2013. augusztus 31., szombat

Obama szíriai találós kérdése

Kathleen Parker - Obama szíriai találós kérdése

Az elnök korán kelt, már le is zuhanyozott és éppen borotválkozni készül. Miközben a párát törölgeti a tükrön, kicsi grimaszokat vág a tükörképére.
Obama:
- Jó ég, öregnek látszok. Túl sok az ősz hajszál.
Tükör:
- Óh, mosolyogj, Bo! Úgy jobban nézel ki. Mégsem viselhetsz hadat néhány aggodalmas arckifejezés és ősz hajszál nélkül.
(Obama felkapcsolja megawattos mosolyának kapcsolóját.)
- Még a mosolyom is öregnek tűnik. És különben is, Bo egy kutya. Én Barack Obama vagyok. Én vagy az Egyesült Államok elnöke, a szabad világ vezetője…
- Mondogasd csak magadnak, haver, és a végén még talán el is hiszed. Eddig minden elnöknek sikerült.
- Haver is egy kutya volt. Mi a bajod?
- Semmi, csak nem akarom, hogy elszállj. Nos, akkor mi is lesz, Mr. Vörös Vonal? Egyedül fogod megcsinálni?
- Mi a fene van? Mi a baja David Cameronnak? Senkire sem számíthatok! (Obama megvágja az állát.) Először is, John Boehner nem tud semmit – semmit! – kezdeni azokkal a tökfej Tea Party-sokkal és most még a britek sem jönnek velem Szíriába. Hol van Tony Blair, amikor szükségem van rá? Tuti, hogy valami zarándokúton. Lehet, hogy nekem is katolikusnak kellene lennem. Akkor mondhatnám, hogy bocsika, azt hiszem, tévedtem, de tudjátok, azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam.
- Nem hiszem, hogy Dolan bíboros kiáll melletted azok után, hogy… nos, hogy félrevezetted azzal az egész vallásszabadság-dologgal. De legalább ott vannak a franciák!
- Oh, oui. Asszád most biztos retteg.
- De Blairnek és Bushnak nem voltak meg a tömegpusztító fegyverek. Mi legalább tudjuk, hogy Asszádnak van vegyi fegyvere és azokat a saját népe ellen használta. Elakadtál azoknál a képeknél, haver. Ja, bocs. Hallottál Colin felől?
- Neeeeeem. (Kuncog.)
- Ő talán tudna segíteni.
- Biztos beteg vagyok. Egyszer csak beszélni akarok W-vel, a szerencsétlen kreténnel. Jól felültették a sárga uránnal. Engem meg a vörös vonallal. Miért színekről beszélünk mindig? Hülyének érzem magam. Nem vagyok háborús elnök! Én egy vessünk-véget-a-háborúnak arc vagyok. Én drónharcos vagyok, nem cirkálórakétás. Csak a betegeket akarom gyógyítani, a szegényeket gyámolítani és talán itt meg ott visszafordítani a dagályt. Azt hiszem, hányni fogok. Azok a gyerekek. Úristen!
(Női hang hatol át a fürdő zárt ajtaján.)
Michelle Obama:
- Barack, mit csinálsz odabent? Kihűl a teljes kiőrlésű zabkásád. Kérsz rá fair-trades, organikus feketemelaszt? Barack? Barack? Na, jó, öt percen belül jön a műkörmösöm. Itt hagyom neked tálalón. Ne felejtsd el a SzuperHím-arcszeszt. És a vérpipacsgyökeret, meg a bojtorjángyökeret sem. Jaj, szia, Dawn! Nem is hallottam, hogy megjöttél. Hát, én a kék lakkra gondoltam. Őrült dolog, ugye?
Elnök:
- Huhh,huhh,huhh…
Tükör:
- Nézd, Elnök úr, túl kemény vagy magaddal. Olvass a saját szádról: nincs jó választás.  Persze, talán nem kellett volna felrajzolnod azt a vörös vonalat, de hát ki sejtette, hogy Asszád elmegy odáig? És különben is, élvezzük ki a pillanat iróniáját, jó? A republikánus haverjaid megvannak? Tudod, azok, akik korábban elaléltak az elsöprő erejű támadástól, de most hirtelen nagyobb óvatosságra intenek? Most ők akarnak ENSZ-határozatot? Hirtelen NEKIK kell tökéletes bizonyíték arra, hogy Asszád vegyi fegyvert használt. Hol volt ez a kétkedés, amikor megszálltuk Irakot? Fasza.
- Hát, ha valamit is tanulhattunk abból a kudarcból, az az, hogy teljesen mindegy, milyen nemes indíttatásból avatkozunk be, nem tudjuk befolyásolni a következő nap történéseit. És ami a legrosszabb, hogy mindig a legrosszabb történik meg.  Mint ez a rohadt vörös vonal. Miért nem mondhatom egyszerűen, hogy nézzék, annyit mondtam, hogy lesznek következmények és Asszád lesz felelősségre vonva? Ez nem jelenti azt, hogy bombáznom kellene Szíriát és ezzel valószínűleg egy világháborút kirobbantanom. Oroszország, Irán, a Hezbollah – ők nagyon bírnák ezt. Jobb, ha én játszottam túl egy blöfföt, mint ha még több vér folyna és valószínűleg egy újabb, vég nélküli háború törne ki, olyanokkal szemben, akik így is, úgy is utálnak minket. Nemzetközi támogatás nélkül… Ki tudja, mi lenne a vége?
- De a gyerekek, Elnök úr. Azok a képek. A szenvedés. A százezer halott. A maga hitelessége.
- Tudom, tudom.
(Obama egy törölközőt nyom az állához és a telefonján hosszan megnyomja az egyes gombot a gyorshíváshoz.)
- Halló, George? Van egy perced?




2013. augusztus 30., péntek

Háborúra szégyenülve?

Charles Krauthammer - Háborúra szégyenülve?

Miután kiszivárogtattuk a világnak - és így Bassár el-Asszád szíriai elnöknek is - a hamarosan bekövetkező, Szíria elleni amerikai támadás részletes tervét, mégpedig

-       a módszert (partmenti hadihajók és egy vagy két bombázó),
-       a fegyvert (cirkálórakéták),
-       az időtartamot (két vagy három nap), valamint
-       a célt (büntetés, és nem „rendszerváltás”),

talán meg kellene mondanunk a bombázás pontos idejét is, nehogy ebéd közben zavarjunk Damaszkuszban.

