrajnát pacifikálni. Moszkva egy költséges megszállás esetén is nehéz helyzetben lenne, mivel gyenge gazdasága a bekövetkező szankciókat még jobban megszenvedné.

De ha Oroszország valóban erős hadsereggel és hatékony gazdasággal rendelkezne, még akkor is képtelen lenne sikeresen megszállni Ukrajnát. Elég csak az afganisztáni szovjet és amerikai tapasztalatokra, az amerikaiak vietnámi és iraki tapasztalataira, és az oroszok csecsenföldi tapasztalataira gondolni, hogy felismerjük, egy katonai megszállás általában rosszul végződik. Putyin biztosan érti, hogy Ukrajna leigázásának kísérlete olyan lenne, mint lenyelni egy sünt. Reakciói az eseményekre védekező és nem támadó jellegűek.

A KIÚT

Tekintettel arra, hogy a nyugati vezetők továbbra is tagadják, hogy Putyin magatartását tényleges biztonsági aggályok vezérlik, nem meglepő, hogy eddigi politikájuk erősítésével próbálják változtatásra bírni és büntetik Oroszországot annak érdekében, hogy visszatartsák a további agressziótól. Habár Kerry azt állítja, hogy „minden lehetőség terítéken van”, sem az Egyesült Államok, sem NATO-szövetségesei nem készülnek erővel megvédeni Ukrajnát. A Nyugat inkább a gazdasági szankciókkal próbálja meg rávenni Oroszországot a kelet-ukrajnai lázadás támogatásának beszüntetésére. Az Egyesült Államok és az EU júliusban életbe léptette a korlátozott szankciók harmadik körét, amelyek főként az orosz kormányhoz köthető jelentős személyeket, bankokat, energetikai vállalatokat és hadiipari cégeket céloznak. És további, keményebb szankciókkal is fenyegetnek, amelyek az orosz gazdaság teljes szektorait célozhatják.

Ezeknek az intézkedéseknek csekély hatásuk van. A valóban kemény intézkedések bevezetése egyébként sincs napirenden, mivel a nyugat-európai országok, különösen Németország, ellenzik azokat, attól tartva, hogy Oroszország bosszút áll és súlyos gazdasági károkat okoz az EU-nak. A történelmi tapasztalatok szerint az országok hihetetlen nagyságú büntetést képesek elviselni annak érdekében, hogy megvédjék alapvető stratégiai érdekeiket. Nincs okunk azt gondolni, hogy Oroszország jelent e szabály alól kivételt.

A nyugati politikusok ragaszkodnak ahhoz a provokatív politikához, ami elsődleges okozója volt a válságnak. Joseph Biden, az USA alelnöke áprilisban találkozott ukrán képviselőkkel, és azt mondta nekik: „Ez a második lehetőség, hogy a narancsos forradalom eredeti ígéreteit beváltsák.” John Brennan, a CIA igazgatója sem segített a dolgon, amikor ugyanabban a hónapban látogatást tett Kijevben, amelynek a Fehér Ház szerint az volt a célja, hogy fejlessze a biztonsági együttműködést az ukrán kormánnyal.

Ugyanakkor az EU tovább erőltette a Keleti Partnerséget. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke márciusban összefoglalta az EU Ukrajnával kapcsolatos álláspontját és azt mondta: „Adósságunk van, szolidaritást kell vállalnunk azzal az országgal, és azon leszünk, hogy a lehető legközelebb kerüljenek hozzánk.” És valóban, az EU és Ukrajna június 27-én aláírta azt a gazdasági megállapodást, amelyet Janukovics hét hónappal az előtt végzetes módon visszautasított. Szintén júniusban, a NATO külügyminiszterek találkozóján megállapodtak abban, hogy a szövetség továbbra is nyitott új tagok irányában, habár a külügyminiszterek tartózkodtak attól, hogy Ukrajnát név szerint megemlítsék. „Egyetlen harmadik országnak sincs vétójoga a NATO-bővítéssel kapcsolatosan.” – jelentette ki Anders Fogh Rassmussen NATO főtitkár. A külügyminiszterek abban is megállapodtak, hogy különböző módon segítik fejleszteni Ukrajna katonai képességeit az irányítási, logisztikai és cybervédelmi téren. Az orosz vezetők természetesen megdöbbentek a döntésektől, a Nyugat reakciói egy rossz helyzetet még tovább rontottak.

Létezik megoldás az ukrán válságra, habár az megkövetelné a Nyugattól, hogy alapvetően új módon tekintsen az országra. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fel kellene hagyniuk Ukrajna nyugatosítására vonatkozó terveikkel, és helyette semleges ütközőövezetté kellene alakítaniuk az országot a NATO és Oroszország között, hasonlóan Ausztria hidegháború alatti helyzetéhez. Ez nem jelentené azt, hogy a jövendő ukrán kormány oroszbarát vagy NATO-ellenes lenne. Épp ellenkezőleg, a cél egy olyan független Ukrajna lenne, amely sem az orosz, sem a nyugati táborhoz nem tartozik.

E cél érdekében az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek nyilvánosan ki kellene zárniuk a NATO bővítését mind Georgia, mind Ukrajna esetében. A Nyugatnak segítenie kellene egy, az EU, a Nemzetközi Valutaalap, Oroszország és az Egyesült Államok által közösen finanszírozott ukrán gazdasági mentőcsomag összeállításában – amelyet Moszkva valószínűleg üdvözölne, tekintettel arra, hogy érdeke egy fejlődő és stabil Ukrajna léte a nyugati határai mentén. És a Nyugatnak jelentősen korlátoznia kellene társadalom-átalakítási tevékenységét Ukrajnán belül. Ideje véget vetni egy újabb narancsos forradalom nyugati támogatásának. Ugyanakkor az USA és európai vezetőinek ösztönözniük kellene Ukrajnét, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, különösen az orosz anyanyelvűek nyelvi jogait.

