John J. Mearsheimer – Miért a Nyugat hibája az ukrán válság?
Avagy a liberális illúziók, amelyekkel provokálták Putyint
A közkeletű nyugati vélekedés szerint az ukrán válság szinte
kizárólag az orosz agresszió számlájára írható. E szerint Vlagyimir Putyin
orosz elnök a szovjet birodalom régóta dédelgetett feltámasztása iránti vágyból
foglalta el a Krím-félszigetet, amelyet követhet Ukrajna, csakúgy, mint a többi
kelet-európai állam elfoglalása. Ebben az olvasatban Viktor Janukovics ukrán
elnök 2014. februári eltávolítása a hatalomból pusztán ürügyet szolgáltatott
Putyinnak arra, hogy parancsot adhasson az orosz erőknek Ukrajna egy részének
elfoglalására.
Ez a feltevés azonban téves: a válság legfőbb felelősei az
Egyesült Államok és európai szövetségesei. A baj gyökere a NATO kibővítése,
amely annak a nagyobb stratégiának a központi eleme, hogy Ukrajnát kivonják
Oroszország hatóköréből és a Nyugatba integrálják. Ugyanakkor az EU keleti
bővítésének és az ukrán demokráciamozgalmak nyugati támogatásának – amely a
2004-es narancsos forradalom során kezdődött – is jelentős szerepe volt. Az
orosz vezetők az 1990-es évek közepétől hajthatatlanul ellenezték a NATO
kibővítését és az elmúlt években világossá tették, hogy nem fogják tétlenül
nézni, hogy stratégiai fontosságú szomszédjuk a Nyugat bástyájává váljék.
Putyin számára a demokratikusan megválasztott és oroszbarát ukrán elnök
törvénytelen eltávolítása – amelyet jogosan nevez államcsínynek – az utolsó
csepp volt a pohárban. A Krím elfoglalásával válaszolt, mivel attól tartott,
hogy a félsziget a NATO haditengerészeti bázisa lenne, és jelenleg Ukrajna
destabilizálásán dolgozik, amíg az fel nem hagy a Nyugathoz való csatlakozás
szándékával.
Putyin válaszlépésére számítani lehetett volna. Elvégre a
Nyugat benyomult Oroszország hátsó udvarába és stratégiai érdekeinek alapjait
fenyegette, amelyre Putyin nyomatékosan és ismételten rámutatott. Az Egyesült
Államok és Európa elitjét meglepték az események, mivel rossz szemüvegen át
nézték a nemzetközi politikát. Készek voltak elhinni, hogy a realizmus
logikájának kevés jelentősége van a XXI. században, és hogy Európa egységét és
szabadságát biztosítani lehet pusztán olyan liberális alapelvek mentén, mint a
jogállamiság, gazdasági egymásrautaltság és demokrácia.
Ez a nagy ívű gondolat azonban Ukrajnában kudarcot vallott.
A válság megmutatta, hogy a realpolitik továbbra
is időszerű, és hogy amely állam tagadja ezt a tényt, az a saját bőrét viszi a
vásárra. Az amerikai és az európai vezetők bakot lőttek azzal, hogy megkísérelték
Ukrajnát a Nyugat Oroszországgal határos erődjévé tenni. Most, hogy a következmények
a napnál is világosabbak, ennek az elhibázott politikának a folytatása még
nagyobb hiba lenne.
A NYUGATI SÉRTÉS
A hidegháború végét követően a szovjet vezetők elfogadták,
hogy az USA továbbra is csapatokat állomásoztat Európában és a NATO érintetlen
marad, mivel úgy gondolták, ezen megállapodás az egyesített Németországot
továbbra is féken tartja. De sem ők, sem orosz utódjaik nem akarták, hogy a NATO
nagyobbra nőjön, és úgy vélték, a nyugati diplomaták megértik aggodalmaikat. A
Clinton-kormányzat nyilvánvalóan másként gondolta, és az 1990-es évek közepétől
a NATO bővítését ösztönözték.
A bővítés első körére 1999-ben került sor, amikor a
szervezetbe felvették Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot. A
másodikra 2004-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia,
Szlovákia és Szlovénia csatlakozásával. Moszkva a kezdetektől fogva
elkeseredetten tiltakozott. Például amikor a NATO 1995-ben a boszniai szerbeket
bombázta, Borisz Jelcin orosz elnök azt mondta: „Ez az első jele annak, hogy mi
történne, ha a NATO az Orosz Föderáció határáig terjedne. A háború tüze egész
Európában fellángolna.” Abban az időben azonban az oroszok túl gyengék voltak
ahhoz, hogy megakadályozzák a NATO keleti terjeszkedését, amely viszont egyáltalán
nem látszott fenyegetőnek, mivel egyetlen új tag sem volt közvetlenül határos
Oroszországgal, leszámítva az apró balti államokat.
