A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ukrajna. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ukrajna. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 13., szombat

Miért a Nyugat hibája az ukrán válság?

John J. Mearsheimer – Miért a Nyugat hibája az ukrán válság? Avagy a liberális illúziók, amelyekkel provokálták Putyint

A közkeletű nyugati vélekedés szerint az ukrán válság szinte kizárólag az orosz agresszió számlájára írható. E szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök a szovjet birodalom régóta dédelgetett feltámasztása iránti vágyból foglalta el a Krím-félszigetet, amelyet követhet Ukrajna, csakúgy, mint a többi kelet-európai állam elfoglalása. Ebben az olvasatban Viktor Janukovics ukrán elnök 2014. februári eltávolítása a hatalomból pusztán ürügyet szolgáltatott Putyinnak arra, hogy parancsot adhasson az orosz erőknek Ukrajna egy részének elfoglalására.

Ez a feltevés azonban téves: a válság legfőbb felelősei az Egyesült Államok és európai szövetségesei. A baj gyökere a NATO kibővítése, amely annak a nagyobb stratégiának a központi eleme, hogy Ukrajnát kivonják Oroszország hatóköréből és a Nyugatba integrálják. Ugyanakkor az EU keleti bővítésének és az ukrán demokráciamozgalmak nyugati támogatásának – amely a 2004-es narancsos forradalom során kezdődött – is jelentős szerepe volt. Az orosz vezetők az 1990-es évek közepétől hajthatatlanul ellenezték a NATO kibővítését és az elmúlt években világossá tették, hogy nem fogják tétlenül nézni, hogy stratégiai fontosságú szomszédjuk a Nyugat bástyájává váljék. Putyin számára a demokratikusan megválasztott és oroszbarát ukrán elnök törvénytelen eltávolítása – amelyet jogosan nevez államcsínynek – az utolsó csepp volt a pohárban. A Krím elfoglalásával válaszolt, mivel attól tartott, hogy a félsziget a NATO haditengerészeti bázisa lenne, és jelenleg Ukrajna destabilizálásán dolgozik, amíg az fel nem hagy a Nyugathoz való csatlakozás szándékával.

Putyin válaszlépésére számítani lehetett volna. Elvégre a Nyugat benyomult Oroszország hátsó udvarába és stratégiai érdekeinek alapjait fenyegette, amelyre Putyin nyomatékosan és ismételten rámutatott. Az Egyesült Államok és Európa elitjét meglepték az események, mivel rossz szemüvegen át nézték a nemzetközi politikát. Készek voltak elhinni, hogy a realizmus logikájának kevés jelentősége van a XXI. században, és hogy Európa egységét és szabadságát biztosítani lehet pusztán olyan liberális alapelvek mentén, mint a jogállamiság, gazdasági egymásrautaltság és demokrácia.

Ez a nagy ívű gondolat azonban Ukrajnában kudarcot vallott. A válság megmutatta, hogy a realpolitik továbbra is időszerű, és hogy amely állam tagadja ezt a tényt, az a saját bőrét viszi a vásárra. Az amerikai és az európai vezetők bakot lőttek azzal, hogy megkísérelték Ukrajnát a Nyugat Oroszországgal határos erődjévé tenni. Most, hogy a következmények a napnál is világosabbak, ennek az elhibázott politikának a folytatása még nagyobb hiba lenne.

A NYUGATI SÉRTÉS

A hidegháború végét követően a szovjet vezetők elfogadták, hogy az USA továbbra is csapatokat állomásoztat Európában és a NATO érintetlen marad, mivel úgy gondolták, ezen megállapodás az egyesített Németországot továbbra is féken tartja. De sem ők, sem orosz utódjaik nem akarták, hogy a NATO nagyobbra nőjön, és úgy vélték, a nyugati diplomaták megértik aggodalmaikat. A Clinton-kormányzat nyilvánvalóan másként gondolta, és az 1990-es évek közepétől a NATO bővítését ösztönözték.

A bővítés első körére 1999-ben került sor, amikor a szervezetbe felvették Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot. A másodikra 2004-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia csatlakozásával. Moszkva a kezdetektől fogva elkeseredetten tiltakozott. Például amikor a NATO 1995-ben a boszniai szerbeket bombázta, Borisz Jelcin orosz elnök azt mondta: „Ez az első jele annak, hogy mi történne, ha a NATO az Orosz Föderáció határáig terjedne. A háború tüze egész Európában fellángolna.” Abban az időben azonban az oroszok túl gyengék voltak ahhoz, hogy megakadályozzák a NATO keleti terjeszkedését, amely viszont egyáltalán nem látszott fenyegetőnek, mivel egyetlen új tag sem volt közvetlenül határos Oroszországgal, leszámítva az apró balti államokat.

Ekkor a NATO még keletebbre kezdett kacsingatni. A szövetség 2008-as bukaresti tanácskozásán felvetették Georgia és Ukrajna csatlakozásának kérdését. A George W. Bush-kormányzat támogatta a tervet, azonban Franciaország és Németország ellenezte a lépést, mivel attól tartottak, hogy ezzel indokolatlanul ingerelnék Oroszországot. A NATO-tagok végül kompromisszumot kötöttek: a szövetség nem kezdte meg a tényleges tagfelvételi folyamatot, azonban kiadott egy állásfoglalást, amelyben rögzítették Georgia és Ukrajna csatlakozási törekvéseit és szemtelenül kijelentették, hogy „ezen országok a NATO tagja lesznek.”

Moszkva azonban nem kompromisszumként értékelte az eredményt. Alexander Gruskó, Oroszország akkor külügyminiszter-helyettese azt mondta, „Georgia és Ukrajna felvétele óriási stratégiai hiba lenne, amely a legsúlyosabb következménnyel járna az összeurópai biztonságra.” Putyin kijelentette, hogy a két ország felvétele a NATO-ba „közvetlen fenyegetést” jelentene Oroszországra. Az egyik orosz újság szerint Putyin Bushnak „nagyon nyíltan arra célzott, hogy Ukrajna felvétele a NATO-ba egyben az ország létének a végét is jelentené.”

A Georgia elleni 2008. augusztusi orosz támadásnak el kellett volna oszlatnia minden megmaradt kétséget afelől, hogy Putyin eltökélt megakadályozni Georgia és Ukrajna NATO-csatlakozását. Mihail Szakasvili georgiai elnök, aki mélyen elkötelezett volt országa NATO-csatlakozását illetően, 2008 nyarán elhatározta, hogy újraintegrálja az ország két szeparatista területét, Abháziát és Dél-Oszétiát. Azonban Putyin azt szerette volna, hogy Georgia továbbra is gyenge és megosztott – és a NATO-n kívül – maradjon. Miután harcok törtek ki a georgiai kormányerők és a dél-oszétiai szeparatisták között, az oroszok elfoglalták Abháziát és Dél-Oszétiát. Moszkva kifejezte véleményét. Azonban e világos figyelmeztetés ellenére a NATO hivatalosan sosem tett le arról, hogy Georgia és Ukrajna csatlakozzon a szövetséghez. És a NATO bővítése tovább folytatódott, amikor 2009-ben Albánia és Horvátország is tag lett.

Az EU szintén kelet felé mozdult. 2008 májusában elindították a Keleti Partnerség kezdeményezést, egy olyan programot, amely elősegíti az olyan országok felvirágzását, mint például Ukrajna, és beintegrálja azokat az EU gazdaságába. Nem meglepő, hogy az orosz vezetők szerint a program ellentétes volt országuk érdekeivel. Idén februárban, mielőtt Janukovicsot elűzték volna hivatalából, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azzal vádolta az EU-t, hogy az „befolyási övezetet” próbál létrehozni Kelet-Európában. Az orosz vezetők szemében az EU bővítése a NATO-bővítés trójai falova.

