2016. november 14., hétfő

Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald Trump győzelme alatt rejtőzik




George Monbiot - Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald Trump győzelme alatt rejtőzik


Avagy hogyan ölte meg a választást és pusztította el a politikába vetett hitet a szupergazdagság ideológiájának kegyetlen hálózata

Az események, melyek Donald Trump megválasztásához vezettek 1975-ben kezdődtek, Angliában. Pár hónappal azt követően, hogy Margaret Thatcher lett a vezetője a Konzervatív Pártnak, egy megbeszélésen az egyik munkatársa – a fáma szerint – azt ecsetelte, hogy szerinte mi a konzervativizmus lényege. Ekkor Thatcher szélesre tárta a táskáját, előhúzott belőle egy szamárfüles könyvet és az asztalra csapta. Mi ebben hiszünk, mondta. A politikai forradalom, amely később elsöpri a világot, megkezdődött.

A könyv Frederick Hayek „A szabadság alkotmánya” című műve volt. 1960-as kiadása az őszinte, bár talán szélsőséges ideológiától való elfordulást jelezte a nyílt csalás felé. Ezt az ideológiát nevezték neoliberalizmusnak. Amely szerint az emberi kapcsolatok meghatározó sajátossága a verseny. A piac majd kialakítja a nyertesek és vesztesek természetes hierarchiáját, amely alapján egy sokkal hatékonyabb rendszer jön létre annál, mely tervszerűen vagy szándékosan bármikor kialakulhatott volna. Bármi, ami akadályozza ezt a folyamatot, mint például a jelentős adóterhek, szabályozók, szakszervezeti tevékenység vagy állami gondoskodás, kontraproduktívnak számít. A nem korlátozott vállalkozók majd létrehozzák azt a bőséget, amely végül eljut mindenkihez.

Eredetileg legalábbis így képzelték. De mire Hayek megírta A szabadság alkotmányát, az általa létrehozott lobbistákból és gondolkodókból álló hálózatot már bőkezűen támogatták az olyan multimilliárdosok, akik olyan eszközként tekintettek erre a doktrínára, mint ami megvédheti őket a demokráciától. A neoliberális program nem mindegyik aspektusa találkozott az érdekeikkel. Hayek úgy tűnik, szerette volna ezt kiküszöbölni.

Könyvét a szabadság lehető legszűkebb értelmezésével kezdi: a szabadság a korlátok hiánya. Elutasítja az olyan eszméket, mint a politikai szabadság, az egyetemes jogok, az egyenjogúság és a javak elosztása, melyek mindegyike – a gazdagok és hatalmasak magatartásának korlátozásával – gátolná az általa szükségesnek tartott abszolút korlátozás-mentességet.

Ezzel szemben a demokrácia „nem a végső vagy a kizárólagos érték”. Valójában a szabadság azon múlik, hogy megakadályozzuk a többséget abban, hogy dönthessen a politika vagy a társadalom irányáról.

Ezt az álláspontot a rendkívüli gazdagság dicső voltának ábrázolásával igazolja. Összemossa a pénzét újszerű módokon költő gazdasági elitet a filozófia és tudomány úttörőivel. Ahogy a politikai filozófusnak szabad elgondolni az elgondolhatatlant, ugyanúgy a nagyon gazdagnak is szabad megtennie a megtehetetlent, anélkül, hogy a közérdek vagy közvélemény korlátozhatná.

A szupergazdagok az „előőrs”, akik „az új stílusú életmóddal kísérleteznek”, akik kitapossák az utat, melyet majd a társadalom többi része is követni fog. A társadalom fejlődése ezen „függetlenek” azon szabadságától függ, hogy annyi pénzt kereshetnek, amennyit csak akarnak, és úgy költhetik el, ahogy csak akarják. Ezért tehát minden, ami jó és hasznos az egyenlőtlenségből ered. Nem lehet összefüggés érdem és jutalom között, nem lehet különbséget tenni a megérdemelt és érdemtelenül szerzett jövedelem között, és nem lehet korlátozni a gazdagok által felszámított díjakat.