Ennyit a váratlanságról. Három év habozás után, két évvel az után, hogy szerinte Asszádnak mennie kell, egy évvel azután, hogy felrajzolta – ám később kiradírozta – a vegyi fegyverekre vonatkozó saját vörös vonalát, Barack Obama cselekvésbe bonyolódott.
Még pontosabban, cselekvésre szégyenült. Ami a létező legrosszabb indok. Egy elnök nem küld katonákat olyan háborúba, amely iránt semmi elhivatottságot sem érez. Mint ahogy senki sem megy háborúba demonstratív célokért.
Üzenetet akar küldeni? Hívja a Western Uniont. A Tomahawk rakéta ölni való. Ez a háború egyik komoly eszköze, amely komoly célokat igényel.
A cél büntető vagy stratégiai jellegű is lehet: a lelkiismeret görcse, ami feldühíti ellenségeinket, de mégsem hagy nyomot, vagy a bőségesen rendelkezésre álló amerikai erő megfontolt alkalmazása azért, hogy megváltoztassa azt a stratégiai egyensúlyt, amely a Közel-Kelet szívében jelenleg legrosszabb ellenségeinknek kedvez erősen. Bármelyik támadás kockázatokat hordoz. Terrortámadások Szíriától és terrorista szövetségeseitől. Egy Izrael elleni megtorló támadás Irán vagy a Hezbollah által – amely aztán teljes körű tűzvészt okozhat a térségben. Sőt, mi több, egy pusztán büntető jellegű, tűszúrásnyi támadás, amely után Asszád sértetlenül és felbátorodva emelkedik fel a romok alól, semmi mást sem mutatna meg, csak az USA gyengeségét és eredménytelenségét.
Miután 1988-ban 1998-ban az al-Káida felrobbantotta az USA két nagykövetségét Afrikában, Bill Clinton pár cirkálórakétát hajított üres afganisztáni sátrakra. Hogy megmutassa nekik.
Jól megmutatta. Megmutatta a tökéletes komolytalanságot. Az al-Káida vette az adást. Két évvel később jött az USS Cole hadihajó elleni merénylet. Egy évvel utána pedig 2011. 2001. szeptember 11-e.
Volt, hogy Clinton összeszedte a bátorságát, és folyamatos légitámadásokat vezetett Szerbia ellen. Az nem csak egy üres üzenet volt. Hanem katona stratégia, amelynek az volt a célja, hogy megakadályozza a szerbeket Koszovó felprédálásában. Ami sikerrel járt.
Ha Obama egy üzenetküldő-jellegű, háromnapos támadást tervezett, amelyet kiszivárogtatásokkal előzetesen a szíriaiak tudomására hoztak, hogy azok a fontos katonai felszereléseiket biztonságos helyre tudják szállítani, jobb, ha nem csinál semmit. Minek vállaljunk tényleges kockázatot, ha nem történik lényeges változás?
Az egyetlen indokolható cselekvés egy stratégiai célú támadás lehet, egy tartós hadművelet, amelynek célja a szíriai rezsim katonai fölényének felszámolásával az erőegyensúly megváltoztatása – a légierő segítségével.
Asszád húsz légibázisából – Jack Keane nyugállományú tábornok szerint – hat elsődleges fontosságú. Támadjuk ezeket: a kifutópályákat, a helikoptereket, az üzemanyag-tárolókat, a közeli bevetésirányító központokat. Tegyük őket működésképtelenné. Nem kell Szíria légvédelmét kiiktatni, ahogy azt Líbiában tettük. A légierő kiiktatásához használhatunk távolsági rendszereket – hadihajókról és nagy hatótávolságú bombázókról indított cirkálórakétákat, fejlett fegyvereket, amelyeket nem kell átreptetni Szíria felett.
Ha megfosztjuk Asszádot a légtér ellenőrzésének képességétől, és megnehezítjük az iráni és orosz utánpótlás beszerzését, azzal megváltoztathatjuk a háború menetét. Ez egy komoly cél.
Vajon támogatnák ezt az amerikaiak? Indokoltan belefáradtak a háborúskodásba, és egyáltalán nem akarnak részt venni ebben az összecsapásban. De miért is akarnának? Három év alatt Obama semmit sem tett azért, hogy az országot felkészítse egy ilyen súlyos összecsapásra. Egyetlen beszéddel sem. Nem magyarázta meg, mi a tét.
Ellenkezőleg. Obama tavaly azt ismételgette nekünk, hogy a háborús áradat visszahúzódik. Idén nagy mellénnyel bejelentette, hogy az egész terrorellenes háborúnak „véget kell vetni”. Ha azt akarja, hogy a Tomahawkok repüljenek, jobban tenné, ha erre jó indokot találna, azt elmondaná az amerikaiaknak és megszerezné az őket képviselő Kongresszus támogatását, ahogy azt George W. Bush tette az afganisztáni és iraki háború előtt.
Az még szégyenletesebb, hogy míg a brit miniszterelnök összehívta a parlamentet, hogy megvitassák a lehetséges légicsapásokat – csütörtökön, késő este a parlament történetesen leszavazta a brit részvételt – Obama semmilyen gesztus nem gyakorolt ilyen irányban.
Ha meg akarja tenni, Elnök úr, akkor tegye alkotmányosan. És komolyan. Ez nem önről és az ön lelkiismeretéről szól. Ez az amerikai erők pontosan olyan célú felhasználásáról szól, amelyet ön jelenleg is tagad: elősegíteni Asszád menesztését, mivel ön mondta a világnak korábban, hogy Asszádnak mennie kell.
Ha nem így van, akkor inkább küldjön egy sms-t Asszádnak. Lehet, hogy ezért roamingdíjat számítanak fel, de még így is olcsóbb, mint egy három napos, nagyszerűen közvetített, tökéletesen hasztalan demonstrációs csapás.


2013. augusztus 27., kedd

Az USA számára Szíria valóban pokoli probléma

Peter Bergen - Az USA számára Szíria valóban pokoli probléma

Amit az Egyesült Államok tömeggyilkosságokra adott válaszaival kapcsolatosan a leginkább irányadónak tekintenek – az egy évszázaddal ezelőtt az örmények ellen elkövetett török népirtástól a Holocaustig, a boszniai muzulmánok elleni legutóbbi szerb atrocitásokig és a ruandai tuszik ellen elkövetett etnikai tisztogatásáig – az, hogy mindegyik sajnálatos közös vonásokkal rendelkezett.  

„A véres médiatudósítások ellenére az amerikai politikacsinálókban, újságírókban és polgárokban különösen lassan tudatosul az a gondolat, amely a gonosszal való leszámoláshoz szükséges. A gyilkosságok előtt úgy gondolják, hogy a józan szereplők nem fognak látszólag alaptalan erőszakhoz folyamodni. Hisznek a jóhiszemű tárgyalásokban és a hagyományos diplomáciában. Amikor a gyilkosságok elkezdődnek, úgy gondolják, hogy az eddig tétlen polgárokat magukra kell hagyni. Tűzszünetet sürgetnek, és humanitárius segélyeket finanszíroznak.”

A fenti szinte tökéletes leírása annak, ahogy az Egyesült Államok az elmúlt két évben cselekedett, miközben megpróbált valamilyen politikai megoldást találni arra, hogy véget vessen a szíriai Asszad-rezsim saját népe ellen folytatott brutális háborújának.

Az írónő, aki megírta a maró kritikai történetét annak, hogy az Egyesült Államok általában hogyan tipródott a népirtásokkal és tömeggyilkosságokkal kapcsolatban, 2003-ban Pulitzer-díjat nyert könyvéért, amelynek címe: Pokoli probléma: Amerika és a népirtások kora.

Egy évtizeddel a Pulitzer-díj elnyerése után az írónő jelenleg az USA ENSZ-nagykövete. 

Természetesen Samantha Powerről van szó, aki hosszú ideje közeli tanácsadója Barack Obama elnöknek. Akkor kezdett Obamának dolgozni, amikor Obama még csak egy meglehetősen ismeretlen, fiatal szenátor volt Illinois-ból.

Power azért adta a „Pokoli probléma” címet a népirtásról szóló 610 oldalas tanulmányának, mivel az USA akkori külügyminisztere, Warren Christopher így vélekedett a boszniai polgárháborúról és azokról a kellemetlen választási lehetőségekről, amelyek az 1990-es évek elején az USA számára adottak voltak, hogy véget vessenek a szerb atrocitásoknak.

Az egyik amerikai tisztviselő, akit Power felelősségre vont könyvében, Susan Rice volt, aki – mint az afrikai ügyekért felelős, vezető külügyminisztériumi tisztviselő – nem tett semmit az 1994-ben kezdődött ruandai népirtással kapcsolatosan.

A könyvben idézi Rice-ot, aki azt mondta egy konferenciahívás során, hogy a Ruandában zajló történésekkel kapcsolatosan a „népirtás” kifejezés nyilvános használata - miközben annak elkerülése érdekében nem tesznek semmit - nem lenne bölcs dolog, mivel lehet, hogy kedvezőtlenül befolyásolná a Demokrata Párt esélyeit a következő kongresszusi választásokon.

Rice később azt mondta Powernak, hogy nem emlékszik erre a kijelentésére, de hozzátette, hogy ha mégis mondott volna ilyet, a kijelentés „teljesen helytelen, és egyben érdektelen” lett volna.

Rice jelenleg Obama nemzetbiztonsági tanácsadója.

Power sürgetésére Obama 2012-ben bejelentette egy ügynökségek közötti munkacsoport felállítását, amelynek feladata a világban végrehajtott atrocitások felszámolása. Az Atrocities Prevention Board (a.m. Atrocitás Megelőző Testület) elnevezésű testületet az első évben Power vezette. Ez alatt a szíriai áldozatok száma tovább emelkedett.

Az elmúlt két évben Obama nem akart katonailag beavatkozni Szíriában.

De ki akart volna? Az ország de facto dzsihádista „emirátusokra” és alavita államocskákra szakadt. És egyben színtere a katari és szaúdi támogatású Al-Káida-szövetséges csoportok és az iráni támogatású Hezbollah közötti proxy-háborúnak.

Bárki nyer végül ebben a háborúban, az aligha lesz az USA szövetségese. Ez egy istentelen zűrzavar, amelynek fényében még a 2006-os iraki állapotok is jónak tűnnek.

