George R. R. Martin: A
Mars iránti régi megszállottságunk
A Trónok harca szerzője gyermekkorát a Marsról szóló történetek olvasásával töltötte, azt remélve, hogy majd maga is ír egyet. Miközben a világ figyelmét lekötik a vörös bolygón tett új felfedezések, az író áttekinti a Marsról szóló gazdag irodalmat.
Egyszer volt egy bolygó, amit Marsnak hívtak, a vörös
homok, a csatornák és a végtelen kaland világa. Jól emlékszem rá, mivel
gyerekkoromban gyakran jártam rajta. Kékgalléros, munkásosztálybeli családból
származom. A családomnak sosem volt elég pénze. Egy szövetségi bérháztelepen
éltünk a New Jersey-i Bayonne-ban, sosem volt kocsink, és nem is láttam arra
sokat. A bérházak az Ötödik utcában voltak, az iskolám az Első utcában, és
gyermekkorom nagy részében ez az öt sarok volt az én világom.
De ez mégse számított, mert voltak egyéb világaim.
Telhetetlen olvasóként – először képregényekkel (leginkább szuperhősök, de pár
Classic Illustrated és Disney-féle is), aztán a ponyvákkal (sci-fi, horror és
fantasy, megspékelve rejtélyes gyilkosságokkal, kalandregényekkel és történelmi
művekkel) – mindent beutaztam, miközben kedvenc fotelomba kuporodva forgattam a
lapokat.
Együtt szárnyaltam Supermannel Metropolis felhőkarcolói
között, harcoltam Batmannel a rosszfiúkkal szemben Gotham Cityben, ingáztam
Spidermannel a manhattani víztornyok között. Vitorláztam a déli tengereken Long
John Silverrel és Robert Louis Stevensonnal, és alámerültem Aquamannel és a tengeralattjáró
Namor herceggel. Dagobert bácsi elvitt a legsötétebb Afrikába, hogy felkutassuk
Salamon király bányáit, és H. Rider Haggard vitt vissza oda. Hősködtem, kardot
rántottam és harcoltam a Bíboros emberei ellen a három testőrrel és az idősebb
Dumas-val, énekeltem a Föld zöld hegyeiről a vak énekessel, Rhyslinggel és
Robert A. Heinleinnal, bebarangoltam a Nagy bolygót Jack Vance-szel,
átviharzottam az Acélbarlangokon Isaac Asimovval, és szembenéztem Moria
bányáinak rémségeivel J. R. R. Tolkiennal. A könyvek voltak az útleveleim
Arrakisra és Trantorra, Minas Tirithre és Gormenghastra, Ózra és Shangri-Lába,
minden legenda és tündérmese földjére – és naprendszerünk bolygóira, holdjaira
és aszteroidáira is. A fagyott Plútóra (nekem továbbra is bolygó!), ahol a nap
csak egy fényes csillag az égen. A Titánra, amely felett a Szaturnusz és annak
gyűrűi derengenek. A Merkúrra, amelynek egyik féltekéje mindig a nap felé néz,
és ahol az élet csak a nappal és éjszaka közötti „félhomályos zónában” lehetséges.
A hatalmas Jupiterre, amelynek félelmetes gravitációja lakóit száz embernél is erősebbé
teszi. A felhők mögé rejtőző Vénuszra, ahol úszóhártyás bennszülöttek vadásznak
dinoszauruszokra a bűzös, gőzölgő mocsarakban.
És a Marsra.
Mire felnőttem úgy hiszem, többször jártam a Marson, mint
New York Cityben, noha Manhattan busszal csak 45 percre és 15 centre volt.
De a Marsot… A Marsot töviről-hegyire ismertem.
Sivatagos bolygó, száraz és hideg és (természetesen) vörös, amely civilizációk
ezreit látta felemelkedni és elbukni. A túlélő marslakók sorvadó faj voltak,
öregek és bölcsek és rejtélyesek, néha rosszindulatúak, néha jóindulatúak, de mindig
kiismerhetetlenek. A Mars volt az otthona a furcsa és kegyetlen szörnyeknek
(thoatok! tharkok! homokegerek!), a suttogó szeleknek, a hatalmas hegyeknek, a
kiszáradt csatornákkal átszőtt vörös homok óriási tengereinek és a porladó
porcelán városainak, ahol rejtély és kaland leskelődött minden sarkon.
