2018. május 28., hétfő

A miniszterelnök választással az olasz köztársasági elnök ajándékot adott a szélsőjobbnak


Yanis Varoufakis

A miniszterelnök választással az olasz köztársasági elnök ajándékot adott a szélsőjobbnak

Sergio Mattarella a status quo védelmezésével bebiztosítja a rasszista és populista politika sikerét.

Olaszországnak jól kellene mennie. Eltérően Nagy-Britanniától, sokkal többet exportál, mint amennyit importál, miközben a kormány kevesebbet költ (beleértve a kamat terheket is), mint amennyi adót beszed. De ennek ellenére Olaszország stagnál, lakossága lázong két elvesztegetett évtizedet követően.

Bár igaz, hogy Olaszország komoly reformokra szorul, azoknak, akik a stagnálást a hazai hatékonyság hiányára és a korrupcióra fogják, magyarázatot kell adniuk arra, hogy miért fejlődött Olaszország olyan gyorsan a II. világháború végétől egészen addig, míg be nem lépett az eurózónába. Vajon a kormányok és a politika sokkal hatékonyabb és erélyesebb volt az 1970-es és 1980-as években? Aligha.

Olaszország szenvedéseinek egyetlen egy oka az, hogy tagja egy rémesen megalkotott pénzügyi uniónak, az eurózónának, amelyben az olasz gazdaság nem kap levegőt, és amelynek reformját az egymást követő német kormányok folyamatosan elutasítják.

A görög nép 2015-ben egy progresszív, Európa-párti kormányt választott meg azzal a mandátummal, hogy újra tárgyalja az eurózóna ügyét. Hat hónapon belül – a német kormány irányításával – az Európai Unió és annak központi bankja szétzúzott bennünket. Pár hónappal később a Corriere della Sera olasz napilap azt kérdezte tőlem, hogy szerintem veszélyben van-e az európai demokrácia.

– Görögország megadta magát – válaszoltam. – De ezzel az európai demokrácia kapott halálos sebet. Ha az európaiak nem értik meg, hogy a gazdaságot nem választott és el nem számoltatható pszeudo-technokraták irányítják, akik egyik hatalmas hibát követik el a másik után, a demokráciánk csak kollektív képzeletünk ábrándja marad.

Azóta az olasz Demokrata Párt establishment-párti kormánya sorban végrehajtotta az EU nem választott bürokratáinak döntéseit. Az eredmény még nagyobb stagnálás lett. És erre márciusban a választásokon abszolút többséget szerzett két establishment-ellenes párt, amelyek – különbözőségeik ellenére – kétkedve tekintenek az olasz eurózóna tagságra és ellenségesek a migrációt illetően. Ez volt az kilátástalanság és a hiú remények keserű aratása.

Az Olaszországban és Németországban megszokott módon a választást követő néhány héten belül lezajló lókupeckedés után az Öt Csillag Mozgalom és a Liga vezetői, Luigi Di Maio és Matteo Salvini megállapodtak a kormányalakításban. De sajnos Sergio Mattarella elnök arra használta az olasz alkotmány által rá ruházott hatalmát, hogy megakadályozza a kormány megalakulását és helyette átadta a lehetőséget egy technokratának, az IMF volt alkalmazottjának, akinek esélye sincs túlélnie a parlamenti bizalmi szavazást.

Ha Mattarella azért utasította volna el Salvini kinevezését a belügyminiszteri posztra, mert az 500 ezer migráns kitoloncolását ígérte, akkor kénytelen lennék támogatni ebben. De nem, az elnöknek nem ilyen aggálya támadt. Egy pillanatra sem gondolt arra, hogy megvétózza egy európai állam azon ötletét, hogy az a fegyveres erőkkel elfogja, bezárja, vonatra, buszra és kompokra kényszeríti emberek százezreit, mielőtt az isten tudja, hova küldik őket.