Ekkor a NATO még keletebbre kezdett kacsingatni. A szövetség
2008-as bukaresti tanácskozásán felvetették Georgia és Ukrajna csatlakozásának
kérdését. A George W. Bush-kormányzat támogatta a tervet, azonban Franciaország
és Németország ellenezte a lépést, mivel attól tartottak, hogy ezzel
indokolatlanul ingerelnék Oroszországot. A NATO-tagok végül kompromisszumot
kötöttek: a szövetség nem kezdte meg a tényleges tagfelvételi folyamatot,
azonban kiadott egy állásfoglalást, amelyben rögzítették Georgia és Ukrajna csatlakozási
törekvéseit és szemtelenül kijelentették, hogy „ezen országok a NATO tagja
lesznek.”
Moszkva azonban nem kompromisszumként értékelte az
eredményt. Alexander Gruskó, Oroszország akkor külügyminiszter-helyettese azt
mondta, „Georgia és Ukrajna felvétele óriási stratégiai hiba lenne, amely a
legsúlyosabb következménnyel járna az összeurópai biztonságra.” Putyin
kijelentette, hogy a két ország felvétele a NATO-ba „közvetlen fenyegetést”
jelentene Oroszországra. Az egyik orosz újság szerint Putyin Bushnak „nagyon
nyíltan arra célzott, hogy Ukrajna felvétele a NATO-ba egyben az ország létének
a végét is jelentené.”
A Georgia elleni 2008. augusztusi orosz támadásnak el
kellett volna oszlatnia minden megmaradt kétséget afelől, hogy Putyin eltökélt
megakadályozni Georgia és Ukrajna NATO-csatlakozását. Mihail Szakasvili
georgiai elnök, aki mélyen elkötelezett volt országa NATO-csatlakozását
illetően, 2008 nyarán elhatározta, hogy újraintegrálja az ország két
szeparatista területét, Abháziát és Dél-Oszétiát. Azonban Putyin azt szerette
volna, hogy Georgia továbbra is gyenge és megosztott – és a NATO-n kívül – maradjon.
Miután harcok törtek ki a georgiai kormányerők és a dél-oszétiai szeparatisták
között, az oroszok elfoglalták Abháziát és Dél-Oszétiát. Moszkva kifejezte
véleményét. Azonban e világos figyelmeztetés ellenére a NATO hivatalosan sosem
tett le arról, hogy Georgia és Ukrajna csatlakozzon a szövetséghez. És a NATO
bővítése tovább folytatódott, amikor 2009-ben Albánia és Horvátország is tag
lett.
Az EU szintén kelet felé mozdult. 2008 májusában elindították
a Keleti Partnerség kezdeményezést, egy olyan programot, amely elősegíti az
olyan országok felvirágzását, mint például Ukrajna, és beintegrálja azokat az
EU gazdaságába. Nem meglepő, hogy az orosz vezetők szerint a program ellentétes
volt országuk érdekeivel. Idén februárban, mielőtt Janukovicsot elűzték volna
hivatalából, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azzal vádolta az EU-t, hogy
az „befolyási övezetet” próbál létrehozni Kelet-Európában. Az orosz vezetők
szemében az EU bővítése a NATO-bővítés trójai falova.
A Nyugat végső eszköze arra, hogy Kijevet eltávolítsa
Moszkvától a nyugati értékek terjesztésére és a demokrácia elősegítésére tett
erőfeszítések voltak Ukrajnában és más posztszovjet államban is, egy olyan eljárás,
amellyel gyakran együtt járt a nyugatbarát személyek és szervezetek
finanszírozása is. Victoria Nuland, az USA európai és eurázsiai ügyekért
felelős külügyi államtitkára 2013 decemberében úgy becsülte, hogy az USA 1991
óta több mint 5 millió dollárt fektetett be azért, hogy hozzásegítse Ukrajnát
„ahhoz a jövőhöz, amit az megérdemel.” Ennek részeként az USA kormánya
kistafírozta a Demokráciáért Nemzeti Alapítványt (National Endowment for Democracy, NED). A
nonprofit alapítvány több mint 60 projektet indított, amelyek célja az ukrán
civil egyesületek támogatása volt, miközben a NED elnöke, Carl Gershman úgy jellemezte
az országot, mint „a főnyereményt.” Miután 2010 februárjában Janukovics
megnyerte az elnökválasztást, a NED úgy vélte, ez aláássa céljait, ezért
fokozta az ellenzék támogatása és az ország demokratikus intézményei erősítése
érdekében kifejtett erőfeszítéseit.