Az öröklött gazdagság társadalmilag hasznosabb, mint a megszerzett gazdagság: „a tétlen gazdagok”, akinek nem kell megdolgozniuk a pénzért, annak szentelhetik magukat, hogy befolyást gyakoroljanak „a gondolatok és vélemények, ízlések és hitek területére”. Valójában még akkor is a társadalom élcsapataként tevékenykednek, amikor a pénzüket „céltalan magamutogatásra” költik.

Hayek a monopóliumokkal szemben puhította, a szakszervezetekkel szemben megszilárdította ellenállását. Ostorozta a progresszív adózást és az olyan állami próbálkozásokat, melyek a polgárok általános jólétének emelését célozták. Ragaszkodott ahhoz, hogy „elsöprő indokok vannak a mindenki számára ingyenes egészségügyi ellátással szemben”, és elutasította a természeti erőforrások megőrzését. Azoknak, akik követték az ilyen ügyeket nem lesz meglepő, hogy Hayeket közgazdasági Nobel-díjjal tüntették ki.

Akkoriban, amikor Mrs. Thatcher lecsapta a könyvét az asztalra, a Hayek elméletét támogató agytrösztök, lobbisták és akadémikusok élénk hálózata alakult ki az Atlanti-óceán mindkét partján, melyeket bőkezűen támogatott a világ néhány leggazdagabb embere és vállalata, mint például a DuPont, a General Electric, a Coors sörgyártó vállalat, Charles Koch, Richard Mellon Scaife, Lawrence Fertig, a William Volker Alap és az Earhart Alapítvány. Az általuk fizetett gondolkodók a pszichológia és nyelvészet csodálatos hatékonyságú felhasználásával megtalálták azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek Hayek elithez szóló himnuszát képesek voltak elfogadható politikai programmá változtatni.

A thatcherizmus és a reaganizmus önmagukban nem voltak ideológiák: csak a neoliberalizmus két arca voltak. A gazdagok számára nyújtott jelentős adócsökkentések, a szakszervezetek szétzúzása, az önkormányzati lakások számának csökkentése, a dereguláció, a privatizáció, a közszolgáltatások kiszervezése és versenyszférába helyezése mind Hayek és elvei szerint történt. Azonban a hálózat valódi diadala nem a jobboldal elfoglalása volt, hanem az olyan pártok megszállása, melyek egykor kiálltak mindazért, amit Hayek megvetett.

Bill Clintonnak és Tony Blairnek nem volt saját narratívája. Egy új politikai irányvonal kialakítása helyett úgy gondolták, elégséges lesz külső szemlélőként tekinteni az eseményekre. Másképpen mondva, kiemeltek néhány elemet, melyekben pártjaik egykor hittek, ezeket összekeverték olyan elemekkel, melyekben az ellenfeleik hittek és ebből a valószerűtlen kombinációból létrehozták a „harmadik utat”.

Kétségtelen volt, hogy a neoliberalizmus ragyogó, emelkedő magabiztossága nagyobb vonzerővel bír, mint a szociáldemokrácia haldokló csillaga. Hayek diadala mindenhol szemmel látható volt, kezdve Blair PPP-bővítéseitől a Clinton által hatályon kívül helyezett Glass-Steagal törvényig, amely a pénzügyi szektort szabályozta. Minden jóindulata és tapintata ellenére Barack Obamát is – aki ugyancsak híján volt bármilyen narratívának (a „remény” kivételével) – lassan körbefonták azok, akik birtokában voltak a meggyőzés eszközeinek.

Amint arra áprilisban figyelmeztettem, ennek első következménye a befolyás elvesztése, majd a jogfosztottság. Ha az uralkodó eszme megakadályozza a kormányzatokat abban, hogy megváltoztassák a szociális körülményeket, akkor a kormányok már nem a választók szükségletei szerint működnek. A politika érdektelenné válik az emberek életében: a vita a távoli elit fecsegésévé silányul. A jogfosztottság erőszakos antipolitikává válik, melyben a tényeket és a kijelentéseket jelszavak, jelképek és a benyomások helyettesítik. Az, aki elsüllyesztette Hillary Clinton elnöki ambícióit, nem Donald Trump volt. Hanem a saját férje.