Nem, Mattarella úgy döntött, hogy más okból akaszt tengelyt a törvényhozás többségével: nem tetszett neki a kijelölt pénzügyminiszter. Miért? Azért, mondta az úr, mert bár teljesen alkalmas a feladatra, és bár kijelentette, hogy kész alávetni magát az EU szabályainak, a múltban kétségeit fejezte ki az eurózóna felépítésével kapcsolatosan és támogatta egy, az EU-ból való kilépés tervének elkészítését, ha esetleg arra lenne szükség. Ez olyan volt, mintha Mattarella kijelentette volna, hogy egy jövendőbeli pénzügyminiszter megfontoltsága alapot ad arra, hogy ne tölthesse be ezt a posztot.

Az a legmegdöbbentőbb, hogy nincs a világon olyan gondolkodó közgazdász, aki ne osztaná az eurózóna hibás felépítésével kapcsolatos aggodalmakat. Nincs egyetlen előrelátó pénzügyminiszter sem, akinek ne lenne terve az eurózóna elhagyására. Sőt, tudomásom van róla, hogy a német pénzügyminiszter, az Európai Központi Bank és minden nagyobb bank és vállalat is rendelkezik tervvel arra az esetre, ha Olaszország – vagy akár Németország – kilépne az eurózónából. Mattarella azt állítja nekünk, hogy az olasz pénzügyminiszternek tilos ilyen tervre gondolnia?

Túl azon az erkölcsi hibán, hogy nem ellenzi a Liga ipari méretű mizantrópiáját, az elnök hatalmas taktikai hibát követett el: egyenesen Salvini csapdájába esett. Egy volt IMF-apparatcsik vezetésével felálló újabb „szakértői” kormány fantasztikus ajándék Salvini pártjának.

Salvini titokban a nyálát csorgatja egy megismételt választás gondolatára, melyet nem mizantróp, megosztó populistaként, hanem a demokrácia Deep Establishment ellen harcoló védelmezőjeként fog megvívni.

Ha Mattarella azzal a ténnyel vigasztalja magát, hogy a korábbi olasz elnököknek is sikerült olyan szakértői kormányokat kinevezni, amelyek elvégezték az establishment munkáját (olyan „sikeresen”, hogy az ország politika közepe összeomlott), akkor súlyosan téved. Ezúttal – szemben elődjeivel – nincs olyan parlamenti többség, ami elfogadná a költségvetést vagy akár segítene a kiválasztott kormányának túlélni a bizalmi szavazást. Így tehát az elnök kénytelen új választásokat kiírni, amit – köszönhetően erkölcsi elhajlásának és taktikai hibájának – még nagyobb többséggel fognak megnyerni Olaszország idegengyűlölő politikai erői, valószínűleg szövetségben Silvio Berlusconi rémes Forza Italiájával.

És akkor mi lesz, Mattarella elnök úr?

https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/may/28/italy-eurosceptic-far-right-technocrat-matarella-racist-populist

2018. március 9., péntek

1978 – Az év, mely során mai világunk teremtetett



Neil Clark

1978 – Az év, mely során mai világunk teremtetett

Ez az év a három pápának, az USA galambjai és héjái harcának, az iráni sah elleni tüntetésnek és az Egyesült Királyság munkaügyi minisztere végzetes hibájának volt az éve. A 40 évvel ezelőtti eseményeknek a mai napig tartó hatásuk van.

1978. január 1-jén a világ viszonylag állandó helynek tűnt. Amit nagyjából úgy lehet jellemezni, hogy Nyugaton mérsékelt kormányok voltak uralmon. A világgazdaság kezdett kilábalni az 1973-as olajár sokkból.

Újra volt remény a közel-keleti békére.

Azonban 1981 elejére a helyzet drámai módon megváltozott. A Kelet és Nyugat közötti enyhülésnek vége volt. Az USA-ban és az Egyesült Királyságban a neoliberalizmus jutott uralomra. A gazdasági helyzet rosszabbra fordult, mivel a tömeges munkanélküliség ismét megjelent a fejlett országokban. A Közel-Kelet újra a bizonytalanság területévé vált, miután Irak és Irán totális háborút indított egymás ellen.