A Nyugat végső eszköze arra, hogy Kijevet eltávolítsa Moszkvától a nyugati értékek terjesztésére és a demokrácia elősegítésére tett erőfeszítések voltak Ukrajnában és más posztszovjet államban is, egy olyan eljárás, amellyel gyakran együtt járt a nyugatbarát személyek és szervezetek finanszírozása is. Victoria Nuland, az USA európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkára 2013 decemberében úgy becsülte, hogy az USA 1991 óta több mint 5 millió dollárt fektetett be azért, hogy hozzásegítse Ukrajnát „ahhoz a jövőhöz, amit az megérdemel.” Ennek részeként az USA kormánya kistafírozta a Demokráciáért Nemzeti Alapítványt (National Endowment for Democracy, NED). A nonprofit alapítvány több mint 60 projektet indított, amelyek célja az ukrán civil egyesületek támogatása volt, miközben a NED elnöke, Carl Gershman úgy jellemezte az országot, mint „a főnyereményt.” Miután 2010 februárjában Janukovics megnyerte az elnökválasztást, a NED úgy vélte, ez aláássa céljait, ezért fokozta az ellenzék támogatása és az ország demokratikus intézményei erősítése érdekében kifejtett erőfeszítéseit.

Az orosz vezetők a Nyugat ukrajnai társadalom-átalakítási tevékenységét látva attól tartottak, hogy annak saját országuk lesz annak következő alanya. És az ilyen félelmek koránt sem alaptalanok. 2013 szeptemberében Gershman ezt írt a The Washington Postban: „Ukrajna azon választása, hogy Európához csatlakozik, fel fogja gyorsítani a Putyin által megtestesített orosz imperializmus hanyatlását.” Hozzátette: „Az oroszok szintén válaszút előtt állnak, és Putyin könnyen a vesztes oldalon találhatja magát, nem csak a szomszédos országokban, hanem Oroszországon belül is.”

VÁLSÁGKELTÉS

A Nyugat hármas csomagja – a NATO-bővítés, az EU-bővítés és a demokráciaexport – olajt öntött arra a farakásra, amely csak a szikrára várt. A szikra 2013 novemberében pattant ki, amikor Janukovics visszautasította az EU-val kötendő óriási gazdasági szerződés aláírását és úgy döntött, helyette a 15 milliárd dolláros orosz ellenjavaslatot fogadja el. Ez a döntés kormányellenes tüntetéseket okozott, amelyek az elkövetkező három hónapban elfajultak és február közepére százegynéhány tüntető halálához vezettek. A nyugati küldöttek lóhalálában repültek Kijevbe megoldani a válságot. Február 21-én a kormány és az ellenzék megállapodott, hogy Janukovics a következő választásig hivatalban maradhat. De a megállapodás szinte azonnal összeomlott és Janukovics másnap Oroszországba menekült. Az új kijevi kormány nyugatbarát és gyökeresen oroszellenes volt, és négy olyan magas beosztású személy is a tagja volt, akiket jogosan lehet újfasisztának nevezni.

Habár az USA részvételének mélységeire még nem derült fény, teljesen nyilvánvaló, hogy Washington támogatta az államcsínyt. Nuland és John McCain szenátor részt vett a kormányellenes tüntetéseken, és Geoffrey Pyatt az USA ukrajnai nagykövete Janukovics eltávolítása után kijelentette, hogy „ez a nap a történelemkönyvekbe fog kerülni.” Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés szerint Nuland rendszerváltozást szorgalmazott és azt akarta, hogy Arszeníj Jacenyjuk ukrán politikus legyen a miniszterelnöke az új kormánynak, ahogy az meg is történt. Nem csoda, hogy az oroszok teljes meggyőződéssel hitték azt, hogy a Nyugatnak szerepe volt Janukovics eltávolításában.

Putyin számára elérkezett az idő, hogy fellépjen Ukrajna és a Nyugat ellen. Röviddel február 22-e után utasította az orosz haderőt, hogy szakítsák el a Krímet Ukrajnától, amit rövidesen Oroszországba integrált. A feladat viszonylag könnyűnek bizonyult, köszönhetően a krími Szevasztopol kikötőjében állomásozó több ezres orosz haderőnek. A Krím azért is volt könnyű célpont, mert lakosságának mintegy 60%-a orosz nemzetiségű. A legtöbbjük ki akart válni Ukrajnából.

Ezt követően Putyin nagy nyomás alá helyezte az új kijevi kormányt, azért, hogy eltérítse azt a Nyugat felé sodródástól Moszkva ellenében, és világossá tette, hogy még azelőtt kész véget vetni Ukrajna államiságának, mielőtt az Oroszország küszöbén a Nyugat erődjévé válhatna. Ennek érdekében tanácsadókat, fegyvereket és diplomáciai támogatást nyújtott a kelet-ukrajnai orosz szeparatistáknak, akik polgárháború felé sodorták az országot. Nagy haderőt csoportosított az ukrán határ mentén, és invázióval fenyegetett arra az esetre, ha a kormány megpróbálna leszámolni a lázadókkal. És durván megemelte az orosz földgáz eladási árát, valamint a korábban szállított gáz árának kifizetését követelte. Putyin kíméletlen játszmát folytatott.

A DIAGNÓZIS

Putyin tettei könnyen megérthetők. Nagy kiterjedésű síkságként, amelyen keresztül a napóleoni Franciaország, a birodalmi Németország és a náci Németország is keresztülmasírozott azért, hogy lecsapjon Oroszországra, Ukrajna rendkívüli stratégiai fontosságú ütközőállamként szolgál Oroszország számára. Egyetlen orosz vezető sem tűrné el egy olyan katonai szövetség benyomulását Ukrajnába, amely nem sokkal korábban Moszkva halálos ellensége volt. És egyetlen orosz vezető sem lenne tétlen, miközben a Nyugat egy olyan kormányt próbál segíteni, amelynek célja Ukrajna integrálása a nyugati világba.

Washingtonnak lehet, hogy nem tetszik Moszkva álláspontja, azonban meg kellene értenie annak logikáját. Ez lényegében a geopolitika egyszeregye: a nagyhatalmak mindig érzékenyek a törzsterületük közelében felbukkanó fenyegetésekre. Elvégre az Egyesült Államok sem tolerálja, hogy távoli nagyhatalmak katonai egységeket telepítsenek a nyugati féltekén, főképp nem a határai mentén. Képzeljük el az amerikai felháborodást, ha Kína erős katonai szövetséget építene ki Kanadával és Mexikóval! A logikán túl, az orosz vezetők többször szóltak washingtoni partnereiknek, hogy számukra elfogadhatatlan a NATO bővítése Georgiával és Ukrajnával, amint azok a kísérletek is, hogy ezeket az országokat Oroszország ellen fordítsák – amely üzenetet a 2008-as orosz-georgiai háború kristálytisztán megmutatott.