Az orosz vezetők a Nyugat ukrajnai társadalom-átalakítási
tevékenységét látva attól tartottak, hogy annak saját országuk lesz annak
következő alanya. És az ilyen félelmek koránt sem alaptalanok. 2013
szeptemberében Gershman ezt írt a The Washington Postban: „Ukrajna azon
választása, hogy Európához csatlakozik, fel fogja gyorsítani a Putyin által
megtestesített orosz imperializmus hanyatlását.” Hozzátette: „Az oroszok
szintén válaszút előtt állnak, és Putyin könnyen a vesztes oldalon találhatja
magát, nem csak a szomszédos országokban, hanem Oroszországon belül is.”
VÁLSÁGKELTÉS
A Nyugat hármas csomagja – a NATO-bővítés, az EU-bővítés és
a demokráciaexport – olajt öntött arra a farakásra, amely csak a szikrára várt.
A szikra 2013 novemberében pattant ki, amikor Janukovics visszautasította az
EU-val kötendő óriási gazdasági szerződés aláírását és úgy döntött, helyette a
15 milliárd dolláros orosz ellenjavaslatot fogadja el. Ez a döntés
kormányellenes tüntetéseket okozott, amelyek az elkövetkező három hónapban
elfajultak és február közepére százegynéhány tüntető halálához vezettek. A
nyugati küldöttek lóhalálában repültek Kijevbe megoldani a válságot. Február
21-én a kormány és az ellenzék megállapodott, hogy Janukovics a következő
választásig hivatalban maradhat. De a megállapodás szinte azonnal összeomlott
és Janukovics másnap Oroszországba menekült. Az új kijevi kormány nyugatbarát
és gyökeresen oroszellenes volt, és négy olyan magas beosztású személy is a tagja
volt, akiket jogosan lehet újfasisztának nevezni.
Habár az USA részvételének mélységeire még nem derült fény,
teljesen nyilvánvaló, hogy Washington támogatta az államcsínyt. Nuland és John
McCain szenátor részt vett a kormányellenes tüntetéseken, és Geoffrey Pyatt az
USA ukrajnai nagykövete Janukovics eltávolítása után kijelentette, hogy „ez a
nap a történelemkönyvekbe fog kerülni.” Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés
szerint Nuland rendszerváltozást szorgalmazott és azt akarta, hogy Arszeníj Jacenyjuk
ukrán politikus legyen a miniszterelnöke az új kormánynak, ahogy az meg is
történt. Nem csoda, hogy az oroszok teljes meggyőződéssel hitték azt, hogy a
Nyugatnak szerepe volt Janukovics eltávolításában.
Putyin számára elérkezett az idő, hogy fellépjen Ukrajna és
a Nyugat ellen. Röviddel február 22-e után utasította az orosz haderőt, hogy
szakítsák el a Krímet Ukrajnától, amit rövidesen Oroszországba integrált. A
feladat viszonylag könnyűnek bizonyult, köszönhetően a krími Szevasztopol
kikötőjében állomásozó több ezres orosz haderőnek. A Krím azért is volt könnyű
célpont, mert lakosságának mintegy 60%-a orosz nemzetiségű. A legtöbbjük ki akart
válni Ukrajnából.
Ezt követően Putyin nagy nyomás alá helyezte az új kijevi
kormányt, azért, hogy eltérítse azt a Nyugat felé sodródástól Moszkva
ellenében, és világossá tette, hogy még azelőtt kész véget vetni Ukrajna
államiságának, mielőtt az Oroszország küszöbén a Nyugat erődjévé válhatna.
Ennek érdekében tanácsadókat, fegyvereket és diplomáciai támogatást nyújtott a
kelet-ukrajnai orosz szeparatistáknak, akik polgárháború felé sodorták az
országot. Nagy haderőt csoportosított az ukrán határ mentén, és invázióval
fenyegetett arra az esetre, ha a kormány megpróbálna leszámolni a lázadókkal.
És durván megemelte az orosz földgáz eladási árát, valamint a korábban
szállított gáz árának kifizetését követelte. Putyin kíméletlen játszmát
folytatott.