Ennek az a paradox eredménye, hogy a politikai választáson a neoliberalizmust szétzúzó reakció éppen egy olyan embert emelt fel, akit Hayek dicsőített. Trump, akinek nincs koherens politikája, nem klasszikus neoliberális. Azonban tökéletes megtestesítője Hayek „függetlenjének”, az öröklött gazdagság élvezője, akit a közerkölcs nem korlátoz, akinek ordenáré kedvtelései új utat vágnak azok előtt, akik követni szeretnék. A neoliberális agytrösztök most e sekélyes ember, üres tartály körül rajzanak, aki arra vár, hogy megtöltsék azok, akik tudják, hogy mit akarnak. Ennek várható eredménye megmaradt méltóságunk pusztulása, kezdve a globális felmelegedés korlátozását célzó egyezménnyel.

Azok irányítják a világot, akiknek van mondanivalójuk. A politika a versengő narratívák hiányában kudarcot vallott. A fő feladat most az, hogy elmondjuk, milyen embernek lenni a XXI. században. Ennek ugyanannyira vonzónak kell lennie azoknak, akik Trumpra vagy az UKIP-re szavaztak, mint Clinton, Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn támogatóinak.

Még csak néhányan dolgozunk ezen és tudjuk felismerni, hogy mi lehetne a mondanivalónk kezdete. Túl korai még többet mondani, de a felismerés mélyén az áll, hogy – amint azt a modern pszichológia és idegtan egyértelműen tisztázta – az emberi lények, más állatokkal összehasonlítva egyszerre rendkívül szociálisak és rendkívül önzetlenek. A neoliberalizmus által hirdetett atomizáció és önérdekű magatartás az emberi természet jellemzőinek többségével szemben halad.

Hayek elmondta nekünk, kik vagyunk, de tévedett. Az első lépésünk az, hogy visszaszerezzük emberségünket.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/nov/14/neoliberalsim-donald-trump-george-monbiot

2016. május 24., kedd

Németország szerint az EU költségvetésének 10%-át a menekültválság kezelésére kell fordítani



Németország szerint az EU költségvetésének 10%-át a menekültválság kezelésére kell fordítani

Németország az EU költségvetésének 10%-át a menekültválság kezelésére akarja fordítani, miután a közös gondolkodás hiánya tovább súlyosbította a szabályozatlan bevándorlás által támasztott kihívásokat Európában.

Gerd Müller német fejlesztési miniszter szerint a menekültválságot kezelő jelenlegi EU-mechanizmus nem megfelelő, és egy különleges biztos kinevezését javasolta, aki a menekült-, illetve az egyéb világméretű humanitárius kihívásokkal kapcsolatos közös európai stratégiát irányítaná.

– Új eszközökkel kell válaszolnunk [a kihívásokra], ezért a menekültválsággal kapcsolatosan azt javasolom, hogy az EU költségvetésének 10%-át csoportosítsuk át a válság kezelésére – mondta Müller az isztambuli Humanitárius Világ-csúcstalálkozón.

A Müller javaslata előtti évben az európai vezetők a migrációs hullámra határaik mentén töredezett stratégiákkal és ígéretekkel válaszoltak, amelyek közül sok megbukott vagy túl lassú volt ahhoz, hogy életbe lépjen.

Tavaly áprilisban a vezetők azt mondták, hogy leszámolnak a líbiai [ember]csempészekkel, azonban a végrehajtásra szeptemberig kellett várni, ami lényegében kudarcot is vallott. Az EU-tagállamok szeptemberben döntöttek az újonnan Európába érkező menedékkérők miatt frontországnak számító Olaszországban és Görögországban tartózkodó 120 ezer menekült elosztásáról. Azonban a döntés márciusi megerősítése ellenére ezen menekültek kevesebb, mint 1%-át telepítették át. Hasonlóan alacsony számú menekültet telepítettek át közvetlenül a Közel-Keletről.