Az USA és európai szövetségesei azt állítják, hogy keményen próbálták csillapítani az orosz félelmeket, és hogy Moszkvának meg kellene értenie, a NATO-nak nincsenek tervei Oroszországgal. Ráadásul annak folyamatos tagadása mellett, miszerint a bővítés célja Oroszország ellen irányul, a szövetség sosem telepített állandó katonai erőt új tagállamaiban. Sőt, 2002-ben létrehoztak egy testületet, a NATO-Orosz Tanácsot, annak érdekében, hogy segítse az együttműködést. Oroszország további engesztelése érdekében az Egyesült Államok 2009-ben bejelentette, hogy az új rakétavédelmi rendszert – legalábbis kezdetben – az európai vizeken állomásozó hadihajóira telepíti, a csehországi vagy lengyelországi telepítés helyett. Ezek az intézkedések azonban nem segítettek, az oroszok állhatatosan ellenezték a NATO bővítését, különösen Georgia és Ukrajna esetén. De végül is az oroszoknak, és nem a Nyugatnak kell eldöntenie, hogy számukra mi jelent fenyegetést.

Annak megértése érdekében, hogy a Nyugat, és különösen az Egyesült Államok miért nem fogta fel, hogy ukrán politikájuk egy Oroszországgal való jelentős összeütközésnek ágyaz meg, vissza kell tekintenünk az 1990-es évek közepéig, amikor a Clinton-kormányzat elkezdte a NATO-bővítést szorgalmazni. A kutatók rengeteg érvet hoztak fel a bővítés mellett és ellen, de nem jutottak egyetértésre abban, hogy mi lenne a teendő. Az Egyesült Államokban a legtöbb kelet-európai emigráns és családtagjaik például erősen támogatták a bővítést, mivel azt akarták, hogy a NATO nyújtson védelmet Lengyelországnak vagy Magyarországnak. Pár realista is támogatta ezt az irányt, mivel úgy gondolták, Oroszországot továbbra is féken kell tartani.

A legtöbb realista azonban ellenezte a bővítést, abból a hitből kifolyólag, hogy egy elöregedő lakossággal és egydimenziós gazdasággal rendelkező, hanyatló nagyhatalmat valójában nem szükséges féken tartani. És attól tartottak, hogy a bővítés csak arra fogja ösztönözni Moszkvát, hogy bajt keverjen Kelet-Európában. George Kennan amerikai diplomata egy 1998-as interjúban fejtette ki ezt a nézetét, röviddel az után, hogy az Egyesült Államok szenátusa jóváhagyta az első körös NATO-bővítést.
- Úgy vélem, az oroszok lassanként meglehetősen ellenségesen fognak reagálni, és ez befolyásolni fogja politikájukat is – mondta. – Szerintem a bővítés szörnyű hiba. Erre semmi szükség sem volt. Senki sem fenyegetett senkit.

A legtöbb liberális viszont helyeselte a bővítést, közöttük a Clinton-kormányzat kulcsszereplői is. Azt gondolták, hogy a hidegháború vége alapjaiban alakította át a nemzetközi politikát, és hogy egy új, nemzetek feletti rend lépett az Európát az idáig kormányzó realista logika helyére. Az Egyesült Államok nem csupán az egyetlen „nélkülözhetetlen nemzet” volt, ahogy azt Madeleine Albright külügyminiszter mondta, hanem jóindulatú egyeduralkodó is, és éppen ezért valószínűtlen volt, hogy Moszkvában fenyegetőnek találják. A cél lényegében az volt, hogy az egész kontinenst Nyugat-Európa képére formálják át.

És ezért az Egyesült Államok és szövetségesei a kelet-európai államokban fejleszteni akarták a demokráciát, növelni közöttük a gazdasági egymásrautaltságot és bevonni azokat a nemzetközi szervezetekbe. Miután a vitát az Egyesült Államokban megnyerték, a liberálisoknak nem volt nehéz meggyőzni európai szövetségeseiket a NATO-bővítésről. Különben is, az EU korábbi eredményei tükrében az európaiak még az amerikaiaknál is jobban ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a geopolitika többé már nem számít, és egy teljes körű liberális rend önmagában képes a békét fenntartani Európában.

A liberálisoknak olyannyira sikerült az európai biztonságról szóló diskurzust az évszázad első évtizedében uralniuk, hogy még a szövetség is elfogadta a korlátlan bővítés politikáját, a NATO-bővítés csak csekély realista ellenkezéssel találkozott. Az USA tisztviselői körében a liberális világnézet jelenleg egy elfogadott dogma. Például márciusban Barack Obama elnök Ukrajnáról szóló beszédében ismételten azokról „az eszményekről” beszélt, amelyek a Nyugat politikáját motiválják, és hogy ezeket az eszményeket „gyakran fenyegeti egy régebbi, sokkal hagyományosabb hatalomfelfogás.” John Kerry külügyminiszter válasza a Krím-válságra ugyanezt a véleményt tükrözte: „Egyszerűen nem lehet a XXI. században a XIX. századi módi szerint viselkedni, és teljességgel koholt ürügyek alapján megszállni egy másik országot.”

Lényegét tekintve a két oldal különböző szabályok szerint játszik: Putyin és társai úgy gondolkoznak és cselekednek, ahogy azt a realizmus diktálja, ugyanakkor nyugati ellenfelei a nemzetközi politikában a liberális elvekhez ragaszkodnak. Ennek eredményeként az Egyesült Államok és szövetségesei tudatlanul provokáltak ki egy súlyos válságot Ukrajnában.

EGYMÁSRA MUTOGATÁS

Ugyanabban az 1998-as interjúban Kennan megjósolta, hogy a NATO-bővítés válságot fog okozni, amelyet követően a bővítés támogatói majd azt fogják mondani, „mindig is mondtuk, hogy ezek az oroszok ilyenek.” Szinte pontosan ez történik, mivel a legtöbb nyugati tisztviselő szerint az ukrán felfordulás igazi okozója Putyin. A The New York Times szerint márciusban Angela Merkel arra célzott, hogy Putyin irracionálisan viselkedik, amikor azt mondta Obamának, hogy Putyin „egy másik világban” él. Bár Putyin autokrata jellemvonásai kétségtelenek, arra semmi bizonyíték nincs, hogy mentálisan kiegyensúlyozatlan lenne. Épp ellenkezőleg: első osztályú stratéga, akit mindenkinek félnie és tisztelnie kellene, amikor külpolitikai kihívást intéz felé.

Más elemzők ennél jóval indokoltabban azt állítják, Putyin sajnálja a Szovjetunió felbomlását és eltökélt szándéka annak visszaállítása Oroszország határainak kiterjesztésével. E felfogás szerint a Krím megszerzése után Putyin jelenleg azt teszteli, eljött-e az idő Ukrajna – vagy legalább keleti felének – meghódítására, és végső soron agresszív lesz az Oroszországgal szomszédos országokkal. E tábor egyes tagjai szerint Putyin napjaink Adolf Hitlere, és bármilyen vele kötött alku a müncheni hiba megismétlése lenne. Ezért a NATO-nak fel kell vennie Georgiát és Ukrajnát, hogy féken tartsák Oroszországot, mielőtt az eluralkodna szomszédjain és fenyegetné Nyugat-Európát.

Ez a vélemény nem állja ki az alapos vizsgálat próbáját. Ha Putyin valóban elhatározta volna egy nagyobb Oroszország létrehozását, akkor szinte bizonyos, hogy ez a szándéka már február 22-e előtt nyilvánosságra kerül. Azonban ténylegesen semmi bizonyíték nincs arra, hogy ezt megelőzően tervezte volna a Krím, még kevésbé Ukrajna egyes területeinek megszállását. Még a NATO-bővítést támogató nyugati vezetők sem gondoltak erre, attól tartva, hogy Oroszország katonai erőt fog használni. Putyin krími akciója teljesen meglepte őket, és úgy tűnik, hogy az a Janukovics eltávolítására adott spontán reakció volt. Rögtön ezt követően maga Putyin mondta, hogy ellenzi a Krím elszakítását, mielőtt gyorsan meggondolta magát.