A Mars mindig megigézett minket, földlakókat. Az egyike az
eredeti bolygóknak, az ókor mesés ötösének (a Merkúrral, Vénusszal, Jupiterrel
és Szaturnusszal együtt), a „vándoroknak”, akik nem voltak hajlandóak a
csillagokkal együtt vonulni, hanem a saját útjaikat járták a mennyekben. És a
Mars vörös, színét őseink még szabad szemmel is látták; a vér és a tűz színe.
Nem csoda, hogy a rómaiak a saját hadistenükről nevezték el. Galileo távcsöves
megfigyelései a Marsról, a Cassini által 1666-ban felfedezett poláris jégsapkák,
a Mars holdjainak, a Phobosnak és a Deimosnak a felfedezése Asaph Hall által
1877-ben csak még vonzóbbá tették a vörös bolygót, de Giovanni Schiaparelli
olasz csillagász bejelentése, miszerint „canali”-kat figyelt meg a Marson, volt
az, ami robbantotta a bankot.
A név, amit Schiaparelli adott az általa a Mars felszínén
látott sötét vonalaknak azt jelenti, „csatornák”, de ez az angol fordításban
„kanálisként” jelent meg. A csatorna természetes alakzat, a kanális (a
továbbiakban csatorna – a ford. megj.) mesterséges. És 1877-ben olyan idők
jártak, amikor az ember alkotta csatornák igencsak a közérdeklődés előterében
voltak. Az Erie-csatorna, amelyet 1825-ben adtak át, fő szerepet játszott
Észak-Amerikában. A Szuezi-csatornát 1869-ben nyitották meg, ami a
Földközi-tengert köti össze az Indiai-óceánnal. A franciák alig pár évvel
később, 1881-ben kezdenek dolgozni a Panama-csatornán, amit aztán az amerikaiak
fejeznek be 1914-ben. Mindegyik óriási vállalkozás volt, a modern mérnöki
tudomány csodái, és ha a Marson is vannak csatornák… nos, akkor kell lenniük
csatornaépítőknek is. Kell lenniük marslakóknak.
Nem csoda, hogy amikor pár évvel később H. G. Wells leült
megírni Világok harca című, az idegenek
inváziójáról szóló „tudományos regényét”, a Marsra képzelte a hódítókat. „A tér
örvényein keresztül oly lények irigy szeme tekintett Földünk felé, akiknek
szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz, s
akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket
ellenünk.”[1]
– írta Wells.
Schiaparelli megfigyelései
felkeltették a tudósok és az írók érdeklődését is, különösen Percival Lowell
amerikai csillagászét, aki behatóan tanulmányozta a vörös bolygót, és aki minden
egyes megfigyelése során egyre többet észlelt: a Mars felszínéről kiterjedt,
komplikált és részletes térképeket rajzolt, tele csatornákkal, kettős
csatornákkal, oázisokkal. Megfigyeléseiről és elméleteiről három elképesztően
népszerű és befolyásos könyvet adott ki: A
Mars (1896), A Mars és csatornái
(1906) és A Mars, mint az élet tanyája
(1908) címmel, amelyekben azt az elméletét terjesztette, hogy a hosszú és
egyenes csatornák egyértelműen mesterséges képződmények, melyeket egy marsi faj
épített azért, hogy a sarki jégsapkákból vizet szállítsanak száraz bolygólyuk
hatalmas sivatagaiba.
Más csillagászok
is a Mars felé fordították távcsöveiket. Egyesek látták Lowell csatornáit és legalább
részben megerősítették felfedezését. Mások csak Schiaparelli csatornáit látták,
és azokat természetes képződményeknek vélték. Egyesek semmit se láttak és úgy
tartották, hogy a csatornák csak optikai illúziók. Egészében véve a
csillagászok szkeptikusak maradtak Lowell és megfigyelései irányába, de a marsi
csatornák és az abból következő marsi civilizáció gondolata szilárd gyökeret
vert a közgondolkodásban.