1978 volt az az év, amikor minden megváltozott. Az USA-ban olyan harc dúlt a kormányzaton belül az enyhüléspárti galamb Cyrus Vance külügyminiszter és Jimmy Carter elnök ádázul oroszellenes nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbiniew Brzezinski között, melynek óriási geopolitikai kihatásai voltak. Carter cikkcakkozott a külpolitikában, egyik pillanatban Vance, a másikban „Zbig” álláspontját osztotta, de az idő múlásával az utóbbi kerekedett felül.

Erre Afganisztán adta meg neki a lehetőséget. Daoud Khan eltávolította a hatalomból unokaöcsét, Mohammed Zahir királyt, aki 1973 óta vezette az országot. De amikor hatalomra került, Daoud elkezdett távolodni régi balos szövetségeseitől és a Nyugat felé fordult. A kommunista Afgán Népi Demokratikus Párt betiltása és a szovjetek által kiképzett katonatisztek eltávolítása vezetett 1978 áprilisában az úgynevezett „Saur forradalomhoz”, amely során a szovjetbarát Nur Muhammad Tarakit került hatalomba, miután Daour elnököt, feleségét és gyermekeit kivégezték. Az új, kommunista kormány – meg kell mondani, hogy túlságosan gyorsan – radikális szociális reformokat vezetett be. Ez ellenállást váltott ki a konzervatív, iszlamista erőkből és Brzezinski ebben látta meg a lehetőséget.

„Zbig” már 1977-ben megalakította a Nemzetiségek Munkacsoportot (Nationalities Working Group). Ennek az volt a célja, hogy etnikai és vallási feszültségek gerjesztésével gyengítse a Szovjetuniót.

Amint az a korábbi cikkemben már megjegyeztem, közkeletű tévedés, hogy az USA csak azt követően kezdte el támogatni az afgán fundamentalista lázadókat, miután szovjet tankok gördültek be 1979-ben az országba. Valójában „Zbig” már 5 teljes hónappal a szovjet beavatkozás előtt meggyőzte Cartert arról, hogy adja beleegyezését kormányellenes harcosok titkos segélyezéséhez, kifejezetten abból a célból, hogy azzal katonai válaszlépést provokáljon ki a Kreml részéről.

Brzezinski eltökélte, hogy a Szovjetunió megkapja a maga Vietnamját. A fenti provokációval ezt el is érte.

Nagy-Britanniában James Callaghan munkáspárti kormánya 1978-ra sikeresen csökkentette az inflációt és a folyamatosan emelkedő északi-tengeri olajbevételeknek köszönhetően a gazdaság kilátásai nagyon jók voltak.

– Nagy-Britannia kilátásai a világháborút követően még sose voltak ilyen jók – lelkendezett Geoffery Maynard, a Chase Manhattan Bank európai vezető közgazdásza. A Munkáspárt vezette a népszerűségi listákat és a szeptemberi szakszervezeti konferencián azt várták, hogy az öreguras Callaghan előre hozott választásokat ír ki októberre. De „Sunny Jim” ezt ostoba módon kizárta, amit egyszerűen a brit politika világháborút követő időszakának legnagyobb melléfogásaként jellemezhetünk.

Callaghant antiinflációs politikájának „4. fázisa” ütközőpályára állította a szakszervezetekkel és oda vezetett, amit a konzervatív Sun napilap „az elégedetlenkedés telének” nevezett. A sztrájkok és az elmúlt 16 év legkeményebb tele megfordították a közhangulatot, különösen Délkelet-Angliában, és kikövezték az utat Margaret Thatcher számára, aki 1979 májusában diadalmenetben vonult be a Downing Streetre. Győzelme, amely 1978 szeptemberében még teljesen valószínűtlennek tűnt, fordulópont volt, mivel a háború utáni konszenzuális, vegyes gazdasági rendszer végét jelentette, és a privatizáció, dereguláció és iparleépítés új korszakát hozta el.