Ráadásul Oroszország, még ha akarná is, jelenleg nélkülözi annak képességét, hogy elfoglalja és annektálja Kelet-Ukrajnát, nem is beszélve az egész országról. Durván 15 millió ember – Ukrajna lakosságának egyharmada – él az országot kettészelő Dnyeper-folyó és az orosz határ között. Ezen emberek elsöprő többsége Ukrajna része akar maradni és biztosan ellenezne egy orosz megszállást. Ráadásul Oroszország középszerű hadereje, amely csekély jelét mutatja annak, hogy modern Wehrmachttá válna, aligha tudná teljes Ukrajnát pacifikálni. Moszkva egy költséges megszállás esetén is nehéz helyzetben lenne, mivel gyenge gazdasága a bekövetkező szankciókat még jobban megszenvedné.

De ha Oroszország valóban erős hadsereggel és hatékony gazdasággal rendelkezne, még akkor is képtelen lenne sikeresen megszállni Ukrajnát. Elég csak az afganisztáni szovjet és amerikai tapasztalatokra, az amerikaiak vietnámi és iraki tapasztalataira, és az oroszok csecsenföldi tapasztalataira gondolni, hogy felismerjük, egy katonai megszállás általában rosszul végződik. Putyin biztosan érti, hogy Ukrajna leigázásának kísérlete olyan lenne, mint lenyelni egy sünt. Reakciói az eseményekre védekező és nem támadó jellegűek.

A KIÚT

Tekintettel arra, hogy a nyugati vezetők továbbra is tagadják, hogy Putyin magatartását tényleges biztonsági aggályok vezérlik, nem meglepő, hogy eddigi politikájuk erősítésével próbálják változtatásra bírni és büntetik Oroszországot annak érdekében, hogy visszatartsák a további agressziótól. Habár Kerry azt állítja, hogy „minden lehetőség terítéken van”, sem az Egyesült Államok, sem NATO-szövetségesei nem készülnek erővel megvédeni Ukrajnát. A Nyugat inkább a gazdasági szankciókkal próbálja meg rávenni Oroszországot a kelet-ukrajnai lázadás támogatásának beszüntetésére. Az Egyesült Államok és az EU júliusban életbe léptette a korlátozott szankciók harmadik körét, amelyek főként az orosz kormányhoz köthető jelentős személyeket, bankokat, energetikai vállalatokat és hadiipari cégeket céloznak. És további, keményebb szankciókkal is fenyegetnek, amelyek az orosz gazdaság teljes szektorait célozhatják.

Ezeknek az intézkedéseknek csekély hatásuk van. A valóban kemény intézkedések bevezetése egyébként sincs napirenden, mivel a nyugat-európai országok, különösen Németország, ellenzik azokat, attól tartva, hogy Oroszország bosszút áll és súlyos gazdasági károkat okoz az EU-nak. A történelmi tapasztalatok szerint az országok hihetetlen nagyságú büntetést képesek elviselni annak érdekében, hogy megvédjék alapvető stratégiai érdekeiket. Nincs okunk azt gondolni, hogy Oroszország jelent e szabály alól kivételt.

A nyugati politikusok ragaszkodnak ahhoz a provokatív politikához, ami elsődleges okozója volt a válságnak. Joseph Biden, az USA alelnöke áprilisban találkozott ukrán képviselőkkel, és azt mondta nekik: „Ez a második lehetőség, hogy a narancsos forradalom eredeti ígéreteit beváltsák.” John Brennan, a CIA igazgatója sem segített a dolgon, amikor ugyanabban a hónapban látogatást tett Kijevben, amelynek a Fehér Ház szerint az volt a célja, hogy fejlessze a biztonsági együttműködést az ukrán kormánnyal.

Ugyanakkor az EU tovább erőltette a Keleti Partnerséget. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke márciusban összefoglalta az EU Ukrajnával kapcsolatos álláspontját és azt mondta: „Adósságunk van, szolidaritást kell vállalnunk azzal az országgal, és azon leszünk, hogy a lehető legközelebb kerüljenek hozzánk.” És valóban, az EU és Ukrajna június 27-én aláírta azt a gazdasági megállapodást, amelyet Janukovics hét hónappal az előtt végzetes módon visszautasított. Szintén júniusban, a NATO külügyminiszterek találkozóján megállapodtak abban, hogy a szövetség továbbra is nyitott új tagok irányában, habár a külügyminiszterek tartózkodtak attól, hogy Ukrajnát név szerint megemlítsék. „Egyetlen harmadik országnak sincs vétójoga a NATO-bővítéssel kapcsolatosan.” – jelentette ki Anders Fogh Rassmussen NATO főtitkár. A külügyminiszterek abban is megállapodtak, hogy különböző módon segítik fejleszteni Ukrajna katonai képességeit az irányítási, logisztikai és cybervédelmi téren. Az orosz vezetők természetesen megdöbbentek a döntésektől, a Nyugat reakciói egy rossz helyzetet még tovább rontottak.

Létezik megoldás az ukrán válságra, habár az megkövetelné a Nyugattól, hogy alapvetően új módon tekintsen az országra. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fel kellene hagyniuk Ukrajna nyugatosítására vonatkozó terveikkel, és helyette semleges ütközőövezetté kellene alakítaniuk az országot a NATO és Oroszország között, hasonlóan Ausztria hidegháború alatti helyzetéhez. Ez nem jelentené azt, hogy a jövendő ukrán kormány oroszbarát vagy NATO-ellenes lenne. Épp ellenkezőleg, a cél egy olyan független Ukrajna lenne, amely sem az orosz, sem a nyugati táborhoz nem tartozik.

E cél érdekében az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek nyilvánosan ki kellene zárniuk a NATO bővítését mind Georgia, mind Ukrajna esetében. A Nyugatnak segítenie kellene egy, az EU, a Nemzetközi Valutaalap, Oroszország és az Egyesült Államok által közösen finanszírozott ukrán gazdasági mentőcsomag összeállításában – amelyet Moszkva valószínűleg üdvözölne, tekintettel arra, hogy érdeke egy fejlődő és stabil Ukrajna léte a nyugati határai mentén. És a Nyugatnak jelentősen korlátoznia kellene társadalom-átalakítási tevékenységét Ukrajnán belül. Ideje véget vetni egy újabb narancsos forradalom nyugati támogatásának. Ugyanakkor az USA és európai vezetőinek ösztönözniük kellene Ukrajnét, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, különösen az orosz anyanyelvűek nyelvi jogait.

Néhányan lehet, hogy azt gondolják, az Ukrajnával kapcsolatos politika ilyen késői megváltoztatása komolyan aláásná világszerte az USA hitelességét. Kétségtelenül lenne bizonyos ára, azonban az elhibázott stratégia folytatásának még nagyobb ára lenne. Azonban más országok valószínűleg tisztelnék azt az államot, amely tanult hibáiból és olyan politikát gondolt ki, amely hatékonyan kezeli a meglevő bajokat. Ez a lehetőség az Egyesült Államok előtt egyértelműen nyitva áll.