Ez tehát röviden egy pokoli probléma.

Power, Rice és Obama ma ugyanazokkal a kellemetlen választási lehetőségekkel szembesül, amelyekkel a korábbi amerikai nemzetbiztonsági tisztségviselők szembesültek, amikor megpróbáltak tömeggyilkosságokat megakadályozni távoli, háború sújtotta országokban.

Folytathatják a semmittevést, miközben az eddig százezer halottat követelő szíriai polgárháború a harmadik évébe lép. Most ez a helyzet, kiegészítve azzal a ténnyel, hogy Bassár el-Asszád elnök rendszere a vegyi fegyverek használatával nem csak hogy átlépte a „vörös vonalat”, hanem egyenesen átrohant azon a vonalon azzal, hogy Damaszkusz külvárosában százakat ölt meg ideggázokkal, ahogy azt John Kerry, az USA külügyminisztere kijelentette. Kerry úgy vélekedett a támadásokról, hogy azoknak „fel kell rázniuk a világ lelkiismeretét, mivel minden erkölcsi normával ellentétesek.”

Ha semmit sem tesznek, azt a jövő Power írói vénájával megáldott történészei nem fogják barátságosan megítélni.

Szíriában ma nem egyszerűen az a kérdés, hogy el-Asszád ipari mértékben öldökli saját polgárait, hanem az, hogy botrányosan semmibe vesz jól körülírt nemzetközi normákat azzal, hogy ideggázzal töltött vegyi fegyvereket használ széles körben polgári célpontok ellen. 

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy az Egyesült Államok, mint a nemzetközi rend őre valamilyen módon ne válaszolna erre.

De milyen felhatalmazás alapján? Halovány az esélye egy katonai beavatkozást engedélyező ENSZ-határozatnak. Amikor ENSZ-nagykövet volt, Rice ügyesen átvert egy határozatot a Biztonsági Tanácson, amely engedélyezte a líbiai katonai műveleteket 2011-ben. Azonban Oroszország és Kína nyilván azonnal megvétózna egy hasonló határozatot Szíriával kapcsolatosan.

Oroszország egyike Szíria kevés szövetségeseinek, illetve Oroszország és Kína általában kitartóan ellenez mindenfajta beavatkozást más országok belügyeibe, függetlenül az adott országok által tanúsított magatartás példátlanságától.

Így csak az Egyesült Államok valamilyen egyoldalú beavatkozásának lehetősége marad fenn.

Az USA rendszeresen sérti meg olyan országok szuverenitását, mint Pakisztán vagy Jemen, amikor a CIA drónokkal hajt végre támadásokat olyan jogi megfontolás mentén, hogy az ezen országokban élő terroristák támadásokat akartnak végrehajtani az USA ellen, és ezek az országok nem akarnak, vagy nem tudnak leszámolni a területükön élő terroristákkal – ezért tehát szuverenitásukat ezekkel a dróntámadásokkal meg lehet sérteni.

Azonban arra hivatkozni, hogy a szíriai rezsim fenyegeti az USA-t, meglehetősen valószerűtlen, és ezért egy egyoldalú amerikai hadművelet eléggé valószínűtlennek tűnik.

A Reagan-kormányzat 1986-ban légitámadást intézett Moammer Kadhafi líbiai diktátor otthona ellen, de csak azt követően, hogy líbiai ügynökök felrobbantottak egy berlini diszkót, ahol két amerikai katona is meghalt. Ilyen casus belli Szíria esetében nem áll fenn.

Mivel sem egy ENSZ által jóváhagyott katonai beavatkozás, sem egy egyoldalú amerikai csapás nem tűnik valószínűnek, akkor milyen lehetőségek maradnak?

Egy lehetséges forgatókönyv a Koszovóban alkalmazott módszer. A koszovói háború 1999-ben tisztán légiháború volt, amelyben egyetlen amerikai katona sem halt meg. A légicsapások célja a szerb csapatok Koszovóból való kiszorítása volt. Oroszország akkor a szerbek szövetségese volt, akárcsak ma a szíreké, és nem volt esélye az erő alkalmazását lehetővé tevő ENSZ-határozatnak.

Ehelyett a háborút a NATO kollektív biztonsági védőernyője alapján vívták meg. Koszovó persze Európában van és a NATO egy európai központú biztonsági szövetség, míg Szíria a Közel-Keleten fekszik, ezért egy NATO-akció sokkal problematikusabb lenne.

(NATO-alakulatok jelenleg is harcolnak Afganisztánban, de ennek oka, hogy egyik tagállamát, az Egyesült Államokat az al-Káida Afganisztánból támadta meg 2001. szeptember 11-én, amely életbe léptette a NATO-szerződés ötödik cikkelyét, a szövetségesek kollektív önvédelmi jogát.)

Ha légi háborút indítanának Szíria ellen, az egyik forgatókönyv az lehetne, hogy Törökország, mint a NATO tagja, az ötödik cikkelyre hivatkozna, mivel Szíria rendszeresen lövi területét. Eddig Törökország vonakodott az ötödik cikkelyre hivatkozni, de az Asszád-rezsim nagyarányú vegyi fegyver használata lehet, hogy megváltoztatja a törökök számításait.

A katonai beavatkozás másik legitimációs forrása lehet az Arab Liga ilyen irányú kérése. Az Arab Liga általában fogatlan vitafórum, amely még maga is meglepődött azon, hogy két évvel ezelőtt részt vett a Kadhafi elleni hadműveletekben.

Részvételük alapvetően hozzájárult a Kadhafi ellen az USA és más NATO-tagállamok – mint például Franciaország – által végrehajtott légicsapások nemzetközi legitimációjához.

Nehéz elképzelni, hogy nem kerül sor valamilyen katonai akcióra Szíria ellen, valószínűleg a Földközi-tengeren állomásozó amerikai hadihajókról indított cirkálórakétákkal.


Egy ilyen támadás előnye, hogy azzal nem kockáztatnak egyetlen amerikai harci repülőt sem, amelyek komoly gondokkal néznének szembe a jól kiépített szíriai légvédelem miatt. És a hadművelet rendelkezne egyfajta NATO és Arab Liga jóváhagyással, ami legalább a látszatát adná a nemzetközi legitimációnak.

2013. augusztus 9., péntek

Internetes trollok: Mit tegyünk a net sorcsapásával?


Curtis Woodhouse abból él, hogy embereket ver, így valószínűleg ő lenne az utolsó, akibe az ember belekötne az utcán.

Azonban az emberek kicsit felbátorodnak, mihelyst magukra boríthatják az Internet névtelenséget biztosító köpönyegét. Így történhetett meg, hogy a 32 éves angol bokszbajnok, miután elveszítette legutóbbi márciusi meccsét, internetes trollok ocsmány sértéseinek záporában találta magát.

Woodhouse szerint különösen egy troll – @Jimmyob88 – zaklatta a bokszolót tweetekben és közvetlen üzenetekben, hat hónapon keresztül.

- A gyermekeimet fenyegette, azt mondta, hogy „vigyázz, merre küldöd őket az iskolába”, majd a feleségemet is fenyegette. Azt írta, reméli, hogy a következő meccsemen meghalok, és találkozhatok halott apámmal… és így tovább.

Azt követően, hogy a kötekedő „szégyenletesnek” és „tiszta viccnek” titulálta a bokszolót, miközben arra biztatta, hogy vonuljon vissza a múlt havi meccse után, Woodhouse végül megelégelte a dolgot, és ahelyett, hogy az interneten vágott volna vissza, inkább a Twitter segítségével saját fegyverét fordította a troll ellen.

Woodhouse „twitter-vérdíjat” tűzött ki @Jimmyob88 fejére, ezer fontot ajánlva annak, akinek információja van a felhasználó személyazonosságáról. Perceken belül megkapta a troll – James O’brien – nevét, néhány fényképpel és a lakcímével együtt. Woodhouse elhatározta, hogy házhoz megy.

- Nem akartam megverni, vagy ilyesmi – mondta Woodhouse a CNN-nek. – Be akartam kopogni hozzá, és azt mondani neki, hogy figyelj, ezt ma befejezed… Nem akarok már ezzel a zaklatással foglalkozni, nincs jogod zaklatni engem vagy a családomat.