A DIAGNÓZIS
Putyin tettei könnyen megérthetők. Nagy kiterjedésű
síkságként, amelyen keresztül a napóleoni Franciaország, a birodalmi
Németország és a náci Németország is keresztülmasírozott azért, hogy lecsapjon
Oroszországra, Ukrajna rendkívüli stratégiai fontosságú ütközőállamként szolgál
Oroszország számára. Egyetlen orosz vezető sem tűrné el egy olyan katonai
szövetség benyomulását Ukrajnába, amely nem sokkal korábban Moszkva halálos
ellensége volt. És egyetlen orosz vezető sem lenne tétlen, miközben a Nyugat
egy olyan kormányt próbál segíteni, amelynek célja Ukrajna integrálása a
nyugati világba.
Washingtonnak lehet, hogy nem tetszik Moszkva álláspontja,
azonban meg kellene értenie annak logikáját. Ez lényegében a geopolitika
egyszeregye: a nagyhatalmak mindig érzékenyek a törzsterületük közelében
felbukkanó fenyegetésekre. Elvégre az Egyesült Államok sem tolerálja, hogy
távoli nagyhatalmak katonai egységeket telepítsenek a nyugati féltekén, főképp
nem a határai mentén. Képzeljük el az amerikai felháborodást, ha Kína erős
katonai szövetséget építene ki Kanadával és Mexikóval! A logikán túl, az orosz
vezetők többször szóltak washingtoni partnereiknek, hogy számukra elfogadhatatlan
a NATO bővítése Georgiával és Ukrajnával, amint azok a kísérletek is, hogy ezeket
az országokat Oroszország ellen fordítsák – amely üzenetet a 2008-as
orosz-georgiai háború kristálytisztán megmutatott.
Az USA és európai szövetségesei azt állítják, hogy keményen
próbálták csillapítani az orosz félelmeket, és hogy Moszkvának meg kellene
értenie, a NATO-nak nincsenek tervei Oroszországgal. Ráadásul annak folyamatos
tagadása mellett, miszerint a bővítés célja Oroszország ellen irányul, a
szövetség sosem telepített állandó katonai erőt új tagállamaiban. Sőt, 2002-ben
létrehoztak egy testületet, a NATO-Orosz Tanácsot, annak érdekében, hogy
segítse az együttműködést. Oroszország további engesztelése érdekében az
Egyesült Államok 2009-ben bejelentette, hogy az új rakétavédelmi rendszert –
legalábbis kezdetben – az európai vizeken állomásozó hadihajóira telepíti, a
csehországi vagy lengyelországi telepítés helyett. Ezek az intézkedések azonban
nem segítettek, az oroszok állhatatosan ellenezték a NATO bővítését, különösen
Georgia és Ukrajna esetén. De végül is az oroszoknak, és nem a Nyugatnak kell
eldöntenie, hogy számukra mi jelent fenyegetést.
Annak megértése érdekében, hogy a Nyugat, és különösen az
Egyesült Államok miért nem fogta fel, hogy ukrán politikájuk egy Oroszországgal
való jelentős összeütközésnek ágyaz meg, vissza kell tekintenünk az 1990-es
évek közepéig, amikor a Clinton-kormányzat elkezdte a NATO-bővítést
szorgalmazni. A kutatók rengeteg érvet hoztak fel a bővítés mellett és ellen,
de nem jutottak egyetértésre abban, hogy mi lenne a teendő. Az Egyesült
Államokban a legtöbb kelet-európai emigráns és családtagjaik például erősen
támogatták a bővítést, mivel azt akarták, hogy a NATO nyújtson védelmet
Lengyelországnak vagy Magyarországnak. Pár realista is támogatta ezt az irányt,
mivel úgy gondolták, Oroszországot továbbra is féken kell tartani.
A legtöbb realista azonban ellenezte a bővítést, abból a
hitből kifolyólag, hogy egy elöregedő lakossággal és egydimenziós gazdasággal
rendelkező, hanyatló nagyhatalmat valójában nem szükséges féken tartani. És
attól tartottak, hogy a bővítés csak arra fogja ösztönözni Moszkvát, hogy bajt
keverjen Kelet-Európában. George Kennan amerikai diplomata egy 1998-as
interjúban fejtette ki ezt a nézetét, röviddel az után, hogy az Egyesült
Államok szenátusa jóváhagyta az első körös NATO-bővítést.
- Úgy vélem, az oroszok lassanként meglehetősen ellenségesen
fognak reagálni, és ez befolyásolni fogja politikájukat is – mondta. –
Szerintem a bővítés szörnyű hiba. Erre semmi szükség sem volt. Senki sem
fenyegetett senkit.