Különösen a
regényírók elméjében. Wells megteremtette számunkra a marslakókat, de maga
sosem vitt el minket a Marsra. Ez a feladat egy (sokkal gyengébb) íróra maradt,
név szerint Garrett P. Servissre, aki 1898-ban egy Világok harca-folytatást
adott ki Edison meghódítja a Marsot
címmel. Bár Serviss regényét mára szinte teljesen (és megérdemelten) elfeledték,
annak idején széles körben olvasták és jelentős hatása volt, és elsőként vitte
el olvasóját a tér örvényein keresztül
a vörös bolygóra. De egy későbbi író volt az, aki valóban életre keltette azt a
tájat.
Magát Normal
Beannek nevezte, amikor 1911-ben megküldte történetét a The All-Story magazinnak. Valaki azt hitte, a név csak elírás (nem
volt az) és a Mars holdjai alatt „Norman
Bean” neve alatt kezdte meg pályafutását 1912 februárjában. Az írói álnév
mögött Edgar Rice Burroughs rejtőzött. A sorozat később A Mars hercegnője címet kapta, amikor a részeket egybegyűjtve
1917-ben könyv formájában újra kiadták. Ezen a címen jelent meg aztán
folyamatosan szinte az egész évszázadban, és ihletője lett számos folytatásnak,
mellékszálnak és utánzatnak.
Burroughs
marslakói haldokló sivatagos bolygójukat Barsoomnak nevezték. Borrough magávé
tette Lowell elképzeléseit és megtöltötte a vörös bolygót Tharkokkal és
thoatokkal és repülő csónakokkal, rádiumpuskákkal és fehér majmokkal és lebegő
növényekkel, bátor kardforgatókkal és tojásrakó hercegnőkkel, akik csak
drágaköveket hordanak ruha gyanánt. Bár sosem volt nagy író, Borroughs kiváló
mesélő volt és John Carter, valamint Dejah Thoris személyében két olyan
karaktert teremtett, akiket olvasók egész generációi szerettek és kedveltek, és
akiknek népszerűségét csak egy másik teremtménye volt képes felülmúlni: a dzsungel
ura, akit Tarzannak nevezett el. A következő fél évszázad során további tíz
Barsoom-regény regény jelent meg, néhányban John Carter szerepelt, néhányban
más karakterek, de az első résztől az utolsóig a Burroughs által teremtett
világ maradt a sorozat valódi sztárja.
Barsoom az övé
és egyedül az övé volt. De Lowell könyvei és elméletei mindenki számára
elérhetők voltak, és Otis Adelbert Kline, Stanley G. Weinbaum, C.S. Lewis, Jack
Williamson, Edmond Hamilton és további írók ezrei csatlakoztak hamarosan, hogy
megalkossák saját Marsukat és annak lakóit. Mennyi történetet írtak a Marsról a
sci-fi ponyvák fénykorában? Bizonyosan több százat. Talán több ezret. Több
tízezret? Meglehet. Gyermekkorom Marsa sok
különböző író által teremtett ötvözet volt, akik az évek és évtizedek során mind
hozzáadták a maguk elképzeléseit és csavarjait, és kialakítottak egyfajta
közmegegyezést a világról, ami egyszerre volt mindenkié és senkié.
Első Mars-utazásomra
a Polaris legénységével, Tom Corbett, Astro és Roger Manning társaságában – Robert
A. Heinlein Űrkadét című művén
alapuló – a Tom Corbett, az űrkadét
című klasszikus ifjúsági (ma úgy mondanánk, fiatal felnőtteknek szóló) űropera
tévésorozat révén került sor. Andre Norton és alteregója, Northwest Smith révén
megismertem a kegyetlen marsi homokegereket. Majd következett másik két
hatalmas űropera hős, Leigh Brackett és Erik John Stark. Később, egy kicsit
idősebben rábukkantam a Marsbéli
krónikákra, az ősi Marsról szóló, nagyon másféle műre Ray Bradbury
tollából, ami inkább elégikus, semmint kalandos, de ugyanolyan varázslatos és
ugyanolyan emlékezetes. Valószínűleg Roger Zelazny kísérteties, költői Rózsa a prédikátornak című műve volt gyerekkorom
utolsó nagy marsi története. Először 1963 novemberében jelent meg a The Magazine of Fantasy & Science Fiction
magazinban és azonnal klasszikussá vált.
