Yanis Varoufakis
A miniszterelnök
választással az olasz köztársasági elnök ajándékot adott a szélsőjobbnak
Sergio Mattarella a status
quo védelmezésével bebiztosítja a rasszista és populista politika sikerét.
Olaszországnak jól kellene mennie. Eltérően
Nagy-Britanniától, sokkal többet exportál, mint amennyit importál, miközben a
kormány kevesebbet költ (beleértve a kamat terheket is), mint amennyi adót
beszed. De ennek ellenére Olaszország stagnál, lakossága lázong két
elvesztegetett évtizedet követően.
Bár igaz, hogy Olaszország komoly reformokra szorul, azoknak,
akik a stagnálást a hazai hatékonyság hiányára és a korrupcióra fogják,
magyarázatot kell adniuk arra, hogy miért fejlődött Olaszország olyan gyorsan a
II. világháború végétől egészen addig, míg be nem lépett az eurózónába. Vajon a
kormányok és a politika sokkal hatékonyabb és erélyesebb volt az 1970-es és
1980-as években? Aligha.
Olaszország szenvedéseinek egyetlen egy oka az, hogy tagja
egy rémesen megalkotott pénzügyi uniónak, az eurózónának, amelyben az olasz
gazdaság nem kap levegőt, és amelynek reformját az egymást követő német
kormányok folyamatosan elutasítják.
A görög nép 2015-ben egy progresszív, Európa-párti kormányt
választott meg azzal a mandátummal, hogy újra tárgyalja az eurózóna ügyét. Hat
hónapon belül – a német kormány irányításával – az Európai Unió és annak központi
bankja szétzúzott bennünket. Pár hónappal később a Corriere della Sera olasz
napilap azt kérdezte tőlem, hogy szerintem veszélyben van-e az európai
demokrácia.
– Görögország megadta magát – válaszoltam. – De ezzel az
európai demokrácia kapott halálos sebet. Ha az európaiak nem értik meg, hogy a
gazdaságot nem választott és el nem számoltatható pszeudo-technokraták
irányítják, akik egyik hatalmas hibát követik el a másik után, a demokráciánk
csak kollektív képzeletünk ábrándja marad.
Azóta az olasz Demokrata Párt establishment-párti kormánya
sorban végrehajtotta az EU nem választott bürokratáinak döntéseit. Az eredmény
még nagyobb stagnálás lett. És erre márciusban a választásokon abszolút
többséget szerzett két establishment-ellenes párt, amelyek – különbözőségeik
ellenére – kétkedve tekintenek az olasz eurózóna tagságra és ellenségesek a
migrációt illetően. Ez volt az kilátástalanság és a hiú remények keserű
aratása.
Az Olaszországban és Németországban megszokott módon a
választást követő néhány héten belül lezajló lókupeckedés után az Öt Csillag
Mozgalom és a Liga vezetői, Luigi Di Maio és Matteo Salvini megállapodtak a
kormányalakításban. De sajnos Sergio Mattarella elnök arra használta az olasz
alkotmány által rá ruházott hatalmát, hogy megakadályozza a kormány
megalakulását és helyette átadta a lehetőséget egy technokratának, az IMF volt
alkalmazottjának, akinek esélye sincs túlélnie a parlamenti bizalmi szavazást.
Ha Mattarella azért utasította volna el Salvini kinevezését
a belügyminiszteri posztra, mert az 500 ezer migráns kitoloncolását ígérte,
akkor kénytelen lennék támogatni ebben. De nem, az elnöknek nem ilyen aggálya
támadt. Egy pillanatra sem gondolt arra, hogy megvétózza egy európai állam azon
ötletét, hogy az a fegyveres erőkkel elfogja, bezárja, vonatra, buszra és
kompokra kényszeríti emberek százezreit, mielőtt az isten tudja, hova küldik
őket.
Nem, Mattarella úgy döntött, hogy más okból akaszt tengelyt
a törvényhozás többségével: nem tetszett neki a kijelölt pénzügyminiszter.
Miért? Azért, mondta az úr, mert bár teljesen alkalmas a feladatra, és bár
kijelentette, hogy kész alávetni magát az EU szabályainak, a múltban kétségeit
fejezte ki az eurózóna felépítésével kapcsolatosan és támogatta egy, az EU-ból
való kilépés tervének elkészítését, ha esetleg arra lenne szükség. Ez olyan
volt, mintha Mattarella kijelentette volna, hogy egy jövendőbeli
pénzügyminiszter megfontoltsága alapot ad arra, hogy ne tölthesse be ezt a
posztot.
Az a legmegdöbbentőbb, hogy nincs a világon olyan gondolkodó
közgazdász, aki ne osztaná az eurózóna hibás felépítésével kapcsolatos
aggodalmakat. Nincs egyetlen előrelátó pénzügyminiszter sem, akinek ne lenne
terve az eurózóna elhagyására. Sőt, tudomásom van róla, hogy a német
pénzügyminiszter, az Európai Központi Bank és minden nagyobb bank és vállalat
is rendelkezik tervvel arra az esetre, ha Olaszország – vagy akár Németország –
kilépne az eurózónából. Mattarella azt állítja nekünk, hogy az olasz
pénzügyminiszternek tilos ilyen tervre gondolnia?
Túl azon az erkölcsi hibán, hogy nem ellenzi a Liga ipari
méretű mizantrópiáját, az elnök hatalmas taktikai hibát követett el: egyenesen
Salvini csapdájába esett. Egy volt IMF-apparatcsik vezetésével felálló újabb „szakértői”
kormány fantasztikus ajándék Salvini pártjának.
Salvini titokban a nyálát csorgatja egy megismételt
választás gondolatára, melyet nem mizantróp, megosztó populistaként, hanem a
demokrácia Deep Establishment ellen
harcoló védelmezőjeként fog megvívni.
Ha Mattarella azzal a ténnyel vigasztalja magát, hogy a
korábbi olasz elnököknek is sikerült olyan szakértői kormányokat kinevezni,
amelyek elvégezték az establishment munkáját (olyan „sikeresen”, hogy az ország
politika közepe összeomlott), akkor súlyosan téved. Ezúttal – szemben elődjeivel
– nincs olyan parlamenti többség, ami elfogadná a költségvetést vagy akár segítene
a kiválasztott kormányának túlélni a bizalmi szavazást. Így tehát az elnök
kénytelen új választásokat kiírni, amit – köszönhetően erkölcsi elhajlásának és
taktikai hibájának – még nagyobb többséggel fognak megnyerni Olaszország
idegengyűlölő politikai erői, valószínűleg szövetségben Silvio Berlusconi rémes
Forza Italiájával.
És akkor mi lesz, Mattarella elnök úr?
https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/may/28/italy-eurosceptic-far-right-technocrat-matarella-racist-populist