Hallani lehet olyan ellenvetést is, miszerint Ukrajnának joga van eldöntenie, kivel akar szövetséget kötni és az oroszoknak nincs joguk megakadályozni Kijev csatlakozását a Nyugathoz. Veszélyes dolog ilyen módon gondolkozni Ukrajna külpolitikai lehetőségeiről. A szomorú igazság az, hogy az erő gyakran jogot keletkeztet, ha a nagyhatalmi politikáról van szó. Az olyan elvont jogok, mint az önrendelkezés joga jórészt értelmetlen, amikor hatalmas államok kerülnek szembe gyengébbekkel. Volt joga Kubának katona szövetségre lépne a Szovjetunióval a hidegháború idején? Az Egyesült Államok szerint nyilván nem, és az oroszok jelenleg ugyanezt gondolják Ukrajna nyugati csatlakozásával kapcsolatosan. Ukrajna saját érdeke, hogy megértse az élet tényeit és meggondolja minden lépését, amikor sokkal erősebb szomszédjával van dolga.

Ha valaki ennek ellenére elutasítja ezt az elemzést, és úgy véli, Ukrajnának igenis joga van felvételét kérnie az EU-ba és a NATO-ba, akkor is tény marad, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek joguk van visszautasítaniuk a kérést. Nincs olyan ok, ami miatt a Nyugatnak be kellene fogadnia Ukrajnát, ha az tovább űzi téves külpolitikáját, különösen, ha megvédése nem létfontosságú érdek. Néhány ukrán álmainak kielégítése nem éri meg az ezzel – különösen az ukrán embereknek – okozott ellenségeskedést és viszályt.

Természetesen néhány elemző tarthatja úgy, hogy a NATO ugyan rosszul kezelte kapcsolatait Ukrajnával, azonban Oroszország továbbra is ellenség, amely az idő során egyre félelmetesebb lesz – és ezért a Nyugatnak nincs más választása, mint folytatni jelenlegi politikáját. Ez a nézet azonban nagyon téves. Oroszország egy hanyatló hatalom, ami az idők során csak gyengülni fog. De ha Oroszország emelkedő hatalom lenne, akkor sem lenne semmi értelme Ukrajnát felvenni a NATO-ba. Ennek oka egyszerű: az Egyesült Államok és európai szövetségesei nem tekintik Ukrajnát fő stratégiai érdeküknek, és már bizonyították, hogy annak megsegítése érdekében vonakodnak a katonai erő használatától. Ezért az ostobaság csúcsa lenne egy olyan új NATO-tagot létrehozni, amelyet a többiek nem szándékoznak megvédeni. A NATO a múltban azért bővülhetett, mivel a liberálisok úgy gondolták, hogy a szövetségnek sosem kell majd megfelelnie az újonnan vállalt biztonsági garanciáknak, azonban Oroszország jelenlegi erőjátéka azt mutatja, hogy az ukrán NATO-tagság Oroszországot és a Nyugatot ütközőpályára állítaná.

A jelenlegi politikához való ragaszkodás más kérdésekben is nehezítené a Nyugat és Moszkva kapcsolatait. Az Egyesült Államoknak szüksége van Oroszország segítségére, hogy az Afganisztánban használt hadifelszerelést orosz területen keresztül lehessen kivonni onnan, hogy atom-megállapodást kössön Iránnal, és hogy stabilizálja a szíriai helyzetet. Tény, hogy a múltban Moszkva mindhárom kérdésben segítséget nyújtott Washingtonnak: 2013 nyarán Putyin kaparta ki Obamának a gesztenyét, azzal, hogy összehozott egy olyan egyezséget, amely alapján Szíria beleegyezett vegyi fegyvereinek megsemmisítésébe, elkerülve ezzel az amerikai légicsapásokat, amivel Obama fenyegetett. Egy napon lehet, hogy az Egyesült Államoknak szüksége lesz Oroszország segítségére, hogy feltartóztassa az emelkedő Kínát. A jelenlegi washingtoni politika azonban Moszkvát és Pekinget közelebb hozza egymáshoz.

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei válaszút előtt állnak Ukrajnában. Folytathatják jelenlegi politikájukat, amely súlyosbítja az ellenségeskedést Oroszországgal és közben elpusztítja Ukrajnát – ebben az esetben mindenki veszít. Vagy irányt válthatnak és dolgozhatnak a fejlődő, de semleges Ukrajna létrehozásán, amely nem fenyegeti Oroszországot és lehetővé teszi, hogy a Nyugat helyreállítsa kapcsolatait Moszkvával. Ezzel a megközelítéssel mindenki nyerne.
---
Az eredeti cikk a Foreign Affairs politikai magazinban jelent meg.

http://www.foreignaffairs.com/articles/141769/john-j-mearsheimer/why-the-ukraine-crisis-is-the-wests-fault

2014. július 21., hétfő

Vlagyimir Putyin nagy baklövése

Daniel Treisman: Vlagyimir Putyin nagy baklövése

A szerkesztő megjegyzése: Daniel Treisman a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (UCLA) politikatudományi professzora, a „Visszatérés: Oroszország útja Gorbacsovtól Medvegyevig” című könyv szerzője.

A Malaysian Airlines MH-17-es járatának tragikus végzete, amelyet valószínűleg rakétával lőttek le Kelet-Ukrajna felett, megölve a fedélzetén tartózkodó 298 embert, új megvilágításba helyezi azt a hazárdjáték-sorozatot, amelybe február végén kezdett bele Vlagyimir Putyin orosz elnök.

Akkor Putyin jelzések nélküli egyenruhába bújtatott katonai hírszerző egységekkel szerezte meg az ellenőrzést a dél-ukrajnai Krím-félsziget felett. Három héttel később Oroszország annektálta a területet. Amikor az északabbra fekvő Donyeck és Luganszk oroszajkú lakossága megrohamozta a kormányzati épületeket és függetlenséget követelt Kijevtől, orosz hírszerző tisztek kezdtek átszivárogni a határon, hogy segítsenek megszervezni a helyi milíciákat. Az ezt követő hónapokban a szeparatista gerillákat Moszkva tüzérségi fegyverekkel, harckocsikkal és légelhárító fegyverekkel szerelte fel.

Putyin célja nyilvánvalóan az volt, hogy nyomást gyakoroljon az ukrán vezetőkre, kezdjenek tárgyalásokat az oroszok által támogatott lázadókkal és biztosítsanak nekik alkotmányos autonómiát az ország keleti területein. Az orosz haderő túlereje miatt megfélemlített Kijev – úgy tűnt – kénytelen lesz beadni a derekát.

Ez a stratégia azonban már a maláj repülőgép tragédiája előtt kudarcot vallott. Röviddel májusi megválasztása után Ukrajna új elnöke, Petro Porosenkó erőteljes katonai hadműveletet indított a szeparatista gerillák ellen. Bár talán Putyinnal hajlandó lett volna tárgyalni, azonban a kalandor orosz banditákkal erre semmilyen hajlandóságot sem mutatott.

Porosenkó hadműveletének sikere a magyarázat arra, miért látta el a közelmúltban csatlósait Moszkva legalább egy radarvezetésű BUK rakétarendszerrel, amellyel a nagy magasságban repülő ukrán katonai repülőgépeket is le lehet lőni. Ilyen rakétákkal el lehet találni a háborús övezet felett közlekedő polgári légijárműveket is.

Bár azt, hogy ki lőtte le az MH-17-es járatot csak egy teljes körű vizsgálat után lehet majd tényszerűen megállapítani, az ukrán kormány azt közölte, „cáfolhatatlan bizonyítékkal” rendelkezik arra, hogy a rakétát egy orosz személyzet által üzemeltetett, orosz rakétás egység lőtte ki.