- Beírtam a címet a GPS-be, ami szerint a házam 75 km-re volt az övétől.  Amikor elindultam, küldtem neki egy üzenetet, hogy „tudom ki vagy, tudom, hol laksz és úton vagyok hozzád”.

Woodhouse kocsiba pattant és elindult az északkelet-angliai Hullból Sheffieldbe, miközben vezetés közben folyamatosan frissítette tweetjét. O’brien eleinte folytatta az ekézését, mivel valószínűleg nem hitte el, hogy a bokszoló tényleg úton van hozzá, de abbahagyta, amikor Woodhouse bekanyarodott az utcájába és kiposztolt egy képet az utcanév tábláról.

Woodhouse ezt tweettelte ki: „okés, Jimbob, itt vagyok!!! valaki mondja meg, hogy melyik házban lakik, vagy be kell kopognom minden ajtón.”

Mint kiderült, O’brien éppen nem volt otthon, de gyorsan elnézést kért Woodhoustól:
„@Jimmyob88:@woodhousecurtis sajnálom hogy kicsit túllőttem a célon az én hibám volt elismerem”

Woodhouse megelégedetten indult haza.
- Az egész világ láthatta, hogy ki is ő valójában, egy gyáva, egy kötekedő, és úgy látom, rendeztem vele a dolgot.

Az olyan Twitter-ellenfél, mint O’brien viszonylag új fajtája az internetes „trollnak” – az olyanoknak, akik a másik megbántása vagy válaszának kiprovokálása céljából sértő tartalmat posztolnak – azonban az internetes kötekedés magával az internettel egy idős.

Az 1980-as évek végén a Usenet használók kezdték el a „troll” kifejezést használni az olyanokra, akik szándékosan megszakítottak online beszélgetéseket azért, hogy ellentétet szítsanak, állítja Whitney Phillips, a New York-i Egyetem tanára, aki jelenleg is a trollkodásról ír könyvet.
- Trollnak másokat neveztek – mondta a CNN-nek – Leggyakrabban rád mondták, hogy „trollkodsz”, és nem te vallottad magad trollnak.

Phillips szerint a 2000-es évek közepéig ez volt a helyzet, amikor a 4chan weblap – amelyet a CNN egyszer az „Internet egyik legnyomorultabb, legsötétebb sarkának” nevezett – többségében névtelen felhasználói elkezdték magukat trollnak nevezni.

Mivel a kötöttségektől mentes weblap ellentmondásos „/b/” tagsága a média figyelmének köszönhetően – amelyet a LOLcat-októl és Rickrollingtól kezdve, a felhasználók gyermekpornográfiával való kapcsolatba hozásáig tartó hírek keltettek fel – jelentőségre tett szert, a „trollkodás” kifejezés egy olyan otromba esernyőfogalommá vált, amely Phillips szerint megakadályozza, hogy szó által leírt magatartásfajták széles skáláját felismerjük.

- Nem könnyű a troll magatartást rendszerezni – mondta. – Sok trollkodás csak a rosszindulatról és veszélytelen, ostoba ugratásokról szól. Azonban a valóban extrém viselkedés – például egy halott gyermekek barátainak vagy családjának támadása – úgy tűnik, hogy más motivációból ered.

Idén áprilisban Rehtaeh Parsons, egy új-skóciai 17 éves középiskolás lány felakasztotta magát, miután egy olyan fényképet posztoltak ki róla az interneten, amelyen állítólag négy fiú által elkövetett csoportos megerőszakolása volt látható. De a sértő megjegyzések Parsons halála után is folytatódtak.

A Parsons halála miatt létrehozott Facebook emlékoldal is trollok céltáblája lett, amelyen egyikük a következőket írta: „lol, tanítsd meg a kölykeidet, hogy ne legyenek hatalmas p*csák és akkor elbánnak majd a kötekedőkkel.” Egy másik ezt írta: „Nem azért szekálták, mert erőszak áldozata lett, hanem azért, mert olyan k*rva volt, amilyen.”

A Parsonsról szóló egyik CNN.com riport üzenőfalát is hasonló epés megjegyzések öntötték el. A történet megjelenését követő néhány órán belül egy „CookieMonster” nevű felhasználó ezt írta: „Hála istennek, igazságot tettek vele” és egy másik hozzászólónak azt mondta, hogy fejezze be „egy 12 éves rákos beteghez illő viselkedését” – és ez még csak a legkevésbé kegyetlen megszólalások egyike volt az oldalon.

Mégis, milyen emberek trollkodnak idegeneknek az interneten? Jerry Holkins és Mike Krahulik – a Penny Arcade webképregény alkotói – a „John Gabriel-féle nagyobb internetes g*ciszökevény elméletet” ajánlják magyarázatként, az alábbiak szerint: „Normális ember + Névtelenség + Hallgatóság = Abszolút g*ciszökevény

Lehet, hogy kicsit zavaros a matek, de van valami az egyenletben. A felhasználók internetes névtelenségének nagy jelentősége van az „internetes gátlástalansági effektusban”, amely a Rider Egyetem pszichológia professzora, John Suler szerint lehetővé teszi, hogy az emberek olyan dolgokat mondjanak egymásnak online, amit személyesen nem mondanának.
- A személyes jelenlét hiányában egy potenciális troll másokat „céltárgyként” és nem valódi emberi lényként azonosít – mondta a CNN-nek.

Suler szerint, ha a névtelenség az egyik, akkor a pszichológiai és érzelmi kérdések a másik összetevők, és szerinte sok trollnak valószínűleg gondjai vannak a depresszióval, az alacsony önbecsüléssel és a haraggal.

- A negativitásba csábítással akarnak másokat megfertőzni érzelmi zűrzavarukkal. Ez egyfajta módja annak, hogy – mások kárán – valamiféle irányítás vagy hatalom érzetét éljék át saját pusztító érzelmeik felett.

Bár Whitney Phillips egyetért azzal, hogy a névtelenség szerepet játszhat néhány ember azon hajlamában, hogy a Facebookon, a Twitteren és híroldalak hozzászólásaiban köpködje az epét, de szerinte az epe előbb keletkezik és csak arra vár, hogy ráköpjék az interneten éppen arra járó gyanútlan valakire.

- A névtelenséget hibáztatni azért baj, mert így könnyen azt hihetjük, hogy az emberek csak névtelenül szörnyűek. Keressen rá egy rasszista ocsmányságra és Obamára együtt az interneten és több embert talál majd az indokoltnál, akik tökéletesen boldogan gusztustalankodnak a saját nevükben.

Lehetséges elkülöníteni az internetes magatartást a valóditól? Phillips szerin sok troll tagadja, hogy bármilyen összefüggés lenne internetes profilja és valódi személyisége között, és azt állítják, hogy „csak poénból”, vagy leckéztetés céljából kínozzák célpontjaikat.
- Néhány troll úgy gondolja, hogy a Facebookon részvétet nyilvánítani egy sosem látott személlyel kapcsolatosan furcsa, és ez okot ad a trollkodásra. Úgy gondolják, hogy ezzel megleckéztetik az embereket, megtanítják őket, hogyan kell online viselkedni.

Phillips szerint tulajdonképpen lehetetlen tényszerűen meghatározni, hogy mi indít be egy trollt, ha nem tudunk róla semmilyen demográfiai részletet.
- Nem tudunk könnyedén, vagy ellenőrizhető körülmények között leülni egy trollal és megkérdezni, hogy mi jár a fejében, de ha mégis megtehetnénk, úgyis hazudna. Mondana valami fa**ságot arról, hogy mi jár a fejében.

A Phillips által meginterjúvolt trollok közül egyik sem akart a publikációhoz hozzájárulni – szerinte az ő trollja már abbahagyták a sajtószerepléseket – azonban a CNN-nek megvannak a maga megbízható komment-trolljai, és közülük jó páran válaszoltak e-mailben feltett kérdéseinkre. Mindössze egyetlen e-mail cím kell ahhoz, hogy kommentálhassák a CNN.com cikkeit, ezért lehetetlen őket azonosítani, vagy megjegyzéseik igazságtartalmát ellenőrizni.

GG” nem adta meg a nevét, de azt mondta magáról, hogy egy amerikai harmincas nő, pénzügyi végzettséggel, aki a CNN hozzászólásaiban tandemben trollkodik legalább egy tucat hasonló felhasználóval – „mérnökökkel, technikusokkal, anyákkal, apákkal és legalább egy nagypapival”.

