2018. május 28., hétfő

A miniszterelnök választással az olasz köztársasági elnök ajándékot adott a szélsőjobbnak


Yanis Varoufakis

A miniszterelnök választással az olasz köztársasági elnök ajándékot adott a szélsőjobbnak

Sergio Mattarella a status quo védelmezésével bebiztosítja a rasszista és populista politika sikerét.

Olaszországnak jól kellene mennie. Eltérően Nagy-Britanniától, sokkal többet exportál, mint amennyit importál, miközben a kormány kevesebbet költ (beleértve a kamat terheket is), mint amennyi adót beszed. De ennek ellenére Olaszország stagnál, lakossága lázong két elvesztegetett évtizedet követően.

Bár igaz, hogy Olaszország komoly reformokra szorul, azoknak, akik a stagnálást a hazai hatékonyság hiányára és a korrupcióra fogják, magyarázatot kell adniuk arra, hogy miért fejlődött Olaszország olyan gyorsan a II. világháború végétől egészen addig, míg be nem lépett az eurózónába. Vajon a kormányok és a politika sokkal hatékonyabb és erélyesebb volt az 1970-es és 1980-as években? Aligha.

Olaszország szenvedéseinek egyetlen egy oka az, hogy tagja egy rémesen megalkotott pénzügyi uniónak, az eurózónának, amelyben az olasz gazdaság nem kap levegőt, és amelynek reformját az egymást követő német kormányok folyamatosan elutasítják.

A görög nép 2015-ben egy progresszív, Európa-párti kormányt választott meg azzal a mandátummal, hogy újra tárgyalja az eurózóna ügyét. Hat hónapon belül – a német kormány irányításával – az Európai Unió és annak központi bankja szétzúzott bennünket. Pár hónappal később a Corriere della Sera olasz napilap azt kérdezte tőlem, hogy szerintem veszélyben van-e az európai demokrácia.

– Görögország megadta magát – válaszoltam. – De ezzel az európai demokrácia kapott halálos sebet. Ha az európaiak nem értik meg, hogy a gazdaságot nem választott és el nem számoltatható pszeudo-technokraták irányítják, akik egyik hatalmas hibát követik el a másik után, a demokráciánk csak kollektív képzeletünk ábrándja marad.

Azóta az olasz Demokrata Párt establishment-párti kormánya sorban végrehajtotta az EU nem választott bürokratáinak döntéseit. Az eredmény még nagyobb stagnálás lett. És erre márciusban a választásokon abszolút többséget szerzett két establishment-ellenes párt, amelyek – különbözőségeik ellenére – kétkedve tekintenek az olasz eurózóna tagságra és ellenségesek a migrációt illetően. Ez volt az kilátástalanság és a hiú remények keserű aratása.

Az Olaszországban és Németországban megszokott módon a választást követő néhány héten belül lezajló lókupeckedés után az Öt Csillag Mozgalom és a Liga vezetői, Luigi Di Maio és Matteo Salvini megállapodtak a kormányalakításban. De sajnos Sergio Mattarella elnök arra használta az olasz alkotmány által rá ruházott hatalmát, hogy megakadályozza a kormány megalakulását és helyette átadta a lehetőséget egy technokratának, az IMF volt alkalmazottjának, akinek esélye sincs túlélnie a parlamenti bizalmi szavazást.

Ha Mattarella azért utasította volna el Salvini kinevezését a belügyminiszteri posztra, mert az 500 ezer migráns kitoloncolását ígérte, akkor kénytelen lennék támogatni ebben. De nem, az elnöknek nem ilyen aggálya támadt. Egy pillanatra sem gondolt arra, hogy megvétózza egy európai állam azon ötletét, hogy az a fegyveres erőkkel elfogja, bezárja, vonatra, buszra és kompokra kényszeríti emberek százezreit, mielőtt az isten tudja, hova küldik őket.

Nem, Mattarella úgy döntött, hogy más okból akaszt tengelyt a törvényhozás többségével: nem tetszett neki a kijelölt pénzügyminiszter. Miért? Azért, mondta az úr, mert bár teljesen alkalmas a feladatra, és bár kijelentette, hogy kész alávetni magát az EU szabályainak, a múltban kétségeit fejezte ki az eurózóna felépítésével kapcsolatosan és támogatta egy, az EU-ból való kilépés tervének elkészítését, ha esetleg arra lenne szükség. Ez olyan volt, mintha Mattarella kijelentette volna, hogy egy jövendőbeli pénzügyminiszter megfontoltsága alapot ad arra, hogy ne tölthesse be ezt a posztot.

Az a legmegdöbbentőbb, hogy nincs a világon olyan gondolkodó közgazdász, aki ne osztaná az eurózóna hibás felépítésével kapcsolatos aggodalmakat. Nincs egyetlen előrelátó pénzügyminiszter sem, akinek ne lenne terve az eurózóna elhagyására. Sőt, tudomásom van róla, hogy a német pénzügyminiszter, az Európai Központi Bank és minden nagyobb bank és vállalat is rendelkezik tervvel arra az esetre, ha Olaszország – vagy akár Németország – kilépne az eurózónából. Mattarella azt állítja nekünk, hogy az olasz pénzügyminiszternek tilos ilyen tervre gondolnia?

Túl azon az erkölcsi hibán, hogy nem ellenzi a Liga ipari méretű mizantrópiáját, az elnök hatalmas taktikai hibát követett el: egyenesen Salvini csapdájába esett. Egy volt IMF-apparatcsik vezetésével felálló újabb „szakértői” kormány fantasztikus ajándék Salvini pártjának.

Salvini titokban a nyálát csorgatja egy megismételt választás gondolatára, melyet nem mizantróp, megosztó populistaként, hanem a demokrácia Deep Establishment ellen harcoló védelmezőjeként fog megvívni.

Ha Mattarella azzal a ténnyel vigasztalja magát, hogy a korábbi olasz elnököknek is sikerült olyan szakértői kormányokat kinevezni, amelyek elvégezték az establishment munkáját (olyan „sikeresen”, hogy az ország politika közepe összeomlott), akkor súlyosan téved. Ezúttal – szemben elődjeivel – nincs olyan parlamenti többség, ami elfogadná a költségvetést vagy akár segítene a kiválasztott kormányának túlélni a bizalmi szavazást. Így tehát az elnök kénytelen új választásokat kiírni, amit – köszönhetően erkölcsi elhajlásának és taktikai hibájának – még nagyobb többséggel fognak megnyerni Olaszország idegengyűlölő politikai erői, valószínűleg szövetségben Silvio Berlusconi rémes Forza Italiájával.

És akkor mi lesz, Mattarella elnök úr?

https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/may/28/italy-eurosceptic-far-right-technocrat-matarella-racist-populist