Az európai és a nyugati vezetők januárban font milliárdokat ígértek azoknak a közel-keleti országoknak, ahol a menekültek teszik ki a népesség jelentős részét, azonban az összegnek idáig mindössze a hatodát fizették ki.

Általánosságban elmondható, hogy Európa megosztott a követendő stratégiát illetően, mivel míg Németország és Hollandia a közel-keletiek tömeges áttelepítését szorgalmazza, addig az olyan keményvonalas országok, mint például Magyarország kerítést építettek és úgy változtatták meg a menedékjog szabályait, hogy megnehezítsék a menekültek dolgát.

Néha az EU intézményei is töredezettnek tűnnek, mivel az egyes EU biztosok – az európai vezetők által választott kvázi-köztisztviselők – a válságkezelés más-más területéért felelősek.

Ezekre a problémákra célozva Müller kijelentette:
– Nem utazgathatunk egyik csúcstalálkozóról a másikra olyan ígéreteket téve, amelyeket nem tartunk meg.

Federica Mogherini, az EU vezető diplomatája [az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, a Bizottság alelnöke] a líbiai csempészek elleni harcot szorgalmazta, Frans Timmermans alelnök [a bel-és igazságügyi együttműködésért felelős biztos, a Bizottság első alelnöke] az EU-török megállapodás fő szószólója, miközben egy harmadik tisztviselő – Dimitrisz Avramopulosz – a migrációs biztos [a migrációs és uniós belügyekért, valamint az uniós polgárságért felelős biztos].

Az EU cselekvésének áramvonalasabbá tétele érdekében Müller egyetlen olyan személy kijelölését javasolja, aki felelős lenne a menekültekkel és egyéb világméretű kihívásokkal kapcsolatos ügyekért. Ez a tisztviselő rendelkezne az EU költségvetésének 10%-ával, azaz mintegy 10 milliárd euróval (kb. 3150 milliárd forint), amelyet az EU meglévő bevételeiből csoportosítanának át erre a célra.

– Egyetlen biztosra van szükségünk, aki felelős az összes ilyen válságért. Egyetlen 10 milliárd eurós alapra van szükségünk, amelyet az EU költségvetéséből kell átcsoportosítani – mondta Müller.

– Ami az európai elkötelezettséget illeti, egy EU-főbiztos szavatolni tudná az olyan ígéreteket, amelyeket például a londoni konferencián tettek – tette még hozzá.

Amikor azt kérdezték, hogy nem fordították-e félre Müller javaslatát, minisztériumának egyik szóvivője megerősítette, hogy a kijelentéseit helyesen fordították. A szóvivőnő hozzátette, hogy „a 10 milliárd euró nem a jelenlegi EU-s költségvetésen kívülről, hanem a jelenlegi költségvetés átrendezéséből származna.”

http://www.theguardian.com/global-development/2016/may/24/divert-10-of-eu-funds-refugee-crisis-germany-gerd-muller

2016. május 23., hétfő

Az osztrák szélsőjobb előretörése a megszokott centrista politika végét jelzi



Simon Tisdall - Az osztrák szélsőjobb előretörése a megszokott centrista politika végét jelzi

Ha a kiközösítés nincs a terítéken, akkor az azonnali ellenállás vagy a közvetlen érintkezés maradhat az egyetlen lehetőség

Már a vasárnapi fej-fej melletti elnökválasztás végeredményének kihirdetése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy függetlenül a győztes személyétől, az osztrák választók hatalmas győzelemhez juttatták a szélsőjobboldali politikai pártok előre nyomuló légióit, melyek baljós árnyai ismét ott lopakodnak Európa kísértetjárta mellékútjain.

A kemény jobboldali Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer masszív választói támogatottsága egyszerre jelzi a múlttal való szakítást és az ahhoz történő – esetleges – dermesztő visszatérést is. A szélsőjobbra adott szavazatok aránya Essextől Essenig és Athéntól Aarhusig az ismerős, háború utáni, megszokott, centrista politika halálos ítéletét jelenti. A Szabadságpárt hosszú utat tett meg a karintiai térdcsapkodós, neonáci demagóg, a néhai Jörg Haider napjai óta, aki 2000-ben a kormányba tudott jutni. Azonban Hofer hízelkedő, kevésbé konfrontatív megjelenése nem jelenti a Haider által támasztott dilemmák megszűnését.