Ahhoz képest, amilyen messzire egyes komment-trollok elmennek, GG posztjai – amelyekből elmondása szerint több ezer volt eddig – meglehetősen visszafogottak: orálszexes poénok egy lefolyócsőről, ami márciusban beszippantott egy férfit Floridában, a színésznőről szóló cikk okán álmodozás arról, hogy Anne Hathaway-t  „máglyára vetik és felgyújtják”.
- Leginkább poénkodunk – mondta GG a CNN-nek. – Ami kreatív módja az észtornának, a gőzleeresztésnek, unaloműzésnek, és még szórakoztat is.

- Az a hit, hogy bárki igazán törődik mások véleményével egy internetes fórumon, nevetséges. Ez öntelt dolog és muszáj fellépni ellene - mondta „MK”, egy másik troll.

- Azért csinálom, mert megnevettet. Más trollok megnevettetnek. A mindennapok szörnyűségét lehet a humorral tompítani.

GG szerint a barátai nem posztolnak gyermekhalállal kapcsolatos cikkekhez.
- A csoport moratóriumot kötött a Sandy Hookkal kapcsolatos posztokról is… Vannak bizonyos témák, amelyek egyáltalán nem viccesek.

Vicces vagy sem, nagy valószínűséggel biztos, hogy a komment-trollkodás megakadályozza, hogy racionálisan gondolkodjunk az online olvasott tartalmakról.

Egy közelmúltbéli tanulmány kapcsán a Wisconsin-Madison Egyetem kutatói több mint ezer embert kértek meg, hogy olvassanak el egy blogbejegyzést a nanoezüst technológáról. A résztvevők felének civilizált olvasói hozzászólásokat, a másik felüknek profán tartalmú ömlengéseket és szidalmakat mutattak a bejegyzés végén.
- Az eredmény egyszerre volt meglepő és zavaró – írta meg a New York Timesnak Dominique Brossard és Dietram Scheufele. – A civilizálatlan hozzászólások nem csak polarizálták az olvasókat, de gyakran befolyásolták magának a hírnek az értelmezését is.

Scheufle azt mondta a Mother Jones magazinnak, hogy manapság olyan egy történetet online olvasni, mintha „egy újságcikket a város főterének közepén olvasnánk, miközben az emberek a fülünkbe üvöltik, hogy mit kellene gondolnunk arról.”

És mit lehet tenni a trollok kordában tartása érdekében? Hol a határ a trollkodás és a zaklatás között? Bár a trollok magatartása többnyire nem bűnügyi természetű, több országban a zaklatás bűncselekményét az interneten is el lehet követni, és szép számú kötekedőt börtönöztek be mostanság, mivel a bíróság szerint átlépték azt a bizonyos határt.

Októberben egy bíróság 12 heti börtönbüntetést szabott ki David Woods ellen, mivel Facebook-oldalán nyíltan szexuális megjegyzéseket tett a Walesben eltűnt, öt éves April Jones-szal kapcsolatosan.

Liam Stacey brit tanulót 56 nap börtönre ítéltek, mivel sértő rasszista twitteket írt a Bolton focistájáról, Fabrice Muamba-ról, miután a játékos szívinfarktust kapott a meccs közben. Miközben Muamba a pályán küzdött az életéért, Stacey ezt twittelte: „LOL, ba*dmeg Muamaba halott!!! #Haha”, amelyet egy csomó, más hozzászólóra irányuló rasszista bejegyzés követett.

Vajon Stacey büntetése arányos a tettével, vagy eltúlzott? És hol kellene meghúznunk a határt a szólásszabadság, a cenzúra és a magánélet között?

A brit politikusok olyan új törvényeken gondolkoznak, amelyek köteleznék a weblapokat az online rágalmazást elkövető trollok személyazonosságának felfedésére.

Olaszországban a hatóságok nem csak a cyber-kötekedők után nyomoznak, hanem magukat a szociális média weblapokat fenyegetik szankciókkal.

Tudósítások szerint a 14 éves, novarai Carolina Picchio januári öngyilkossága – aki hálószobája ablakán vetette ki magát, miután pár fiú egy olyan videót posztolt, amin a lány látszott egy partihelyszín fürdőszobájában – arra késztette az olasz hatóságokat, hogy elgondolkozzanak a Facebook személyzete ellen vádemelésen, mivel hagyták, hogy a sértő tartalom megjelenhessen a weblapon.

Májusban – az aktivisták és hirdetők nyomásának engedve – a Facebook terveket jelentett be az oldalain megjelenő gyűlöletbeszéd és különösen a nők elleni erőszak ábrázolásának törlésére irányuló erőfeszítéseik fokozására.
 - Napjainkra világossá vált, hogy a gyűlöletbeszéd, és különösen a nemi alapú gyűlölet felismerésére és eltávolítására alkalmazott rendszereink nem működnek az általunk elvárt hatékonysággal – írta ebben a bejegyzésben Marne Levine, a Facebook közkapcsolatokért felelős alelnöke.

A Facebookhoz hasonló oldalakon megjelenő súlyos gyalázkodások eltiprása egy lépés lehet a jó irányba, azonban bármilyen online trollkodás megfékezését célzó törvény magában hordozza az Internet olyan széles körű kiherélésének kockázatát, amely már a nem trollkodó magatartást is veszélyeztetné.
 - Egy rakás idegesítő online viselkedésforma létezik, de vajon tényleg törvényen kívül akarjuk helyezni az idegesítő viselkedést? – teszi fel a kérdést Whitney Phillips. – Ezeknek az alig definiált viselkedésfajtáknak törvényen kívül helyezésére irányuló nyomás tulajdonképpen nem a trollkérdés gyökereit célozza meg.

David Aaronovith a The Times londoni tudósítója szerint a legtöbb online zaklatásnak vége szakadna, amint egyszerűen elhúznánk a trollokat bátorító névtelenség köpönyegét.
- Ha nem akarják moderálni a weboldalukon a hozzászólásokat, ragaszkodjanak a regisztrációhoz és a névtelenség mellőzéséhez – mondta a CNN-nek. – Ha saját névvel kellene regisztrálni és hozzászólni, ki lenne akkora k*csög az adott körülmények között?

GG, a CNN egyik trollja az egyik, aki nem.
- Persze, hogy nem lennék – mondta nekem. – Ki kockáztatna egy hat számjegyű fizetést azzal, hogy a munkáltató nem ért egyet a véleményével vagy szabadidős tevékenységével? Senki.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy a trollok elleni legjobb védekezés, ha egyszerűen semmibe vesszük őket, mondja Aaronovitch.
- Egyszerűen el kell dönteni, hogy mekkora figyelmet akarunk rájuk fordítani, és valóban fel kell nőnünk – mondja. – Azt kell kérdezni magunktól: „Igazából mennyire is fenyegető ez most?”, és a haragunkat arra tartogatni, amikor tényleg valami komoly zaklatás történik.

Bármit is teszünk, pl. bepattanunk a kocsiba és elmegyünk a trollhoz, lehet, hogy nem segít megoldani minden gondot, ahogy arra Curtis Woodhouse bokszoló már rájött.
- Mióta megtettem azt, a zaklatások tízszer rosszabbak – mondja nevetve. – Olyanokat mondogatnak nekem, hogy „ha szar bokszolónak nevezlek, eljössz hozzánk teázni?”

2013. augusztus 7., szerda

A középosztály kényszerleszállása

Harold Meyerson - A középosztály kényszerleszállása

Augusztus van, és amerikaiak milliói tuszkolják be magukat a repülőgépek economy-class üléseibe, amikor elindulnak nyári szabadságukra. Akik képesek a viszontagságokból tanulni, elmerenghetnének a következőn: a repülőgépek ülőhelyei a legjobb konkrét kifejeződései annak, ami a gazdasági életben az elmúlt évtizedekben történt.  

A légitársaságok manapság semmi pénzt sem sajnálnak, hogy megnöveljék, feljavítsák és emeljék a first-class és business-class helyek árait. Mivel a helyet és a pénzt a repülőgépek elejére tartogatják, valami mást csökkenteni kell, és – ahogy azt utazók sokasága tanúsíthatja – ez nem más, mint az ülések mérete. A légi utazás élvezete – ami egykor minden utazónak természetes volt – a felsőbb rétegek felé rendeződött át és ma már csak a jómódú keveseknek jár ki.