Már magam is
írtam történeteket, amikor találkoztam Bradbury és Zelazny munkáival. Első
próbálkozásaim közönséges szuperhős-történetek voltak a ’60-as évek képregény
fanzinjai számára, de hamarosan átnyergeltem a kard és varázslat történetekre
és mítoszokra, és a sci-fire, majd arról kezdtem ábrándozni, hogy írói karriert
fogok befutni. Úgy gondoltam, egyszer majd megírom a saját marsi történeteimet.
Nem így történt.
Mivel miközben Zelazny még az ősi Marsről és az ősi Vénuszról szóló történeteit
írta, az űrverseny felfokozódott. Minden egyes emberes űrhajókilövést megnéztem
a szövetségi bérházban lévő lakásunkban található öreg, fekete-fehér
televízión, abban a biztos tudatban, hogy egy új kor hajnalának vagyok a
szemtanúja, amikor a tudományos-fantasztikus irodalom összes álma valóra válik.
Először jött a Szputnyik, a Vanguard, az Explorer. Aztán a Mercury, az Apollo. Jurij
Gagarin, Alan Shepard, John Glenn.
És a Mariner… ó,
a Mariner.
A Mariner volt
az, ami véget vetett az ősi Mars, és bolygónővére, a nedves és vizes ősi Vénusz
dicső napjainak, elmerült városaival, végtelen mocsaraival és úszóhártyás vénuszlakóival
egyetemben. A Mariner-2 (amelyet 1962 augusztusában bocsátottak fel) hajtotta
végre az első sikeres bolygó megközelítést, miután három és félhónapnyi
űrutazás után elérte a Vénuszt. A Mariner-4 (1964 novemberében) a Marsnál tette
tiszteletét. A Mariner-5 (1967 júniusában) volt az újabb Vénusz-szonda. A Mariner-6
(felbocsátva 1969 februárjában) és a Mariner-7 (felbocsátva 1969 márciusában) egy
marsi páros volt. A Mariner-8 elveszett, de nővére, a Mariner-9 (1971 májusa) annak
az évnek a novemberében pályára állt a Mars körül, hogy a Phobos és a Deimos
után a Mars harmadik holdja, és a vörös bolygó első műholdja legyen. A
Mariner-10, a sorozat utolsó darabja, nem csak a Vénuszt, hanem a Merkúrt is
meglátogatta, és bizonyította, hogy a legbelső bolygó valójában nem mutatja örökké
ugyanazt a felét a nap felé, ellentétben azzal, ahogy azt korábban hittük.
És mindez
rettenetesen izgalmas lett volna, de a NASA által felderített Mars nem Lowell
és Edgar Rice Burroughs, Bracket vagy Moore Marsa volt. A Mariner szondák
nyomát sem lelték élő, holt vagy haldokló városoknak. Se Tharkoknak, se
thoatoknak, semmiféle marslakóknak. Lowell mesterséges csatornahálózatára nem
volt semmi bizonyíték, ahogy Schiaparelli „kanálisaira” sem. Helyettük voltak
kráterek; az igazi Mars jobban hasonlított a Lunára, mint a Barsoomra. És a
felhők alatt, a mocsarak és dinoszauruszok és az úszóhártyás vénuszlakók
helyett a Vénusz mérgező pokol volt: vulkanikus, kénsavas, az emberi élethez túlságosan
forró.