Az EU 16 évvel ezelőtt erősen ellenezte a Szabadságpárt részvételét az osztrák koalíciós kormányban, diplomáciai szankciók egész sorát léptette életbe és hatékonyan zárta az országot karanténba. De ezek az intézkedések rövid életűek voltak. A kisebb EU-tagállamok, mint például Dánia, ellenezték a nagyfiúk erőszakoskodásának tűnő intézkedéseket.

Hasonló EU-s reakció jelenleg nincs a terítéken. Talán azért, mert mind a 28 tagállamnak van saját szélsőjobboldali populista vagy nacionalista pártja, melyekkel meg kell küzdeni. Páran, mint az Igaz Finnek (vagy Finnek) még kormányra is kerültek. Mások, mint az Alternatíva Németországnak és a Dán Néppárt befolyásos hatalmi tényezőkké váltak.

Lengyelországban a jobboldali nacionalista Jog és Igazságosság Pártja arra használta fel őszi választási győzelmét, hogy megkérdőjelezze a hagyományosan liberális, európai eszményeket az igazságszolgáltatás, a média és a közszolgálat függetlenségtől kezdve az abortuszhoz való jogig. Ami érthető módon aggasztja Brüsszelt.

Azonban az európai normák lengyelek általi semmibe vétele egyáltalán nem újdonság. Erre egy sokkal hírhedtebb példa is található odalent, Magyarországon, ahol a populista miniszterelnök, Orbán Viktor a szabad kereskedelem-ellenességgel, a bevándorlás-ellenességgel és az oroszbarát politikával kultuszt teremtett a Brüsszel elleni harcból. Amit eddig megúszott.

Ezzel egy időben, Franciaországban Marine Le Pen szélsőjobbos Nemzeti Frontja készül a jövő évi elnöki és törvényhozási választásokra, melyekbe jelentős beleszólása lesz. A végeredményt jelentősen befolyásolhatja majd Ausztria, illetve az is, hogy a nacionalista, EU-ellenes Brexit-kampány milyen sikert ér el a jövő hónapban esedékes brit népszavazáson.

A fenti szélsőjobboldali és nacionalista csoportosulások közös motivációs bázisa többek között a szíriai és máshonnan induló bevándorlási hullámtól, a gazdasági bizonytalanságtól és a munkanélküliségtől való félelem, a balközép és jobbközép establishment-pártokból való növekvő kiábrándultság, az elitista, antidemokratikus EU-val szembeni bizalmatlanság, és az állítólagos identitásválság, azaz a nemzeti, etnikai és kulturális kohézió érzékelhető elveszítése. Nehéz megmondani, hogy mit lehetne kezdeni az ebből fakadó – és például Ausztriában is látható – politikai és társadalmi nyugtalansággal. A 2000-ben bevezetett EU-szankciók nem váltak be. Ahogy az sem, hogy Ausztria két nagy pártja, a balközép szociáldemokraták és a jobbközép Néppárt, majd együttes erővel akadályozza meg Norbert Hofer előretörését.

Ha a kiközösítés nem járható út, akkor vagy az azonnali ellenállás vagy a szélsőjobbal való közvetlen érintkezés (mondhatnók együttműködésnek is) tűnik az egyetlen lehetőségnek.

Ausztriában – a haideri időkkel ellentétben – a Szabadságpárt elleni tömegtüntetések hiánya volt a feltűnő. Németországban és más európai országokban a populista jobboldal előretörésével szembeni utcai ellenállás gyakran csak elszórt és szervezetlen.

Nagy-Britannia – amelyre egyesek úgy tekintenek, mint ami utat mutat az EU-népszavazással – utat mutathatna egy kemény balos párt újjáéledésével kapcsolatosan is. Jeremy Corbyn színre lépését és a Munkáspárt taglétszámának ezzel párhuzamos jelentős növekedését a szélsőjobb – mint például a Függetlenség Párt (UKIP) – előretörésére adott közvetlen válaszként is fel lehetne fogni.