A New York Times egyik tudósítója szerint a Lufthansa új business-class üléseit 195 cm hosszú és 60 centi széles ággyá lehet alakítani. A munkavégzés, az étkezés, az italfogyasztás és az alvás ezen a tágas széken a Kennedy repülőtérről Frankfurtba és vissza kerek 5000 dollárba kerül.

De nem a Lufthansa az egyetlen. A Delta, a United és az American is bejelentette, hogy fejleszti business-class üléseit távolsági és transzkontinentális járatain. És aztán ott van az Emirates, amely a New York-Dubai útvonalon árul első osztályú – zuhanyzóval felszerelt – kabinokat csinos 19 ezer dollárért.

A gazdasági spektrum másik végén a fapados légitársaságok – amelyek újrateremtették a harmadosztályon való utazás borzongató érzetét – szintén virágoznak. Az új üzleti modell kétségtelenül az, hogy szűkítik az üléseket, mindenért pótdíjat számítanak fel és semmilyen kényelmi szolgáltatást sem kínálnak ingyen. Ez lehet a Spirit Airlines hitvallása is, ami ledöbbent utasainak díjat számol fel a kézipoggyászokért, 3 dollárt a vízért és 10 dollárt a beszállókártya kinyomtatásáért, és repülőin még az üléseket sem lehet hátradönteni. A Los Angeles Times szerint az iparágban a Spirit dolgozik az egyik legnagyobb haszonkulccsal, és az elkövetkező nyolc évben évi 15-20%-os növekedést szeretne elérni. Ugyanakkor tökutolsó az utazók megelégedettségi rangsorában – mi több, a tavalyi Consumer Report [kb. Fogyasztói Tükör] magazin felmérése szerint a magazin által bármilyen iparágban valaha mért legalacsonyabb ilyen mutatóval rendelkezik.

Azonban az emberek a Spirit Airlines-szal repülnek, mivel annak árait engedhetik meg maguknak.

A business osztály felminősítése és az economy lefokozása meglehetősen hűen tükrözi a gazdaságban nagyobb léptékben zajló folyamatot: a középosztály eltűnését. Ahogy azt Emannuel Saez, a University of California-Berkeley [a Kaliforniai Egyetem Berkeley-i campusza] közgazdásza megállapította, 2009 és 2011 között az amerikai családok legtehetősebb 1%-ának 11,2%-kal nőttek, míg a fennmaradó 99%-ának 0,4%-kal csökkentek a bevételei. Az átlagos háztartási jövedelem 2008 óta minden évben csökkent. Ezzel egy időben a nyereségarány a második világháborút követő legmagasabb szintre emelkedett, míg a bérek a legalacsonyabbra csökkentek. Egy ilyen gazdaságban a növekvő piacot a gazdagok és nagyvállalatok jelentik, akiknek egyre több pénzük van a luxusutazásra, valamint a lesüllyedő többség, akiknek utazási lehetőségei egyre inkább a Spirit-féle diszkont légitársaságokra és a hasonló társaságok egyre drámaiabb mértékben szűkülő üléssoraira korlátozódnak.

A héten az utolsó olyan légitársaság is, amely a középosztály utazási élményét nyújtotta, megadta magát az amerikai fogyasztók növekvő gazdasági polarizációjának. A JetBlue, amelynek sose voltak első osztályú vagy business ülőhelyei, és az economy osztályon is nagyobb lábteret hagyott, mint más légitársaságok, bejelentette, hogy olyan új első osztályú részeket alakít ki távolsági járatain, amelyekben az üléseket teljesen ággyá lehet alakítani.

A JetBlue kabinelrendezésének megváltoztatása szokatlanul nyíltan mutatja meg, hogy mit jelent ez a változás nagyobb léptékben a gazdaságban. A kényelmesebb ülések biztosítását korábban közvetlenül az tette lehetővé, hogy nem volt első osztályú rész a gépen. A repülőgépek – egy stagnáló gazdasághoz hasonlóan – végesek, és ha egy osztály több helyet vagy forrást igényel, akkor a többi osztály kevesebbet fog kapni.

Az USA gazdasága az elmúlt négy évtizedben sosem stagnált, azonban javainak olyan jelentős része jutott a leggazdagabbaknak, hogy a legtöbb amerikai azt tapasztalta, hogy egy olyan zéróösszegű játszmában vesz részt, amelyben folyamatosan veszít. Mivel az adótörvények a gazdagoknak kedveztek, mivel az alkalmazottak elvesztették béralku-képességüket, mivel a globalizáció dolgozók millióinak keresetét csökkentette, a gazdagok mások rovására gazdagodtak tovább. Ezt a valóságot tükrözi napjaink légiközlekedése: a kényelmes, átlagos ülőhely, amely régen a norma volt, hasonlóan a sorvadó középosztályhoz, kihal.



2013. augusztus 6., kedd

A NYT véleményrovata szomorú képet fest Port Clintonról

Ilyen se volt még, egy véleménycikkről írt véleménycikk következik. 

James Proffitt - A NYT véleményrovata szomorú képet fest Port Clintonról

A neves írónak, a Harvard Egyetem közpolitikai és politikai professzorának Port Clintonról írt éles hangú cikke néhány helyi lakos nemtetszését váltotta ki.

Az amerikai álom szertefoszlása” című hosszú cikk a vasárnapi The New York Times véleményrovatában jelent meg. A cikket Robert Putnam, a Port Clinton Gimnázium 1959-ben végzett tanulója jegyzi.

- Nagyon büszkék vagyunk, hogy Mr. Putnam a mi öregdiákunk – mondta Pat Adkins, Port Clinton oktatásügyi felügyelője. – Azonban a cikket kissé bosszantónak tartom.

Adkins szerint a cikk csak a történet egyik oldalát – történetesen Port Clinton évtizedeken át tartó hanyatlását, és ennél sokkal nagyobb összefüggésben Amerika összes kisvárosának hasonló hanyatlását – mutatja be

Az írás második mondata szerint a Port Clinton Gimnázium tanulója tehetős szülők gyermeke, aki kabrió BMW-jével közvetlenül osztálytársa ócska „tragacsa” mellett parkol, amelyekben hajléktalan osztálytársa él.

Adkins azt mondta, hogy nem látott ilyet.
- Nincs tudomásom hajléktalan tanulókról, akik járműveikben laknának – mondta.

Putnam eltöltött egy kis időt 2012-ben Adkinsszal és Jan Gluthtal, a helyi iskolaügyi hivatal vezetőjével, közölte Adkins.

A város elmúlt fél évszázadban lezajlott hanyatlásának nem túl hízelgő képéhez tartozik a jelentős üzemek – mint a Standard Pruducts – és a korábbi hagyományos családmodell – két szülős háztartás – eltűnése, valamint a rekreációs kábítószerek használatának emelkedése.

Putnam hosszú litániákat idéz különböző statisztikákból, többek között az Ottawa megyei házasságon kívül született gyermekek és a fiatalkori bűnözés arányairól, valamint az inflációval kiigazított bérek csökkenéséről.

Tom Brown, egykori Port Clinton-i tanácstag és hosszú ideig szolgáló polgármester elmondta, hogy ő is beszélt Puntam-mel az írás megjelenése előtt nem sokkal.

Brown elmondta, hogy bár nagyon tiszteli Putnam-met, nem feltétlenül ért egyet teljesen Port Clinton ábrázolásával.
-  A lakhatás évek óta gondot jelent Port Clintonban – mondta, hozzátéve, hogy a megfizethető lakhatás kérdésén évek óta sokan, nagy erőkkel dolgoznak.

De megemlítette a Walleye Drop nevű rendezvényt, mint egy olyan eseményt, amelyet a családok ingyenes szórakoztatása érdekében szerveztek meg.

Brown ugyanakkor egyetért azzal, hogy túl sok helyi középiskolás marad ki és nem tud visszatérni.
- A gyermekeink elmennek – mondta. – Mivel nincs iparunk.

Brown elmondta, hogy a turizmus önmagában képtelen eltartani a várost, a lakó és igazgatási negyedeket.
- Egyszerűen nem képes fenntartani a dolgokat – mondta.

Brown szerint a vízparti fejlesztés kulcsfontosságú, és meglepődött azon, hogy valaki le akarná állítani az ilyen fejlesztéseket, tekintettel a jelenlegi gazdasági körülményekre.