A Putyin hazárdjátékában rejlő kockázatok hirtelen teljesen nyilvánvalóvá váltak. A lázadó milíciák felfegyverzésével, amelyek hírszerző ügynökök, helyi bűnözők és önkéntes orosz revolverhősök fura keverékéből állnak, Putyin önmagát tette túszává ennek az érzéketlen baklövésnek. Szombaton egynémely ilyen – nyilvánvalóan részeg – „szabadságharcos” állítólag kegyeletsértő módon bánt a holttestekkel, miközben megakadályozták az EBESZ megfigyelőit, hogy a helyszínre jussanak.

Most mindenki a nemzetközi vizsgálat eredményeire vár. Ha azt állapítják meg, hogy a repülőt a lázadók – vagy, ami még rosszabb, maguk az oroszok – egy oroszok által átadott rakétával lőtték le, a Putyinra nehezedő nyomás nőni fog. A nyugati világ, Barack Obama elnök vezetésével, azt fogja követelni, hogy hagyjon fel a lázadók támogatásával és biztosítsa a határokat. Ha ezt Putyin nem teszi meg, akkor szinte bizonyos a keményebb gazdasági szankciók bevezetése. A július 17-én bejelentett újabb amerikai szankciók keménysége már így is meglepte az elemzőket. Ezek a harmadik és a negyedik legnagyobb orosz bankokat – a VEB-et és a Gazprombankot –, illetve a Rosznyeft és Novatyek energiavállalatokat sújtják, amelyek Putyin haverjaihoz, Igor Szecsinhez és Genagyíj Timcsenkóhoz köthetők.

Így Putyinnak mindössze két választása marad, amelyek egyaránt veszélyeztetik rendszerét.

Visszautasíthatja a nemzetközi vizsgálat megállapításait és kiállhat a szeparatisták mellett. Emiatt az orosz gazdaságot a szankciók miatt súlyos károk érhetik, amelyek egész szektorokat – pl. a pénzügyi vagy az energetikai szektort – vehetnek célba. Ezek az intézkedések az egész gazdaságot – amely az IMF szerint idén így is mindössze 0,2%-os növekedésre számíthat – fájdalmas recesszióba lökhetik.
Ezzel egy időben a Kreml a hidegháború vége óta nem tapasztalt nemzetközi elszigeteltségben találná magát. Nem csak az USA és Nagy-Britannia, de több más ország, amelyek korábban barátiak vagy semlegesek voltak, páriaként kezelnék Putyint. És Putyin azért aggódhatna, hogy protezsáltjai a határ túloldalán újabb atrocitást követnek el, amely a világot még súlyosabb ellenlépésekre ösztönözné.

Puytin második választása, hogy elfogadja a jelentés megállapításait és beszünteti a lázadók támogatását. Azonban ez odahaza okozna neki jelentős gondokat.
Azok számára, akik a konfliktusról az orosz állami televízióból értesülnek egy ilyen pálfordulás zavarba ejtő lenne. A könyörtelenül záporozó propaganda sok oroszt meggyőzött arról, hogy nemzettársaikat Donyeckben és Luganszkban a fasiszta kijevi rendszer által irányított csapatok öldöklik. Ezért gyávaságnak tűnne, ha Putyin meghajolna a nemzetközi nyomás előtt és csávában hagyná korábbi támogatottjait.

Egy ilyen árulás gyorsan feledtetné a Krím elfoglalását követő eufóriát. A Kreml ukrajnai stratégiájának kezdetektől fogva részben az volt a célja, hogy Putyin hazai támogatottságát erősítse. Mivel a gazdaság stagnál, a növekedésen és haladáson alapuló népszerűségét Putyin a nyugatellenes nacionalizmusra és a konzervatív értékekre kívánta alapozni.

A múltban az idegengyűlölő nacionalisták kedvelték a legkevésbé Putyint. Jelenlegi 86%-os, csillagászati népszerűsége azt mutatja, hogy – legalább időlegesen – közülük is sokakat megnyert magának.

Ha cserbenhagyja a Kijev-ellenes felkelőket, Putyin búcsút inthet ennek a támogatásnak. Továbbá, ha elismeri, hogy az oroszok által támogatott lázadók lőtték ki a rakétát, az orosz állami televízió hitelessége is csorbát szenved. A fő tévécsatorna különböző összeesküvés-elméletekkel állt elő, köztük egy olyannal is, miszerint a repülőgépet az ukrán hadsereg lőtte le, mivel összetévesztették azzal, amivel Putyin érkezett haza a BRICS-államok brazíliai tanácskozásáról. Ha Putyin megcáfolná az ilyen elméleteket és elfogadná a nyugati álláspontot, akkor propagandistái hazugnak tűnnének.

Az is lehetséges, hogy a vizsgálat nem szolgáltat döntő bizonyítékokkal, amely Puytin számára kis játékteret biztosítana. Azonban jelenleg közel és távol sem látszanak olyan magyarázatok, amelyek teljesen felmentenék Oroszországot.

„A háború a bizonytalanságok birodalma” – írta Clausewitz. Egész idő alatt nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy egy titkos katonai művelet kicsúszhat az irányítás alól. Putyin 14 éven át óvatosan kormányzott nemzetközi kapcsolataiban, tettei előtt mindig mérlegelte a várható hátrányokat és hasznokat. A Krím megszállása azonban annyira szokatlanul kockázatos döntés volt – mivel azzal óriási hátrányokat kockáztatott rövid életű előnyök miatt – hogy azzal sok elemzőt teljesen meglepett.  


Most – ha csak valami váratlan, új fejlemény nem menti meg ettől – Putyin kellemetlen dilemma előtt áll. Akár így, akár úgy, a kockázat óriási. Miután a hazárdjátékkal bajba sodorta magát, nem tehet nagyon mást, csak azt, hogy még egyet dob a kockával.

http://edition.cnn.com/2014/07/20/opinion/treisman-putin-gamble-ukraine-mh17/index.html?hpt=hp_c1

2014. március 6., csütörtök

Putyin elnök képzelgése: Tíz hamis állítás Ukrajnával kapcsolatosan

Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma
Sajtószóvivői Iroda

Putyin elnök képzelgése: Tíz hamis állítás Ukrajnával kapcsolatosan

A világ nem látott ilyen orosz képzelgést mióta Dosztojevszkij megírta: „A kettő meg kettő egyenlő öttel egyenlet nincs híján a vonzerőnek”, ahogy Oroszország most hazug állítások hangoztatásával próbálja igazolni törvénytelen cselekményeit Ukrajnában. 
A lentiekben Vlagyimir Putyin elnök tíz állítása következik, amelyekkel az Ukrajna elleni agressziót szeretné igazolni, majd azok a tények, amelyek ezeket az állításokat cáfolják. 

1. Putyin szerint: Az orosz csapatok a Krímben csak az orosz katonai létesítményeket védik. „Polgári védelmi csoportok” és nem orosz katonák foglalták el a Krímben az infrastruktúrát és a katonai létesítményeket.

A tények: Meggyőző bizonyítékok támasztják alá, hogy az orosz biztonsági szolgálatok tagjai állnak a Krímben a jól szervezett ukránellenes erők középpontjában. Habár ezek az egységek nem viselnek azonosító jelzéseket, járműveiken orosz katonai rendszámtáblák vannak és a nemzetközi sajtó és az ukrán katonaság kérdéseire nyíltan orosz biztonsági erőként azonosítják magukat. Ezen felül, ezek a személyek olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek általában nem kerülhetnek civilek kezébe. 

2. Putyin szerint: Az orosz akció megfelel az Ukrajna és az Orosz Föderáció között 1997-ben kötött Barátság Szerződésben leírtaknak.

A tények: Az 1997-es megállapodás szerint Oroszország tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását. Az orosz katonai műveletek Ukrajnában, amelyek révén megszerezték a Krím feletti uralmat, Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának nyílt megsértése.