A Mariner
felfedezései szerte a világon felizgatták a tudósokat, részletes és pontos
képet szolgáltattak a belső bolygók természetéről, de a tudományos-fantasztikus
irodalom olvasói és írói számára az izgalomhoz kiábrándultság és kétségbeesés
társult. Ez nem az a Mars volt, amit mi akartunk. Ez nem álmaink Vénusza volt.
Sosem írtam meg
azt a marsi történetet. Nem írtam a Vénuszról, se a Merkúrról, se fiatalságom „elveszített”
naprendszerének egyetlen világáról sem, amely világok a ’30-as, ’40-es és ’50-es
években oly sok csodálatos történetnek voltak a helyszínei. Ezzel nem voltam
egyedül. A Mariner után műfajunk nagyvonalúan a csillagok felé fordult, hogy
ott keressen színes, egzotikus helyszíneket és idegen fajokat, amelyeket „idehaza”
már nem lehetett elképzelni.
A
tudományos-fantasztikus irodalom a Mariner szondák után azonban nem hagyta
teljesen magára a Marsot. Továbbra is készültek alkalmi történetek és regények.
De ezek az új mesék már az „új Marson” játszódtak, a valódi Marson, a Marinerek
Marsán. Ezek közül Kim Stanley Robinson a negyedik bolygó gyarmatosításáról és terraformálásáról
szóló díjnyertes trilógiája – Vörös Mars,
Zöld Mars és Kék Mars – az legambiciózusabb és legemlékezetesebb, ami valóban
kiváló mű.
Azonban
összességében a Marsról és a bolygótestvéreiről szóló tudományos-fantasztikus történetek
száma a Marinerek után élesen zuhant. A valódi Mars egyszerűen nem volt olyan
izgalmas, mint korábbi ponyva változata. A Marinerek után, amikor a marsi élet
lehetőségéről beszéltünk, mikrobák és esetleg zuzmók jöttek szóba (bár még a zuzmók
is túlzásnak tűntek), de homokegerek és thoatok nem. És miközben a marsi élet
felfedezése kétségkívül világszerte felvillanyozná a biológusokat és az
űrtudósokat, egyetlen mikroba sem lesz soha olyan vonzó, mint Dejah Thoris.
Így hát a
zuzmók győztek. Dejah Thorist és marsbéli társait száműzték a távoli sötétségbe
és a feketelistákra, hogy sose lássuk viszont őket, még a filmekben sem.
De nem csak
nekem hiányoztak a marslakók, ezért létrejött az Ősi Mars című mű, ami az ősi Marsról, az elveszett Marsról, a marslakók
csatornáiról és holt városairól szóló 15 vadonatúj történet gyűjteménye. Kevés
kivételtől eltekintve a kötet írói a Marinerek után kezdték írói karrierjüket.
Hozzám hasonlóan ők is az ősi Marsról szóló írásokon nőttek fel, de sosem volt
esélyük arra, hogy írjanak is róla. Az a Mars egy elveszett világ volt, ami
örökre odalett.
Vagy talán
mégse.
Igen, Lowell
és Bean és Brackett és Moore és Bradbury Marsa nem létezik, de ez miért
jelentené azt, hogy nem írhatunk róla? A tudományos-fantasztikus irodalom most
is és mindig is a nagy romantikus tradíciók része volt az irodalmon belül, és a
romantika sosem a realitásról szól.
A „kemény
sci-fi” puristái és rajongói, és más karót nyelt emberek hurroghatnak, hogy az
ősi Marsról szóló történetek nem „igazi sci-fik”. Ám legyen. Legyen „űropera”
vagy „űr fantasy” vagy „retro sci-fi” vagy skiffy”, ahogy tetszik. Én magam „történetnek”
nevezem őket, és mint minden történet, ezek is a képzeletből erednek. Amikor az
ember ráeszmél erre, nem hinném, hogy a „valóság” annyit számít, mint a „menőség”.
A Marinerek
nem találták meg az ősi Marsot. De te megteheted.
---
Eredeti link: http://www.theguardian.com/books/2015/oct/01/george-rr-martin-mars-game-of-thrones-martians
(Az Old Mars kötet megrendelhető az Amazon.com
vagy a Bookonline.hu
oldalon.