A Munkáspárt balszerencséje, hogy a még saját kutatásaik szerint sem érzékelik azt, hogy sok hagyományos támogatójuk aggódik a bevándorlás, a bűnözés és a népjólét miatt, ahogy azt sem, hogy választási kilátásaik „nagyon gyengék”.

A kedvezőtlen gazdasági körülmények és a politikai közép összeomlása, amelyek láthatóan felbátorítják a szélsőjobboldali pártokat, a társadalmi megosztottság egyéb formáinak is táptalajt nyújtanak, és ezzel polarizációhoz vezetnek. Spanyolországban egyre erősödik Katalónia azon vágya, hogy elváljon Kasztíliától, miközben a fősodratú pártok azért küzdenek, hogy a választásokat követő patthelyzetben fenntartsák a kormányzóképességet. Hasonló jelenség tapasztalható Skóciában is.

A másik gyengítő tényező a nyilvánvaló, széleskörű politikai apátia és elidegenedés, különösen a fiatal választók körében, akiknek pedig – elég fura módon – pont a legtöbb a veszíteni valójuk egy hosszú távú politikai működésképtelenség miatt. A legutóbbi Európai Parlamenti választások rekord alacsony részvételi aránya volt erre a riasztó példa.

Az Európa betegeskedő népközössége elleni fenti támadások összesített, károsító hatású eredményei lettek nyilvánvalóvá a vasárnapi ausztriai választások során. Nem az történt, hogy a közép nem tartott ki. A közép szinte teljesen eltűnt.

http://www.theguardian.com/world/2016/may/22/far-right-surge-in-austria-signals-end-of-centrist-politics-as-usual

2016. április 14., csütörtök

Guy Verhofstadt: Az európai jogállamiság válsága



Két világháború rombolása után az európai országok szövetkezni kezdtek azért, hogy elindítsák az egységesítés, együttműködés és megosztott szuverenitás valaha volt legnagyobb kísérletét. Azonban az évtizedek során elért imponáló eredmények ellenére az Európa-projektet jelenleg a dezintegráció veszélyezteti.

A megoldatlan pénzügyi válság, a menekültválság, a romló biztonsági helyzet és a megrekedt integrációs folyamat mérgező és bizonytalan politikai környezetet hozott létre Európában, amelyben burjánzik a populizmus és a nacionalizmus. Ennek talán legnyilvánvalóbb megtestesülése a jogállamiság eróziója az Európai Unióban.

Különösen két EU-tag, Magyarország és Lengyelország veszélyezteti jelenleg a nehezen kivívott európai demokratikus normákat, és ezzel magának az európai integrációnak a célját ássák alá.

Magyarországon Orbán Viktor miniszterelnök kormánya módszeresen támadja a liberális demokrácia értékeit. Mióta 2010-ben ismét miniszterelnök lett, Orbán Magyarországot autoriter, nacionalista úton vezeti, és arra használja fel a menekültválságot, hogy az „ostromlott vár” képzetét erősítse, amelynek segítségével megőrizheti népszerűségét.

A folyamat során alapvető jogokat vesznek semmibe, megnyirbálják a sajtószabadságot, démonizálják a menekülteket és Orbán minden hatalmát arra használja, hogy az EU-t gyengítse. Az EU-intézmények azon kísérletei, amelyekkel megpróbálták meggyőzni Orbánt, hogy váltson irányt, csak még jobban felbátorították arra, hogy további merényleteket kövessen el a demokratikus normák ellen.

Ezzel egy időben Lengyelországban is demokratikus válság alakult ki tavaly októberben, amikor az euroszkeptikus és egyben bevándorlás-ellenes Jog és Igazságosság (PiS) populista gazdaságpolitika intézkedések és az „első Lengyelország” ígéretével nyert parlamenti többséget. Azonban a választások óta a PiS sorozatosan magát a lengyel alkotmányt támadja.