Putnam kábítószerekkel és reménytelenséggel kapcsolatos leírásának jelentőségét is kicsinyítette, amelyet a cikkben egy meg nem nevezett 18 éves helyi lakos története testesített meg, akinek élete eddig kábítószer-kereskedelem miatti börtönt, halva született gyermeket, erőszakos kapcsolatokat, éhezést és elszigeteltséget tartalmazott, az egyéb nehézségek mellett.
- Egy közösség sem mondhatja, hogy nincsenek kábítószerrel kapcsolatos gondja – mondta Brown.

Azonban bízik benne, hogy a Port Clintoni Rendőrség és az Ottawa Megyei Sheriff Hivatal munkatársai csökkentik ennek helyi hatásait.

Brown szerint a szoros családi kötelék az egyik legszükségesebb.
- A család az egésznek a kulcsa – mondta, miközben felidézte az elmúlt évtizedeket. – Ha az iskolában bajba keveredtél, akkor otthon is bajba keveredtél.

Bár a cikk jó pár fotót tartalmaz, egyik sem kifejezetten hízelgő. Látható rajtuk a lerombolt középiskola, egy elhagyatott templom a State Street-en, egy sikátorból lefényképezett történelmi belvárosi épület és a Seed Faith Food Pantry üzemében dolgozó két ember.

Miután a NYT egy képszerkesztője érdeklődött, hogy miért rombolták le az iskolát, a News Herald szerkesztősége tájékoztatta az adókedvezményről, az új iskolákról és a tervezett parkosításokról. A NYT nem használta fel ezeket az információkat a fényképaláírásokhoz és Putnak sem hivatkozott rájuk cikkében.

Brown azt mondta, hogy ha neki kellene bemutatnia a várost, akkor az iskolákat, a Magruder-t [a helyi kórház], a vízpartot és a szigeteket fényképezné le.

A 15 éves helyi lakos, Trish McCartney nem válogatta meg szavait, amikor a Facebook-on keresztül megtalált cikkről beszélt.
- Szerintem hazug képek voltak – mondta. Ócska felvételnek tartotta a képet, amelyet előre megfontolt szándékból készítettek.

Bár McCartney azt mondta, hogy el tudná fogadni a cikk tudományos nézőpontját, mint ami az ország városait és kisvárosait mutatja be, azonban kissé túlságosan is személyesnek találta azt.
- Annyira specifikusnak tűnt a leírás, hogy nem hittem el, hogy ez a folyamat mindenhol megtörténik – mondta. – Kizárólag Port Clintonról szóló vádirat volt.

Megemlítette a lerombolt iskoláról készült fotót, amelyen egy törmelékhalom, a háttérben pedig Port Clinton víztornya látszik.
- Bár a nosztalgia miatt rossz lehet, azonban hatalmas előrelépés Port Clinton számára – mondta McCartney.

Bár Adkins kifejezte felháborodását, hogy a pozitívumokat – mint a közösség helyi iskolák és tanulók részére nyújtott támogatását – a cikk nem tartalmazta, azonban elismerte a cikk tudományos pontosságát.
- Port Clinton valóban jó példája egy USA-beli kisvárosnak – mondta.

Steve Arndt, a hosszú ideje szolgáló Ottawa megyei biztos szerint a cikk nem feltétlenül szomorította el.
- Úgy gondolom, hogy meglehetősen pontos – mondta.

A cikk egy kis vasárnapi összejövetelen volt beszédtéma, amelyet hétfőn juttatták el hozzá.
- Amit Port Clintonban láthatott, hasonló ahhoz, ami az egész Államokban látható – mondta.

Arndt megérti a képek által kiváltott negatív érzelmeket.
- Ezt természetes reakciónak tartom – mondta.

Arndt szerint az amerikai társadalom, beleértve a foglalkoztatást és az ipart is, megváltozott.
- Valóban elnagyolt a kép – mondta –, és csak arról szól, hogy mit tartogathat a jövő.

Arndt elmondta, hogy még a héten meg fogják vitatni a Munkaügyi és Családi Szolgálat megbeszélésén a Putnam által felemlített néhány kérdést.

Brown egyetértett Arndt-tal és azt mondta, hogy a közös és kemény munka sok kérdést meg tud oldani.
- Sokat kell dolgozni és sok ötletre van szükség – mondta. – Azt hiszem, hogy a közösségnek együtt kell folytatnia ezt a munkát.

McCartny szerint a cikk rossz szájízt hagyott maga után.
- Szerintem teljes tévedésben van az amerikai városok fejlődési irányával kapcsolatosan – mondta. – Példaként kezdte használni Port Clintont, majd ezt abbahagyta, és ezt követően már csak ostorozta a várost.

Putnamot nem tudtuk elérni, hogy reagáljon a fentiekre, Port Clinton polgármestere, Vince Leone pedig nem válaszolt kommentárt kérő telefonhívásunkra.