A legtöbb liberális viszont helyeselte a bővítést, közöttük
a Clinton-kormányzat kulcsszereplői is. Azt gondolták, hogy a hidegháború vége
alapjaiban alakította át a nemzetközi politikát, és hogy egy új, nemzetek
feletti rend lépett az Európát az idáig kormányzó realista logika helyére. Az
Egyesült Államok nem csupán az egyetlen „nélkülözhetetlen nemzet” volt, ahogy
azt Madeleine Albright külügyminiszter mondta, hanem jóindulatú egyeduralkodó
is, és éppen ezért valószínűtlen volt, hogy Moszkvában fenyegetőnek találják. A
cél lényegében az volt, hogy az egész kontinenst Nyugat-Európa képére formálják
át.
És ezért az Egyesült Államok és szövetségesei a
kelet-európai államokban fejleszteni akarták a demokráciát, növelni közöttük a
gazdasági egymásrautaltságot és bevonni azokat a nemzetközi szervezetekbe.
Miután a vitát az Egyesült Államokban megnyerték, a liberálisoknak nem volt
nehéz meggyőzni európai szövetségeseiket a NATO-bővítésről. Különben is, az EU
korábbi eredményei tükrében az európaiak még az amerikaiaknál is jobban ragaszkodtak
ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a geopolitika többé már nem számít, és egy
teljes körű liberális rend önmagában képes a békét fenntartani Európában.
A liberálisoknak olyannyira sikerült az európai biztonságról
szóló diskurzust az évszázad első évtizedében uralniuk, hogy még a szövetség is
elfogadta a korlátlan bővítés politikáját, a NATO-bővítés csak csekély realista
ellenkezéssel találkozott. Az USA tisztviselői körében a liberális világnézet
jelenleg egy elfogadott dogma. Például márciusban Barack Obama elnök Ukrajnáról
szóló beszédében ismételten azokról „az eszményekről” beszélt, amelyek a Nyugat
politikáját motiválják, és hogy ezeket az eszményeket „gyakran fenyegeti egy régebbi,
sokkal hagyományosabb hatalomfelfogás.” John Kerry külügyminiszter válasza a
Krím-válságra ugyanezt a véleményt tükrözte: „Egyszerűen nem lehet a XXI.
században a XIX. századi módi szerint viselkedni, és teljességgel koholt
ürügyek alapján megszállni egy másik országot.”
Lényegét tekintve a két oldal különböző szabályok szerint
játszik: Putyin és társai úgy gondolkoznak és cselekednek, ahogy azt a
realizmus diktálja, ugyanakkor nyugati ellenfelei a nemzetközi politikában a
liberális elvekhez ragaszkodnak. Ennek eredményeként az Egyesült
Államok és szövetségesei tudatlanul provokáltak ki egy súlyos válságot
Ukrajnában.
EGYMÁSRA MUTOGATÁS
Ugyanabban az 1998-as interjúban Kennan megjósolta, hogy a
NATO-bővítés válságot fog okozni, amelyet követően a bővítés támogatói majd azt
fogják mondani, „mindig is mondtuk, hogy ezek az oroszok ilyenek.” Szinte pontosan
ez történik, mivel a legtöbb nyugati tisztviselő szerint az ukrán felfordulás
igazi okozója Putyin. A The New York Times szerint márciusban Angela Merkel
arra célzott, hogy Putyin irracionálisan viselkedik, amikor azt mondta
Obamának, hogy Putyin „egy másik világban” él. Bár Putyin autokrata
jellemvonásai kétségtelenek, arra semmi bizonyíték nincs, hogy mentálisan kiegyensúlyozatlan
lenne. Épp ellenkezőleg: első osztályú stratéga, akit mindenkinek félnie és
tisztelnie kellene, amikor külpolitikai kihívást intéz felé.
Más elemzők ennél jóval indokoltabban azt állítják, Putyin
sajnálja a Szovjetunió felbomlását és eltökélt szándéka annak visszaállítása
Oroszország határainak kiterjesztésével. E felfogás szerint a Krím megszerzése
után Putyin jelenleg azt teszteli, eljött-e az idő Ukrajna – vagy legalább keleti
felének – meghódítására, és végső soron agresszív lesz az Oroszországgal
szomszédos országokkal. E tábor egyes tagjai szerint Putyin napjaink Adolf
Hitlere, és bármilyen vele kötött alku a müncheni hiba megismétlése lenne.