3. Putyin szerint: Az ellenzék nem tartotta meg a február 21-én Viktor Janukovics elnökkel megkötött megállapodást.

A tények: A február 21-i egyezmény alapján a Rada, azaz a Parlament olyan törvényt fogad el, amely szerint Ukrajna visszatér a 2004-es alkotmányhoz, amely révén az ország alkotmányos rendszerének középpontja a parlament lesz. Az egyezmény alapján Janukovics ezt a törvényt 24 órán belül aláírja és a válság békés úton rendeződik. Janukovics nem tartotta meg az egyezmény rá eső részét. Ehelyett összepakolt és elmenekült, széleskörű korrupcióra utaló bizonyítékokat hagyva maga után.

4. Putyin szerint: Az ukrán kormány illegitim. Ukrajna legitim vezetője jelenleg is Janukovics.

A tények: Március 4-én maga Putyin elnök ismerte el azt a tényt, hogy Janukovicsnak „nincs politikai jövője”. Miután Janukovics elmenekült Ukrajnából, még saját pártja, a Régiók Pártja is ellene fordult, szavazással megerősítették visszahívását az elnöki hivatalból és támogatták az új kormányt. Az ukrán kormányt a demokratikusan megválasztott ukrán parlament 371 szavazattal, több mint 82%-os többséggel választotta meg. Az átmeneti ukrán kormány az emberek kormánya, amely elvezeti az országot a március 25-i demokratikus választásokig, amely során az ukránok meghatározhatják országuk jövőjét.

5. Putyin szerint: Humanitárius válság van, amely miatt százezrek menekülnek Ukrajnából Oroszországba, és kérnek ott menedékjogot.

A tények: Jelenleg egyáltalán nincs bizonyíték a humanitárius válságra. Nincs bizonyíték menedékkérő ukránok Oroszországba irányuló áradatának. A helyszínen lévő nemzetközi szervezetek beszéltek ukrán határőrökkel, akik szintén tagadták ezt az állítást. A határt figyelő független újságírók sem jelentettek tömeges menekülést.

6. Putyin szerint: Az orosz kisebbség veszélyben van.

A tények: Az orosz sajtó és állami televízió kivételével sehol sem hangzott el olyan hiteles tudósítás, amely szerint az orosz kisebbség veszélyben lenne. Az új ukrán kormány elsőbséget adott a békének és megbékélésnek. Olekszandr Turcsinov elnök visszautasította az orosz nyelv használatát regionális szintre korlátozó törvényjavaslat aláírását. Az orosz kisebbség és az orosz anyanyelvűek olyan petíciót írtak alá, amelyben kijelentik, közösségeik nem tapasztaltak fenyegetést. Ezen túl, a kormány megalakulása óta Kijevben ismét nyugalom van. Nincs bűnözési hullám, fosztogatás és leszámolás a politikai ellenfelekkel.

7. Putyin szerint: Az orosz bázisok veszélyben vannak.

A tények: Az orosz katonai bázisok biztonságban voltak és vannak, továbbá az új ukrán kormány kijelentette, hogy minden jelenlegi nemzetközi szerződést tiszteletben tart, így az orosz bázisokkal kapcsolatos egyezményeket is. Jelenleg az ukrán bázisokat fenyegetik az orosz katonai műveletek.

8. Putyin szerint: Tömeges támadások zajlottak le a dél- és delet-Ukrajnai templomok és zsinagógák ellen.

A tények: Az ország vallási vezetői és a nemzetközi vallási szabadsággal foglalkozó szervezetek szerint Ukrajnában nem történtek templomok elleni támadások. Az ukrán egyházak vezetői, köztük az Ukrán Ortodox Egyház moszkvai patriarchája, kifejezte az új politikai vezetés iránti támogatását, nemzeti egységre és a sebek begyógyítására szólított fel. A dél- és kelet-ukrajnai zsidók szerint nem emelkedett az antiszemita cselekmények száma.

9. Putyin szerint: Kijev megpróbálja destabilizálni a Krímet.

A tények: Az átmeneti ukrán kormány visszafogottan és tárgyalásra hajlamosan viselkedett. Az orosz csapatok viszont kivonultak bázisaikról azért, hogy elérjék politikai céljaikat és megszerezzék a Krím infrastruktúráját. Petro Porosenkót, a Krímmel kapcsolatos tárgyalások újonnan kinevezett kormányzati megbízottját nem engedték be a krími parlamentbe.

10. Putyin szerint: Az ukrán parlament a szélsőségesek vagy terroristák befolyása alatt áll.

A tények: A parlament a legfőbb ukrán képviseleti szerv. A legújabb törvényeket nagy többséggel hozták meg, akik között ott voltak a kelet-ukrajnai képviselők is. A szélsőjobboldali, ultranacionalista csoportoknak, amelyek közül néhány részt vett az EuroMajdanon a biztonsági erőkkel való nyílt összecsapásban, nincs parlamenti képviselőjük. Nincs jele annak, hogy az ukrán kormány diszkriminatív elveket szeretne követni, ellenkezőleg, ennek pontosan az ellenkezőjét mondják nyilvánosan.

http://www.state.gov/r/pa/prs/ps/2014/03/222988.htm

2014. március 5., szerda

Putyin elhiszi saját propagandáját?

A The Washington Post szerkesztősége - Putyin lehet, hogy tényleg elhiszi Ukrajnával kapcsolatos saját propagandáját

Vlagyimir Putyin vajon tényleg elveszítette kapcsolatát a valósággal, ahogy azt Angela Merkel német kancellár mondta a tudósítások szerint Obama elnöknek? Nem állunk kapcsolatban a pszichiáterével, azonban Putyin zavaros előadása a hirtelenjében összehívott keddi sajtótájékoztatón egy aggasztó megfigyelést alátámaszthat: az orosz vezető beszéde megkülönböztethetetlen volt az állami tévéadásban elhangzó propagandától.

Az elmúlt néhány nap során az orosz televízió azt állította, hogy „fasiszták” és más fegyveres szélsőségesek erőszakos úton megszerezték a hatalmat Ukrajnában, és támadást indítottak az orosz anyanyelvűek ellen, illetve, hogy „a helyi védelmi erők” - és nem orosz csapatok - felléptek velük szemben, hogy megvédjék a Krímet. Ez lényegében ugyanaz, mint amit Putyin mondott kedden az újságíróknak, hozzáfűzve pár vad vádat, amelyek közül sok bizonyíthatóan hamis.

Annak ellenére, hogy az ukrán és az amerikai tisztviselők szerint orosz katonák ezrei érkeztek péntek óta a Krímbe, Putyin azt állította, hogy nem rendelte el az inváziót, amelyet a - valójában csak formális hatalommal bíró - Szövetségi Tanácsnak is jóvá kellene hagynia.

- Ha mégis a fegyveres erők bevetéséről döntök - tette hozzá, - akkor az a nemzetközi joggal teljes összhangban álló, törvényes döntés lesz, mivel az a törvényes elnök kérelmére történik majd.

Ne is törődjünk vele, hogy az elűzött elnök, Viktor Janukovics, akire Putyin hivatkozott, nem mutatkozott pénteki sajtótájékoztatója óta, amikor még ellenezte az orosz katonai beavatkozást.