Néhányan lehet, hogy azt gondolják, az Ukrajnával kapcsolatos politika ilyen késői megváltoztatása komolyan aláásná világszerte az USA hitelességét. Kétségtelenül lenne bizonyos ára, azonban az elhibázott stratégia folytatásának még nagyobb ára lenne. Azonban más országok valószínűleg tisztelnék azt az államot, amely tanult hibáiból és olyan politikát gondolt ki, amely hatékonyan kezeli a meglevő bajokat. Ez a lehetőség az Egyesült Államok előtt egyértelműen nyitva áll.

Hallani lehet olyan ellenvetést is, miszerint Ukrajnának joga van eldöntenie, kivel akar szövetséget kötni és az oroszoknak nincs joguk megakadályozni Kijev csatlakozását a Nyugathoz. Veszélyes dolog ilyen módon gondolkozni Ukrajna külpolitikai lehetőségeiről. A szomorú igazság az, hogy az erő gyakran jogot keletkeztet, ha a nagyhatalmi politikáról van szó. Az olyan elvont jogok, mint az önrendelkezés joga jórészt értelmetlen, amikor hatalmas államok kerülnek szembe gyengébbekkel. Volt joga Kubának katona szövetségre lépne a Szovjetunióval a hidegháború idején? Az Egyesült Államok szerint nyilván nem, és az oroszok jelenleg ugyanezt gondolják Ukrajna nyugati csatlakozásával kapcsolatosan. Ukrajna saját érdeke, hogy megértse az élet tényeit és meggondolja minden lépését, amikor sokkal erősebb szomszédjával van dolga.

Ha valaki ennek ellenére elutasítja ezt az elemzést, és úgy véli, Ukrajnának igenis joga van felvételét kérnie az EU-ba és a NATO-ba, akkor is tény marad, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek joguk van visszautasítaniuk a kérést. Nincs olyan ok, ami miatt a Nyugatnak be kellene fogadnia Ukrajnát, ha az tovább űzi téves külpolitikáját, különösen, ha megvédése nem létfontosságú érdek. Néhány ukrán álmainak kielégítése nem éri meg az ezzel – különösen az ukrán embereknek – okozott ellenségeskedést és viszályt.

Természetesen néhány elemző tarthatja úgy, hogy a NATO ugyan rosszul kezelte kapcsolatait Ukrajnával, azonban Oroszország továbbra is ellenség, amely az idő során egyre félelmetesebb lesz – és ezért a Nyugatnak nincs más választása, mint folytatni jelenlegi politikáját. Ez a nézet azonban nagyon téves. Oroszország egy hanyatló hatalom, ami az idők során csak gyengülni fog. De ha Oroszország emelkedő hatalom lenne, akkor sem lenne semmi értelme Ukrajnát felvenni a NATO-ba. Ennek oka egyszerű: az Egyesült Államok és európai szövetségesei nem tekintik Ukrajnát fő stratégiai érdeküknek, és már bizonyították, hogy annak megsegítése érdekében vonakodnak a katonai erő használatától. Ezért az ostobaság csúcsa lenne egy olyan új NATO-tagot létrehozni, amelyet a többiek nem szándékoznak megvédeni. A NATO a múltban azért bővülhetett, mivel a liberálisok úgy gondolták, hogy a szövetségnek sosem kell majd megfelelnie az újonnan vállalt biztonsági garanciáknak, azonban Oroszország jelenlegi erőjátéka azt mutatja, hogy az ukrán NATO-tagság Oroszországot és a Nyugatot ütközőpályára állítaná.

A jelenlegi politikához való ragaszkodás más kérdésekben is nehezítené a Nyugat és Moszkva kapcsolatait. Az Egyesült Államoknak szüksége van Oroszország segítségére, hogy az Afganisztánban használt hadifelszerelést orosz területen keresztül lehessen kivonni onnan, hogy atom-megállapodást kössön Iránnal, és hogy stabilizálja a szíriai helyzetet. Tény, hogy a múltban Moszkva mindhárom kérdésben segítséget nyújtott Washingtonnak: 2013 nyarán Putyin kaparta ki Obamának a gesztenyét, azzal, hogy összehozott egy olyan egyezséget, amely alapján Szíria beleegyezett vegyi fegyvereinek megsemmisítésébe, elkerülve ezzel az amerikai légicsapásokat, amivel Obama fenyegetett. Egy napon lehet, hogy az Egyesült Államoknak szüksége lesz Oroszország segítségére, hogy feltartóztassa az emelkedő Kínát. A jelenlegi washingtoni politika azonban Moszkvát és Pekinget közelebb hozza egymáshoz.

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei válaszút előtt állnak Ukrajnában. Folytathatják jelenlegi politikájukat, amely súlyosbítja az ellenségeskedést Oroszországgal és közben elpusztítja Ukrajnát – ebben az esetben mindenki veszít. Vagy irányt válthatnak és dolgozhatnak a fejlődő, de semleges Ukrajna létrehozásán, amely nem fenyegeti Oroszországot és lehetővé teszi, hogy a Nyugat helyreállítsa kapcsolatait Moszkvával. Ezzel a megközelítéssel mindenki nyerne.
---
Az eredeti cikk a Foreign Affairs politikai magazinban jelent meg.

http://www.foreignaffairs.com/articles/141769/john-j-mearsheimer/why-the-ukraine-crisis-is-the-wests-fault