Ezért a NATO-nak fel kell vennie Georgiát és Ukrajnát, hogy féken tartsák
Oroszországot, mielőtt az eluralkodna szomszédjain és fenyegetné
Nyugat-Európát.
Ez a vélemény nem állja ki az alapos vizsgálat próbáját. Ha
Putyin valóban elhatározta volna egy nagyobb Oroszország létrehozását, akkor szinte
bizonyos, hogy ez a szándéka már február 22-e előtt nyilvánosságra kerül.
Azonban ténylegesen semmi bizonyíték nincs arra, hogy ezt megelőzően tervezte
volna a Krím, még kevésbé Ukrajna egyes területeinek megszállását. Még a
NATO-bővítést támogató nyugati vezetők sem gondoltak erre, attól tartva, hogy
Oroszország katonai erőt fog használni. Putyin krími akciója teljesen meglepte
őket, és úgy tűnik, hogy az a Janukovics eltávolítására adott spontán reakció
volt. Rögtön ezt követően maga Putyin mondta, hogy ellenzi a Krím elszakítását,
mielőtt gyorsan meggondolta magát.
Ráadásul Oroszország, még ha akarná is, jelenleg nélkülözi
annak képességét, hogy elfoglalja és annektálja Kelet-Ukrajnát, nem is beszélve
az egész országról. Durván 15 millió ember – Ukrajna lakosságának egyharmada – él
az országot kettészelő Dnyeper-folyó és az orosz határ között. Ezen emberek
elsöprő többsége Ukrajna része akar maradni és biztosan ellenezne egy orosz
megszállást. Ráadásul Oroszország középszerű hadereje, amely csekély jelét
mutatja annak, hogy modern Wehrmachttá válna, aligha tudná teljes Ukrajnát
pacifikálni. Moszkva egy költséges megszállás esetén is nehéz helyzetben lenne,
mivel gyenge gazdasága a bekövetkező szankciókat még jobban megszenvedné.
De ha Oroszország valóban erős hadsereggel és hatékony
gazdasággal rendelkezne, még akkor is képtelen lenne sikeresen megszállni
Ukrajnát. Elég csak az afganisztáni szovjet és amerikai tapasztalatokra, az
amerikaiak vietnámi és iraki tapasztalataira, és az oroszok csecsenföldi
tapasztalataira gondolni, hogy felismerjük, egy katonai megszállás általában
rosszul végződik. Putyin biztosan érti, hogy Ukrajna leigázásának kísérlete
olyan lenne, mint lenyelni egy sünt. Reakciói az eseményekre védekező és nem
támadó jellegűek.
A KIÚT
Tekintettel arra, hogy a nyugati vezetők továbbra is
tagadják, hogy Putyin magatartását tényleges biztonsági aggályok vezérlik, nem
meglepő, hogy eddigi politikájuk erősítésével próbálják változtatásra bírni és
büntetik Oroszországot annak érdekében, hogy visszatartsák a további
agressziótól. Habár Kerry azt állítja, hogy „minden lehetőség terítéken van”,
sem az Egyesült Államok, sem NATO-szövetségesei nem készülnek erővel megvédeni
Ukrajnát. A Nyugat inkább a gazdasági szankciókkal próbálja meg rávenni
Oroszországot a kelet-ukrajnai lázadás támogatásának beszüntetésére. Az
Egyesült Államok és az EU júliusban életbe léptette a korlátozott szankciók
harmadik körét, amelyek főként az orosz kormányhoz köthető jelentős
személyeket, bankokat, energetikai vállalatokat és hadiipari cégeket céloznak.
És további, keményebb szankciókkal is fenyegetnek, amelyek az orosz gazdaság
teljes szektorait célozhatják.
Ezeknek az intézkedéseknek csekély hatásuk van. A valóban
kemény intézkedések bevezetése egyébként sincs napirenden, mivel a
nyugat-európai országok, különösen Németország, ellenzik azokat, attól tartva,
hogy Oroszország bosszút áll és súlyos gazdasági károkat okoz az EU-nak. A
történelmi tapasztalatok szerint az országok hihetetlen nagyságú büntetést
képesek elviselni annak érdekében, hogy megvédjék alapvető stratégiai
érdekeiket. Nincs okunk azt gondolni, hogy Oroszország jelent e szabály alól
kivételt.