1978 sorsdöntő év volt az Európai Gazdasági Közösség (EGK) fejlődése szempontjából is. Az év az Európai Monetáris Rendszer bevezetésével telt, amely végül az euróhoz vezetett. Nagy-Britannia volt az egyetlen EGK-tag, amely kimaradt a rendszerből. Attól tartottak ugyanis, hogy az a német gazdaságnak hajtana hasznot a többiek rovására, ahogy az be is bizonyosodott.

A Vatikánban zajló drámai történéseknek is hosszan tartó következményei lettek. Augusztus 6-án elhunyt VI. Pál pápa. I. János Pált augusztus 26-án megválasztották, de alig 33 nappal később, szeptember 28-án holtan találták az ágyában, ami miatt egyesek azt feltételezték, hogy meggyilkolták.

II. János Pált, az 1978-as év harmadik pápáját és egyben az első lengyel pápát októberben választották meg. Annak az embernek a világpolitikára gyakorolt hatását, akit a későbbiekben minden idők egyik legnagyobb pápájaként fognak emlegetni, nem lehet eltúlozni. Megválasztása felbátorította szülőföldje, Lengyelország kommunista urainak ellenzékét és az emberi jogok melletti nyílt kiállása megrázta a dél-amerikai autoriter és diktatórikus kormányokat, közöttük Chilét és Paraguayt is.

– II. János Pál megválasztásának puszta ténye 1978-ban mindent megváltoztatott. Lengyelországban kezdődött minden… És aztán az egész elterjedt. Elment Chilébe és Pinochetnek vége lett. Elment Haitire és Duvalier-nek is vége lett. Elment a Fülöp-szigetekre és Marcos is eltűnt – mondta Joaquin Navarro-Valls, II. János Pál sajtótitkára.

Egy hónappal II. János Pál pápává választása előtt fontos diplomáciai áttörés történt a Közel-Keleten. Camp Davidben, az Egyesült Államok elnökének hivatalos pihenőhelyén Izrael és Egyiptom – melyek 5 évvel ez előtt még háborúban álltak egymással – vezetői történelmi megállapodásokat kötöttek, amely egy év múlva az izraeli-egyiptomi békeszerződésben csúcsosodott ki. És bár a szerződés a mai napig hatályban van, mégsem hozott tartós békét a Közel-Keletre. A palesztin vezetők, és az arab közvélemény többsége árulásként tekintett rá. Anvar Szadatot, a pipázó, Edgar Wallace-t olvasó egyiptomi elnököt, aki békét kötött Menáhém Begínnel, 1981-ben meggyilkolták.
1978 volt az utolsó éve az iráni Pahlavi-dinasztiának. A sah, aki az USA kliense volt, 1941 óta ült a trónon, de egyre erősebb autoriter uralma miatt hatalmas utcai tiltakozások kezdődtek. A CIA augusztusban úgy gondolta, hogy „Iránban nincs forradalmi vagy forradalmat megelőző helyzet”, ami súlyos baklövésnek bizonyult.

Az USA kormányzatán belüli megosztottság ismét döntő volt. Vance elfogadta, hogy az iráni nép változást akar, és arra sürgette Cartert, hogy létesítsen közvetlen kapcsolatot a száműzetésben élő Khomeini ajatollahhal. Az örök keményvonalas Brzezinski a hadsereg bevetését sürgette.

1979 januárjában a sah, akit rákos betegség is sújtott, elhagyta országát.

A száműzött Khomeini ajatollah diadalmenetben tért haza, és egy népszavazást követően kikiáltották az iszlám köztársaságot. Az iráni helyzetre reagálva az OPEC jelentősen megemelte a kőolaj árát, ami új világgazdasági recessziót váltott ki. 1980-ra az infláció az USA-ban elérte a 14 %-ot. A gazdasági hanyatlás, az iráni túszdráma (ami egy olyan elvetélt mentőakcióhoz vezetett, melyet Brzezinski támogatott, de Vance ellenzett) és a szovjetek 1979 decemberi afganisztáni bevonulásának hatásai kikövezték az utat Carter bukásához és Ronald Reagan 1980-as elnökválasztási győzelméhez.