A lengyel alkotmánybíróság megreformálást célzó jogszabályt maga az alkotmánybíróság és az európai alkotmányosság felett őrködő Velencei Bizottság ítélte el. A kormánynak sikerült megakadályoznia, hogy az alkotmánybíróság ítélkezhessen a jogszabály alkotmányosságáról. Ez a demokratikus jogállam egyik alappillérét gyengíti, ami mind Lengyelországra, mind Európára nézve nagy problémát jelent.

Magyarország és Lengyelország az élharcosa az olyan pártok által képviselt, egész Európát hatalmába kerítő szélsőjobboldali mozgalomnak, amely a pénzügyi- és menekültválság EU-szintű kezelésének kudarcából eredő politikai vákuumot használja ki. Hogyan lehetne ezen változtatni?

Létfontosságú, hogy a demokratikus államokban a demokrácia ellenségeivel demokratikus eszközökkel harcoljunk. Létfontosságú, hogy a külvilág magával a magyar és a lengyel néppel értesse meg, hogy egy globalizált világban a nacionalizmus csak hamis biztonságot és gazdasági jelentéktelenséget ígérhet. Az Európa szívében található mindkét ország hatalmas hasznot húzott az EU-tagságból, nem szabad, hogy eldobják maguktól a további haladás lehetőségét.

A magyarok és a lengyelek 1989-ben elutasították a nemzetközi elszigeteltséget. A vasfüggöny leomlását követően mindkét ország megbízható NATO-szövetséges lett, még mielőtt az EU-hoz csatlakoztak volna. Az európai egység melletti geopolitikai és biztonsági érvek elsöprő erejűek, és nem beszélhetünk egyesült Európáról Magyarország és Lengyelország nélkül.

De sem nekünk, és különösen nem a magyar és a lengyel népnek nem szabad elfelejteni, hogy a NATO – csakúgy mint az EU – a demokrácia, a személyes szabadságjogok és a jogállamiság alapelvein nyugszik. Az a kormány, amely gúnyt űz ezen alapelvekből, ennek a szövetségnek az erejét és összetartását veszélyezteti. Éppen ezért létfontosságú, hogy az Egyesült Államok és a többi NATO-tagállam kijelentse és hangsúlyozza, hogy védelmezik a működő demokratikus fékeket és ellensúlyokat. Elképzelhetetlen lenne, hogy sor kerüljön a NATO-tagállamok államfőinek júniusban tervezett varsói csúcstalálkozójára, amennyiben Lengyelországban folytatódik az alkotmányos válság, amely során a kormány figyelmen kívül hagyja a jogállamiságot és a köztiszteletben álló nemzetközi testületek véleményét.

A magyarokat és a lengyeleket emlékeztetni kell arra, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök aktívan próbálja megosztani és gyengíteni az EU-t és a NATO-t. Amikor Európa szembe száll a Kreml agressziójával, akkor lényeges, hogy Lengyelország és Magyarország is ragaszkodjon ezen országok alapvető értékeihez és alapelveihez.

De szükséges az is, hogy maga az EU is kifejlesszen egy, a jogállamiságot az unión belül sokkal szélesebb körben védő mechanizmust. Az EU rendelkezik gazdaságpolitikai, környezetvédelmi és közös piaci mechanizmusokkal. Azonban Európa mindig is több volt egy egyszerű közgazdasági projektnél: ez az értékek uniója, amelyben egyetlen tagállamnak sem szabad megengedni, hogy azokat következmények nélkül elutasíthassa.

Kormányok alakulnak meg és hullnak szét, politikusok jönnek és mennek, azonban a demokratikus intézményeket meg kell kímélni a politikai befolyástól. Az a szomorú valóság, hogy ha ma folyamodnának EU-tagságért, akkor sem Magyarország sem Lengyelország nem nyerhetne felvételt. Népeiknek alaposan meg kellene fontolniuk, hogy ez mit is jelent. Jelenlegi vezetőik azt állítják, hogy nemzeti érdekeiket védik. De valóban az országaik érdeke, hogy az USA, a NATO és Európa többi állama a partvonalon túlra tegye őket?