A nyugati politikusok ragaszkodnak ahhoz a provokatív
politikához, ami elsődleges okozója volt a válságnak. Joseph Biden, az USA
alelnöke áprilisban találkozott ukrán képviselőkkel, és azt mondta nekik: „Ez a
második lehetőség, hogy a narancsos forradalom eredeti ígéreteit beváltsák.”
John Brennan, a CIA igazgatója sem segített a dolgon, amikor ugyanabban a
hónapban látogatást tett Kijevben, amelynek a Fehér Ház szerint az volt a
célja, hogy fejlessze a biztonsági együttműködést az ukrán kormánnyal.
Ugyanakkor az EU tovább erőltette a Keleti Partnerséget.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke márciusban összefoglalta az EU
Ukrajnával kapcsolatos álláspontját és azt mondta: „Adósságunk van,
szolidaritást kell vállalnunk azzal az országgal, és azon leszünk, hogy a
lehető legközelebb kerüljenek hozzánk.” És valóban, az EU és Ukrajna június 27-én
aláírta azt a gazdasági megállapodást, amelyet Janukovics hét hónappal az előtt
végzetes módon visszautasított. Szintén júniusban, a NATO külügyminiszterek
találkozóján megállapodtak abban, hogy a szövetség továbbra is nyitott új tagok
irányában, habár a külügyminiszterek tartózkodtak attól, hogy Ukrajnát név szerint
megemlítsék. „Egyetlen harmadik országnak sincs vétójoga a NATO-bővítéssel
kapcsolatosan.” – jelentette ki Anders Fogh Rassmussen NATO főtitkár. A
külügyminiszterek abban is megállapodtak, hogy különböző módon segítik
fejleszteni Ukrajna katonai képességeit az irányítási, logisztikai és
cybervédelmi téren. Az orosz vezetők természetesen megdöbbentek a döntésektől,
a Nyugat reakciói egy rossz helyzetet még tovább rontottak.
Létezik megoldás az ukrán válságra, habár az megkövetelné a
Nyugattól, hogy alapvetően új módon tekintsen az országra. Az Egyesült Államoknak
és szövetségeseinek fel kellene hagyniuk Ukrajna nyugatosítására vonatkozó
terveikkel, és helyette semleges ütközőövezetté kellene alakítaniuk az országot
a NATO és Oroszország között, hasonlóan Ausztria hidegháború alatti
helyzetéhez. Ez nem jelentené azt, hogy a jövendő ukrán kormány oroszbarát vagy
NATO-ellenes lenne. Épp ellenkezőleg, a cél egy olyan független Ukrajna lenne,
amely sem az orosz, sem a nyugati táborhoz nem tartozik.
E cél érdekében az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek
nyilvánosan ki kellene zárniuk a NATO bővítését mind Georgia, mind Ukrajna
esetében. A Nyugatnak segítenie kellene egy, az EU, a Nemzetközi Valutaalap,
Oroszország és az Egyesült Államok által közösen finanszírozott ukrán gazdasági
mentőcsomag összeállításában – amelyet Moszkva valószínűleg üdvözölne,
tekintettel arra, hogy érdeke egy fejlődő és stabil Ukrajna léte a nyugati
határai mentén. És a Nyugatnak jelentősen korlátoznia kellene
társadalom-átalakítási tevékenységét Ukrajnán belül. Ideje véget vetni egy újabb
narancsos forradalom nyugati támogatásának. Ugyanakkor az USA és európai
vezetőinek ösztönözniük kellene Ukrajnét, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi
jogokat, különösen az orosz anyanyelvűek nyelvi jogait.
Néhányan lehet, hogy azt gondolják, az Ukrajnával
kapcsolatos politika ilyen késői megváltoztatása komolyan aláásná világszerte az
USA hitelességét. Kétségtelenül lenne bizonyos ára, azonban az elhibázott
stratégia folytatásának még nagyobb ára lenne. Azonban más országok
valószínűleg tisztelnék azt az államot, amely tanult hibáiból és olyan
politikát gondolt ki, amely hatékonyan kezeli a meglevő bajokat. Ez a lehetőség
az Egyesült Államok előtt egyértelműen nyitva áll.