Az amerikai álom szertefoszlása

Robert D. Putnam - Az amerikai álom szertefoszlása

Szülővárosom – a 6050 lakosú ohiói Port Clinton – az 1950-es években az amerikai álom elfogadható megtestesülése volt, egy olyan hely, amely megfelelő lehetőségeket kínált a bankárok és a munkások gyermekeinek is.
Azonban fél évszázaddal később a tehetős kölykök kabrió BMW-kkel parkolnak a Port Clinton Gimnázium parkolójában, közvetlenül az ócska „tragacsok” mellett, amelyekben hajléktalan osztálytársaik élnek. Az amerikai álom egy osztott képernyős amerikai rémálommá vált. Miközben ennek a kisvárosnak a története és a gyermekeinek eltérő sorsa szomorú példája az amerikai valóságnak.
Ahol nevelkedtem, szinte az összes osztálytársam mindkét szülőjével együtt élt a saját házukban, egy olyan környéken, ahol mindenki tudta a másik keresztnevét. Néhány apa a helyi autóalkatrész-üzemben vagy a gipszbányában dolgozott, míg mások – mint az én apám – kis üzletet vezetett. Az erős szakszervezetek és a teljes foglalkoztatottság korában csak kevés család tapasztalhatta meg a munkanélküliséget vagy a komoly pénzügyi bizonytalanságot. Nagyon kevés gimnazista jött tehetős környezetből, és azok is mindent elkövettek, hogy ezt a tényt titkolják.
Fél évszázaddal később a legtöbb – ma már nagyrészt nyugdíjas – osztálytársam csodálatos felfelé irányuló társadalmi mobilitásról számolhatott be. Közel háromnegyedük tanulmányaikban és életszínvonalban is túltett szüleiken. Osztálytársaim egyharmada olyan családból származik, ahol a szülőknek nem volt középiskolai végzettségük, azonban ennek a csoportnak majdnem a fele főiskolát végzett.
Az olcsó ohiói állami- és magánfőiskolákat helyi alapítványok – Rotary Club, Egyesült Autóipari Dolgozók, Fiatal Nők Klubja és hasonlók – támogatták. Bár a két fekete osztálytársam megszenvedte a városban a faji előítéleteket és egyikük szülei sem végeztek főiskolát, mindketten diplomát szereztek. Sem nekik, sem fehér osztálytársainknak nem a családi háttér volt a társadalmi mobilitás korlátja, mint ahogy az a következő évszázadban bekövetkezett.
(Fehér) sztár irányítójátékosunk, akit J-nek fogok nevezni, a város szegénynegyedében nőtt fel. Apja, akinek nyolc osztályos végzettsége volt, két állásban dolgozott, hogy ellássa a családját: a Port Clinton Üzemben a futószalag mellett reggel héttől délután háromig és a konzervgyárban fél négytől este tizenegyig. A hetven órás munkahét ellenére J apja mindig eljött a fia meccseire. Mivel az autót nem engedhették meg maguknak, a J-családot a szomszédok vitték minden héten a templomba, és rengeteg vagdalt húst ettek. Szerény körülményeik ellenére J szülei a főiskola felé ösztökélték a fiút, aki a gimnáziumban a főiskolai előkészítőt választotta és végül az osztály első negyedében végzett. Lelkipásztoruk egy déli, lutheránus intézménybe szerette volna bejuttatni a fiút, és telefonon kért számára pénzügyi támogatást. J adósságmentesen diplomázott le, majd elvégezte a papneveldét és sikeres lutheránus lelkész lett, miközben edzősödött egy főiskolai amerikai futball csapat mellett.
Ahogy azt az osztálytársaim között végzett felmérésem mutatta, J felemelkedése egy összetartó, de szerény munkásosztálybeli családból a sikeres profi karrierig nem volt kivételes dolog. Osztálytársaim feltűnő hasonlósággal írták le fiatalkorukat:
- Szegények voltunk, de nem voltunk ennek tudatában.
Valójában azonban az általunk élvezett széles és mély társadalmi támogatás miatt gazdagok voltunk, de nem tudtunk erről.
Miután lediplomáztunk, egyikünk sem sejtette, hogy Port Clinton hamarosan megváltozhat. Bár több mint a fele társaság más főiskolára ment, akik a városban maradtak jó okkal bízhattak egy biztos állásban (ha férfiak voltak), házasságban és a szüleiknél kényelmesebb életben.
Azonban a horizont mögött egy országos gazdasági, társadalmi és kulturális forgószél gyűjtött erőt, amely radikálisan átalakította a helyi gimnázium 1959-ben érettségizett diákjai gyermekeinek és unokáinak életkilátásait. A változás megdöbbentő és szívszorító, mivel Port Clinton az Amerikát elárasztó változás példaképe lett.
Port Clinton 1950-es és 1960-es évekbeli szerény fejlődésének ipari alapjai 1970-ben kezdtek meginogni.  A város keleti részén álló nagy Standard Products gyár közel ezer, állandó, jól fizető technikusi állást kínált az 1950-es években, azonban a bérjegyzék a 70-es évekre megfeleződött. További két évtized létszámcsökkentése és „visszavonulása” után a Maple Street-i gyár kapui 1993-ban végleg bezártak, és csak egy szögesdróttal körbevett rom maradt a helyén, amelyet a Környezetvédelmi Ügynökség mérgezésre figyelmeztető feliratai díszítenek. Ez azonban csak a leginkább látható jele a város gazdasági hanyatlásának.
Az iparban foglalkoztatottak aránya Ottawa megyében az 1965-ös 55%-ról 1995-re 25%-ra csökkent és jelenleg is tovább csökken. Egy Ottawa megyei átlagos munkás négy évtizede nem kapott valódi fizetésemelést, sőt, az inflációhoz igazítottan valójában mintegy 16%-kal kevesebbet keres, mint nagyszülei az 1970-es években. A lakosság száma zuhant, mivel aki tudott, mint a gimnázium végzősei is, elmenekült. Ifjúkorom legtöbb belvárosi boltja, amelyeket a csökkenő bérek és a városhatárban felhúzott Walmart szupermarket lehetetlenítettek el, üresen és gazdátlanul áll.
Ezen gazdasági pörölycsapások társadalmi hatását kezdetben tompították a családi és közösségi kötelékek, amelyek olyannyira erősek voltak fiatal koromban. De ahogy az egymást követő végzős gimnáziumi osztályok a mind rosszabbá váló helyi gazdasági életbe léptek be, az 1950-es és 1960-as évek társadalmi szövedéke fokozatosan szertefoszlott. A fiatalkorúak bűnözési aránya az 1980-as években kilőtt, és 2010-re az országos átlag háromszorosa lett. Nem meglepő módon – tekintettel a zuhanó bérekre és lazuló normákra – az egy szülős háztartások száma Ottawa megyében az 1970-es 10%-ról 2010-re 20%-ra nőtt, miközben a válások száma megnégyszereződött. Magában Port Clintonban, az 1980-as évek gazdasági összeomlásának helyi epicentrumában, a házasságon kívül születettek száma 1978 és 1990 között megnégyszereződött, és 40% körül tetőzött, ami közel kétszerese a faji jellegzetességekkel kiigazított országos átlagnak (ami önmagában is gyorsan nő).
Az 1959-ben végzett munkásosztálybeli sorstársaikkal szemben a legtöbb Port Clinton-i végzős manapság – minden igyekezetük és tehetségük ellenére – rázós és meglehetősen reménytelen életre van ítélve. R, egy 18 éves fehér nő, szinte annyi idős, mint az unokáim. A nagyapja az osztálytársaim egyike is lehetett volna. De amikor én egy helyi munkáltató ösztöndíjával főiskolára mentem, ő a helyett egy jól fizető, biztos technikusi állást választott. Azonban a gyárak bezártak és a jó, munkásosztálybéli állások megszűntek. Ezért míg az én srácaim és aztán az unokáim elit főiskolákra jártak és sikeres karriert építettek, az ő gyermekei sosem találtak biztos állást, a kábítószer és a bűnözés csapdájába estek és átmeneti kapcsolatokban éltek.
Lányunokája, R, a magányosság, bizalmatlanság és elszigeteltség szívszaggató történetét meséli el. A szülei elváltak, amikor óvodás volt, és az anyja napokra magára hagyta éhesen. Az apja felszedett egy nőt, aki verte és nem akarta etetni, és mindenféle akadállyal bezárta R-t a gyerekszobába. R azt mondja, hogy egyetlen barátja egy sárga egér volt, aki a házban élt. Miután a középiskolában kábítószer terjesztésen tetten érték, R több hónapot töltött fiatalkorúak börtönében, kibukott a középiskolából, de végül online végzettséget szerzett. Tapasztalatai – amelyet a fiúja által a karjain ejtett vágások testesítenek meg – miatt mélyen bizalmatlan bárkivel és bármivel szemben. R sóvárogva gondol vissza halva született gyermekére, akit 14 évesen szült. A gyermek apjával való szakítás – aki valaki más miatt hagyta el – és egy második vőlegény után – aki a börtönből való szabadulása után csalta meg – R jelenleg egy idősebb férfival randizgat, akinek két, különböző anyától született gyermeke van. És a nagy álmok ellenére nem tudja, hogy mit remélhet.
R története szívszorító. Azonban Port Clinton elmúlt fél évszázados története – csakúgy, mint Amerika ezen évtizedeinek története – nem egyszerűen a munkásosztály összeomlásáról, hanem egy új felsőosztály születéséről is szól. Az elmúlt két évtizedben, amikor Port Clinton hagyományos gazdasági élete összeomlott, a középnyugati nagyvárosok tehetős diplomásai elözönlötték Port Clintont, szép villákat építettek elkerített közösségeikben az Erie-tó partján és megtöltötték jachtokkal a lagúnákat. 2011-ben a gyermekszegénységi arány az előkelő part menti Catawba negyedben mindössze 1% volt, ami a töredéke az onnan néhányszáz méternyire lévő belterületek 51%-os aránynak. Mivel az egykor gyarapodó középosztály eltűnt, a Port Clinton News Herald újságban az ingatlanhirdetésekben a majdnem egymillió dolláros villák és a düledező lakókocsik állnak egymás mellett.
Az 1950-es évek egalitáriánus erkölcsi világképével és valóságával való kontraszt – a J által megtapasztalt társadalmi mobilitás és R siralmas kilátásai közötti kontraszt – élénken mutatja meg Port Clinton elmúlt fél évszázadban lezajlott átalakulását, hasonlóan az ország más részében lezajlott folyamatokhoz. Kutatócsapatom több tucat R-rel beszélt a texasi Austintól a minnesotai Duluthig, és Atlantától a kaliforniai Orange County-ig.
Az amerikai álom szertefoszlása lila színű gond, amelyet azonban egy kizárólag piros vagy egy kizárólag kék szemüvegen át vizsgálnak. [Célzás a demokrata párt kék, és a republikánus párt piros színeire. – a ford. megj.] Gazdasági és kulturális gyökereiben keveredik a kormányzati, a magánszektorbéli, a közösségi és a személyes kudarcok sora. Azonban legmélyebb gyökere saját, radikálisan összezsugorodott „mi”-felfogásunkban keresendő. Szüleink generációjából bárki úgy gondolt J-re, mint egyre a „mi srácaink” közül, azonban manapság Port Clintonban meglepően kevés felnőtt vesz egyáltalán tudomást R létezéséről, és még kevesebben gondolnak rá úgy, hogy ő a „mi gyerekünk” lenne. Amíg szerte Amerikában nem kezdjük el úgy kezelni az R-ek millióit, mint saját gyermekeinket, addig nagy gazdasági árat fogunk fizetni, és az amerikai álomról folyó beszélgetés egyre inkább cinikus történelmi kitalációnak fog tűnni.