Putyin bizarr előadása élénken bemutatta, hogy az általa létrehozott politikai rendszer hogyan szigetelte el őt a külföldi és a hazai eseményekkel kapcsolatos igazságtól. Például lehet, hogy azt képzeli, az oroszok elsöprő többsége támogatja ukrajnai kalandját. Elvégre a Szövetségi Tanács egyhangú szavazását megelőző egyetlen vitát az egyik helyettese megszakította és megfenyítette képviselőtársait, mivel „pazarolták az elnök idejét”. Azonban még a hivatalos szervként működő Orosz Közvélemény Kutató Központ felmérése szerint is az oroszok több mint 73%-a ellenzi a beavatkozást.

Putyin hasonló megmozdulása néhány évvel ezelőtt nyilvános vitát váltott ki Oroszországban. A két vezető ellenzéki párt hangoztatta tiltakozását, amelyek közül az egyik Putyin lépését „meggondolatlannak” nevezte, míg a másik szerint megsértik az ukránok azon jogát, hogy önmaguk döntsenek sorsukról. Azonban most nincs vita Moszkvában, mivel a két párt vezetőjét, Borisz Nyemcovot és Alekszej Navalníjt, letartóztatták és a nézeteiket közvetítő sajtót elhallgattatták. A moszkvai háborúellenes tüntetéseket a rendőrség feloszlatta és a résztvevőket letartóztatta.

A rubel hétfői meredek zuhanása, amelyet a cenzorok sem tudtak elhallgatni, azonban úgy tűnik emlékeztette Putyint arra, hogy Oroszország gazdaságilag sebezhető egy olyan világban, „ahol minden mindennel összekapcsolódik és összefügg.” Ezért létfontosságú az, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió gyorsan meghatározza az invázió gazdasági árát. Ha az EU vezetők haboznak is, Obama elnöknek és a Kongresszusnak be kellene fagyasztania a vezető orosz tisztviselők befektetéseit és az orosz bankokat ki kellene rekeszteni az USA pénzügyi rendszeréből. Ezzel ébresztőt fújhatnának, amelyre Putyinnak rettentő szüksége van.

http://www.washingtonpost.com/opinions/mr-putin-might-actually-believe-his-own-ukraine-propaganda/2014/03/04/2e161d98-a3c3-11e3-84d4-e59b1709222c_story.html

Józan reakció az ukrán válságra

A The New York Times szerkesztősége - Józan reakció az ukrán válságra

Az Ukrajna körüli feszültség valamelyest enyhült, miután Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke leállíttatta az ukrán határ menti hadmozdulatokat és egy keddi sajtótájékoztatón kijelentette, hogy nem szükséges azonnal csapatokat küldeni Kelet-Ukrajnába. A megnyugtató szavak hatására az orosz részvénypiac visszapattant a hétfői zuhanásból. A piacok jutalmazzák a békés magatartást.

Azonban a válságnak nincs vége: Oroszország továbbra is ellenőrzi a Krímet, és Putyin előkészítette a félsziget annexióját azzal, hogy kijelentette, csak a krími polgárokon - akiknek többsége orosz anyanyelvű - múlik a jövőjük. Továbbra is kérdés, hogy mit kellene, vagy mit lehet tennie az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak.

Az ukrán válság sokféle nyugati reakciót váltott ki, többek között az Oroszországgal szembeni azonnali szankciók dühös követelését és az Egyesült Államok kárhoztatását amiatt, hogy Obama elnök valahogy „elveszíti” a Putyinnal való összecsapást, amellyel veszélyezteti Washington hitelességét és globális vezető szerepét. Azonban a vezető szerep és a hitelesség egy válság során azt jelenti, hogy higgadtan és józanon reagálunk, nem kardcsörtetéssel, vagy gazdasági hadviselés indításával - amelyet szövetségeseink vagy támogatnak, vagy nem - vagy „vörös vonalak” rajzolgatásával, amelyet a másik fél azután mégis büntetlenül átléphet.

Egy kötekedő örül a pofozkodásnak, és Putyin kedveli az amerikai összeesküvést okolni mindenért. A keddi sajtótájékoztatóján odáig jutott, hogy a moszkvai piacok hétfői zuhanásáért is az amerikai politika a felelős. Azonban kétségtelen, hogy az összetűzés és a rubel értékének hétfői zuhanása volt Putyin keddi békülékeny szavainak fő oka.

Az orosz gazdaság nincs jó állapotban, és az orosz üzletemberek nagyon is jól tudják, hogy vállalataik értéke a felesleges válság miatt csökkent hétfőn 60 milliárd dollárral. Putyint és honfitársait újra és újra emlékeztetni kell, hogy a Krím otrombán kiagyalt ürügyekkel való megszerzésének, vagy az új ukrán hatóságok elleni egyéb intézkedéseknek meglesz a maguk ára.

A háborútól eltekintve, az Egyesült Államok egymaga keveset tehet Oroszország megbüntetéséért. Nem tartozunk Oroszország fő kereskedelmi partnerei közé. Európának, amely sokkal többet üzletel Oroszországgal, több befolyása van, de ugyanakkor függ az orosz gáztól, és ez idáig az európai vezetők kevés lelkesedést mutattak a gazdasági szankciók irányába.

Az eddig javasolt intézkedések - kizárás a G8-csoportból, válogatott szankciók és utazási korlátozások - egyedül nem okoznak nagy hátrányt. Azonban az elszigetelődés következményének az idő előrehaladtával ára lesz. Putyin autokratikus és expanzionista hajlamának minden újabb megnyilvánulást követően - legyen az akár Georgia 2008-as megszállása, vagy a Pussy Riot tagjainak 2012-es bebörtönzése - a Nyugat egyre óvatosabban üzletel Oroszországgal. Angela Merkel német kancellár egy Obama elnökkel folytatott tárgyalás során az mondta, nem biztos benne, hogy Putyin érzékeli a valóságot. Ez a kijelentés Európa legerősebb gazdaságának vezetőjétől és Oroszország egyik legnagyobb kereskedelmi partnerétől, nem lehet túl szívmelengető Putyin, és biztosan nem az az orosz üzletemberek számára.

A Putyinnal folytatott további alkudozások befejezése, amit a megrögzött hidegháborús veteránok követelnek Obamától, semmi célt sem szolgálna. Oroszország máris bejelentette, hogy abbahagyja Ukrajna részére a gáz kedvezményes áron való eladását, és még ennél is nehezebbé teheti csődbe jutott szomszédjának életét. Azonban a sajtótájékoztatón Putyin azt mondta, szimpatizált a kijevi tüntetők azon vágyával, hogy elűzzék a korrupt kormányzatot, és hangsúlyozta, hogy az orosz és ukrán katonák „a barikádok azonos oldalán fognak állni”.

Ha valóban így gondolta, akkor egyet kell értenie azzal, hogy a válság optimális lezárása egy kiegyensúlyozott parlament és egy általánosan elfogadott ukrán elnök megválasztása lehet, amellyel biztosítani lehet Oroszországot, hogy Ukrajnához fűződő kapcsolatait, beleértve a Krímet is, nem vágják el.

Az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek vészhelyzeti terveket kell készíteniük az orosz agresszió elharapózása vagy a Krím egyoldalú annexiója esetére. Az európaiaknak túl kell lépniük a szankcióktól való vonakodásukon és közös frontot kell kialakítaniuk az Egyesült Államokkal. Azonban ezzel egy időben biztosítani kell Putyint arról, hogy a Nyugat tiszteli Oroszország Ukrajnához fűződő történelmi kapcsolatait és nem érdeke Kijevet Moszkva ellen fordítani. Eddig Obama elnök a helyes úton halad.


http://www.nytimes.com/2014/03/05/opinion/a-rational-response-to-ukraines-crisis.html?ref=opinion