Hallani lehet olyan ellenvetést is, miszerint Ukrajnának
joga van eldöntenie, kivel akar szövetséget kötni és az oroszoknak nincs joguk
megakadályozni Kijev csatlakozását a Nyugathoz. Veszélyes dolog ilyen módon
gondolkozni Ukrajna külpolitikai lehetőségeiről. A szomorú igazság az, hogy az
erő gyakran jogot keletkeztet, ha a nagyhatalmi politikáról van szó. Az olyan elvont
jogok, mint az önrendelkezés joga jórészt értelmetlen, amikor hatalmas államok
kerülnek szembe gyengébbekkel. Volt joga Kubának katona szövetségre lépne a
Szovjetunióval a hidegháború idején? Az Egyesült Államok szerint nyilván nem,
és az oroszok jelenleg ugyanezt gondolják Ukrajna nyugati csatlakozásával
kapcsolatosan. Ukrajna saját érdeke, hogy megértse az élet tényeit és
meggondolja minden lépését, amikor sokkal erősebb szomszédjával van dolga.
Ha valaki ennek ellenére elutasítja ezt az elemzést, és úgy
véli, Ukrajnának igenis joga van felvételét kérnie az EU-ba és a NATO-ba, akkor
is tény marad, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek joguk
van visszautasítaniuk a kérést. Nincs olyan ok, ami miatt a Nyugatnak be
kellene fogadnia Ukrajnát, ha az tovább űzi téves külpolitikáját, különösen, ha
megvédése nem létfontosságú érdek. Néhány ukrán álmainak kielégítése nem éri
meg az ezzel – különösen az ukrán embereknek – okozott ellenségeskedést és
viszályt.
Természetesen néhány elemző tarthatja úgy, hogy a NATO ugyan
rosszul kezelte kapcsolatait Ukrajnával, azonban Oroszország továbbra is
ellenség, amely az idő során egyre félelmetesebb lesz – és ezért a Nyugatnak
nincs más választása, mint folytatni jelenlegi politikáját. Ez a nézet azonban
nagyon téves. Oroszország egy hanyatló hatalom, ami az idők során csak
gyengülni fog. De ha Oroszország emelkedő hatalom lenne, akkor sem lenne semmi
értelme Ukrajnát felvenni a NATO-ba. Ennek oka egyszerű: az Egyesült Államok és
európai szövetségesei nem tekintik Ukrajnát fő stratégiai érdeküknek, és már bizonyították,
hogy annak megsegítése érdekében vonakodnak a katonai erő használatától. Ezért
az ostobaság csúcsa lenne egy olyan új NATO-tagot létrehozni, amelyet a többiek
nem szándékoznak megvédeni. A NATO a múltban azért bővülhetett, mivel a
liberálisok úgy gondolták, hogy a szövetségnek sosem kell majd megfelelnie az
újonnan vállalt biztonsági garanciáknak, azonban Oroszország jelenlegi
erőjátéka azt mutatja, hogy az ukrán NATO-tagság Oroszországot és a Nyugatot ütközőpályára
állítaná.
A jelenlegi politikához való ragaszkodás más kérdésekben is
nehezítené a Nyugat és Moszkva kapcsolatait. Az Egyesült Államoknak szüksége
van Oroszország segítségére, hogy az Afganisztánban használt hadifelszerelést orosz
területen keresztül lehessen kivonni onnan, hogy atom-megállapodást kössön Iránnal,
és hogy stabilizálja a szíriai helyzetet. Tény, hogy a múltban Moszkva
mindhárom kérdésben segítséget nyújtott Washingtonnak: 2013 nyarán Putyin
kaparta ki Obamának a gesztenyét, azzal, hogy összehozott egy olyan egyezséget,
amely alapján Szíria beleegyezett vegyi fegyvereinek megsemmisítésébe,
elkerülve ezzel az amerikai légicsapásokat, amivel Obama fenyegetett. Egy napon
lehet, hogy az Egyesült Államoknak szüksége lesz Oroszország segítségére, hogy
feltartóztassa az emelkedő Kínát. A jelenlegi washingtoni politika azonban
Moszkvát és Pekinget közelebb hozza egymáshoz.
Az Egyesült Államok és európai szövetségesei válaszút előtt
állnak Ukrajnában. Folytathatják jelenlegi politikájukat, amely súlyosbítja az
ellenségeskedést Oroszországgal és közben elpusztítja Ukrajnát – ebben az
esetben mindenki veszít. Vagy irányt válthatnak és dolgozhatnak a fejlődő, de
semleges Ukrajna létrehozásán, amely nem fenyegeti Oroszországot és lehetővé
teszi, hogy a Nyugat helyreállítsa kapcsolatait Moszkvával. Ezzel a
megközelítéssel mindenki nyerne.
---
Az eredeti cikk a Foreign Affairs politikai magazinban jelent meg.
http://www.foreignaffairs.com/articles/141769/john-j-mearsheimer/why-the-ukraine-crisis-is-the-wests-fault