Carter taktikázása – akárcsak a brit Callaghan esetében – végül sokba került neki. A szovjet vezetés is követett el akkoriban hibákat. Amikor a békepárti Vance 1977 márciusában Moszkvába látogatott a haderő „jelentős csökkentését” célzó terveit elutasították.

Az elutasítás Brzezinskit erősítette, jegyezte meg Jeremy Isaacs és Taylor Downing a „Hidegháború” című könyvben.

Brzezinski stratégiája, mely az afganisztáni iszlamista milíciákat támogatta annak érdekében, hogy „a szovjetek vérezzenek”, 1991 után is folytatódott, és alkalmazták Oroszország szövetségesei ellen Líbiában és Szíriában is. A világ ennek köszönhetően sokkal veszélyesebb hellyé vált, és sokkal egyenlőtlenebb is 1978 óta.

Nagy-Britanniában 40 évvel ezelőtt a gazdagok és szegények közötti rés a történelem során sosem volt mértékben lecsökkent. Ahogy azt a Guardiannak is megjegyeztem, „az alsó 90 % jövedelme azelőtt még sosem volt olyan nagy és a felső 10 %-é olyan kicsi”. Azóta az egyenlőtlenség meredeken növekszik.

1980-tól kezdődően a felső 1 % jövedelemkoncentrációja kilőtt az égbe, és a 2000-es évek közepére ismét elérte a XIX. század végi és XX. század eleji szinteket, írja az amerikai Robert Hunter Wade  a Ravenhill Global Political Economy kiadványban megjelent „Növekedés, egyenlőtlenség és szegénység” című esszéjében.

Az Oxfam januárban azt jelezte, hogy a leggazdagabb 1 % a tavaly megtermelt javak 82 %-át tette zsebre.

II. János Pál pápa, az 1978-as év egyik kulcsfigurája az 1990-es években látta, hova vezet a neoliberális globalizáció. Lettországban ostorozta a „kapitalista ideológia” súlyos „társadalmi igazságtalanságait” és elismerte, hogy a marxizmusnak volt „igazságmagja”. Egy csehszlovákiai látogatásán korábban óva intett attól, hogy a kommunizmust a fogyasztói társadalomra és a materializmusra cseréljük le. Azt is kijelentette, hogy „a piaci ideológia” az emberek közötti szolidaritást „legalábbis megnehezítette”.

Akár pozitívumként, akár negatívumként, vagy a kettő keverékeként tekintünk azokra a dolgokra, amelyeket a 40 évvel ezelőtti történések okoztak, a jelentőségüket nem tagadhatjuk el. Nagyrészt – legyen bárhogy is – most is abban a világban élünk, amelyet a „reformerek” és a „forradalmárok” és egy bizonyos nemzetbiztonsági tanácsadó segített kialakítani 1978-ban.


https://www.rt.com/op-ed/420718-1978-iran-us-pope-brzezinski/






2018. február 12., hétfő

Frank Furedi – A Soros György csillogó szemű hittérítőivel történt találkozás mélyen felkavart



Miért nem lep meg a milliárdos Soros György döntése, miszerint 400 000 fontot adományoz a Brexit-ellenes Best for Britain harcos csoportnak? Azért, mert az 1980-as évek óta Soros úgy tesz, mintha jelentős vagyona feljogosítaná arra, hogy befolyásolja és megváltoztassa a kormányok politikáját szerte a világon.

Soros azt hiszi, hogy ha a nép rossz irányba szavazott, akkor neki joga van ezt a döntést elgáncsolni. Az ő szemében a Brexitre adott szavazat nagy hiba volt, melyet helyre kell és helyre lehet hozni egy olyan jól kitömött propaganda kampánnyal, mint a Best for Britain.

Soros nem hisz az államhatárok létjogosultságában, sem a választott nemzeti testületekben. Következésképpen úgy érzi, joga van befolyásolni és – ha lehetséges – irányítani a társadalmak politikai sorsát szerte a világon. Ma Nagy-Britannia jövője, holnap talán Olaszország vagy Magyarország lesz a célpontja Soros bőkezűségének.

Sorossal nem az a baj, hogy gazdag. A gazdagok, akárcsak a szegények, jogosultak a politikai nézeteiknek megfelelő módon cselekedni. Azonban van valami erkölcsileg rossz abban, amikor egyetlen személy akarja felhasználni arra a vagyonát, hogy szavazópolgárok millióinak akaratát változtassa meg.  Még rosszabb, ha egy oligarcha egy olyan társadalom jövőjére képes jelentős befolyást gyakorolni, amelynek ő maga nem is a tagja.

A legemlékezetesebb tapasztalatot a Soros-hadművelettel kapcsolatosan 2013 májusában szereztem. Az egyik alapítványának rendezvényére hívtak meg Budapestre, hogy beszédet mondjak. A Nyílt Társadalom Ifjúsági Csereprogram találkozóján a volt Szovjetunióból és Kelet-Európából érkező NGO-aktivisták vettek részt.

A legtöbb résztvevő okos, idealista fiatal volt, akik elkötelezettnek tűntek abban, hogy a világot egy jobb hellyé tegyék. Az egyetlen fenntartásom a rendezvénnyel kapcsolatosan az volt, hogy úgy tekintettek a résztvevőkre, mint akik demokrata hittérítőként majd hazamennek és otthon terjesztik az igét.

Aztán később, egy puccos budapesti szállodában tartott vacsora során szembe találkoztam a Soros-hálózat szervezetei által támogatott arrogáns világnézet teljes erejével. Az asztalomnál azt hallgattam, amint Soros NGO-inak holland, amerikai, brit, ukrán és magyar képviselői dicsekednek az eredményeikkel. Egyesek azt állították, hogy főszerepet játszottak az egyiptomi Arab tavaszban. Mások büszkék voltak, hogy részt vettek Ukrajna demokratizálásában. Egyesek azzal hencegtek, hogy milyen befolyásuk volt a líbiai Kadhafi-rendszer megdöntésének előkészítésében.

Én csendben ültem és kényelmetlenül éreztem magam azok között, akik annyira természetesnek vették, hogy joguk van istent játszani az egész világon. Egy ponton aztán, az asztalfőn ülő hölgy – Soros egyik NGO-jának magyar vezetője – megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem a munkájukról. Mivel nem akartam megsérteni senkit, csendben megjegyeztem, hogy nem vagyok biztos abban, hogy a demokráciafelfogásuk rákényszerítése a líbiaiakra legitim volt, sem abban, hogy bevált volna. Beszélgetőtársam egy másodpercnyi habozás nélkül letorkolt a válasszal.
– Szerintem nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy várunk, amíg a líbiaiak megtalálják a saját Jeffersonukat!

A mai napig emlékszem arra a nagyképű hangra, amellyel kioktatott az amerikai demokrata elnök, Jefferson szerepét illetően. Teljesen elképedtem azon arrogancia láttán, amellyel közölték velem, hogy ha a líbiaiak túl lassúak lennének a demokrácia kialakítása során, akkor majd egy Soroshoz köthető alapítvány lesz az ő Jeffersonuk. A katasztrófa, amely időközeben kialakult Líbiában nem kis részben az olyan felelőtlen nyugati színészeknek köszönhető, akik eljátszották Jefferson szerepét.

Az önjelölt Jeffersonokkal történt találkozásom óta megtanultam, hogy Sorost nem szabad kritizálni. Amikor kiderült, hogy Soros pénzzel támogatja a Best for Britain csoportot, ez egyes támogatóit arra ösztönözte, hogy a kritikákat antiszemitának állítsák be. Az antiszemitizmus elleni harc ügyének árt a fogalom ilyen opportunista használata.

A legtöbb magyar zsidó családtagját a holokausztban elveszítő emberként megdöbbent, hogy a Sorost érő kritikákat egyesek zsidóellenesnek tartják. Hadd biztosítsam őket: Soros György életrajzának valószínűleg egyetlen kifogástalan része az, hogy történetesen zsidó.

http://www.telegraph.co.uk/politics/2018/02/08/encounter-george-soross-bright-eyed-missionaries-left-deeply/