2017. október 19., csütörtök

Sajtószabadság - Maradandó értékek dinamikus médiakörnyezetben



Sajtószabadság - Maradandó értékek dinamikus médiakörnyezetben

David Kostelancik, az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége ügyvivőjének 2017. október 17-én a Magyar Újságírók Országos Szövetsége rendezvényén „Sajtószabadság - Maradandó értékek dinamikus médiakörnyezetben” címmel megtartott beszédének leirata.

Köszönöm szépen, és köszönöm Hargitai elnök úrnak, hogy bemutatott önöknek. Köszönöm a MÚOSZ meghívását, és a szervezet régi keletű elkötelezettségét a magyarországi újságíró szakma iránt.

Szintén köszönöm, hogy a nagyra becsült Baló György úr is velünk van ma és megosztja velünk szakértelmét.

Végezetül köszöntöm a diplomáciai testület tagjait, akik ma velünk tartanak.

Alig egy éve érkeztem Magyarországra, de munkám során már sokukkal találkoztam. Ráadásul a nagykövetségen mohó fogyasztói vagyunk cikkeiknek és tudósításaiknak, melyek közül sokat megosztunk washingtoni kollégáinkkal is. Nagyra becsüljük a sajtó Magyarországon működő tagjait, legyenek akár magyar, akár nemzetközi újságírók.

Azért jöttem el ma ide, hogy az Egyesült Államok első alkotmánymódosítás iránti elkötelezettségéről, illetve arról beszélgessek magukkal, hogy mit jelent számunkra a sajtószabadság. Azzal szeretném kezdeni, hogy köszönöm önöknek. Önök még a nehéz időkben is előre nyomulnak, és nehéz kérdéseket tesznek fel. Az igazság keresése és annak nyilvánosságra hozatala iránti elkötelezettségük továbbra is a demokrácia egyik pillére, és igazán nagyra becsülöm azt, amit tesznek. Hadd ismételjem meg: köszönöm.

Tartozok egy vallomással. Érzékeny és jelentős kérdésekkel foglalkozó diplomataként néha bonyolult a viszonyom a sajtóval. Azt hiszem, ezzel sok diplomatatársam is egyet ért.

Önök vitatott dolgokról kérdeznek.

Önök országaink hiányosságairól kérdeznek.

Önök a külpolitikánk nyilvánvaló következetlenségeiről kérdeznek.

Önök a terveinkről és a politikánkról és az események adott reakcióinkról kérdeznek, mielőtt mi egyáltalán tudnánk az egészről.

Ugyanakkor demokratikus kormányok képviselőiként tudjuk, hogy Önök nem végzik el a munkájukat, ha nem tesznek fel kemény kérdéseket. Tudjuk, hogy elszámoltathatónak kell lennünk az általunk képviselt választópolgárok irányába, és az energikus, szabad és független sajtó által biztosított nappali világosság alapvető az elszámoltathatóság érdekében.

A nagykövetség állománya folyamatosan számon tartja a közbeszédet uraló témákat, annak érdekében, hogy segítsenek felkészülnöm a bonyolult és érzékeny kérdéseikre. Nem fogom elárulni, hogy ezek pontosan mik – nem akarok Önöknek túl sok ötletet adni -, de azt elmondhatom, hogy az Önök jelenléte, kérdéseik, elemzéseik és publikációik élesítik a saját programjainkkal, terveinkkel és politikánkkal kapcsolatos gondolatainkat is.

Értelmes politikát folytatunk?

Be fog válni?

Egybevág az általunk vallott értékekkel?

Belefér a diplomáciai misszió hatáskörébe?

És készen állunk akár a nyilvánosság előtt is megvédeni?

Azaz sokkal hatékonyabbak vagyunk és sokkal etikusabb képviselői vagyunk hazánknak, mert tudjuk, hogy maguk ott vannak, tudósításra készen állva.

Ez a dinamika nem ismeretlen számomra vagy a diplomaták számára.

Sőt, az elszámoltathatóság iránti igény az egyik fő oka annak, hogy a sajtószabadságot az Egyesült Államok alkotmányának első módosítása óvja. Alapító atyáink, akik Anglia királyának uralma alatt tanúi voltak a szólásszabadság szigorú korlátozásának és az eltérő politikai vélemény miatti büntetéseknek, felismerték, hogy egy szabad, demokratikus társadalom nem létezhet szabad sajtó nélkül, amelynek hatalmában áll az embereket informálni kormányuk tetteiről, és amely ezzel eszközt ad nekik arra, hogy megakadályozzák a kormány túlkapásait.

Ugyanezen okokból a sajtószabadság védelme ma megtalálható Magyarország Alaptörvényében is. Az önök tapasztalatai egy szabad sajtó nélküli társadalomról sokkal frissebbek és új keletűbbek, mint a miénk – biztos vagyok benne, hogy Önök közül sokan átélték azokat az időket, amikor a „hivatalos hírek” egyetlen alternatíváját a bátor magyar férfiak és nők által titokban, a lakásaikban kiadott szamizdatok jelentették, melyek megpróbáltak igazat írni a kommunista rendszerről.

Ezen tapasztalatok, ezen szörnyűségek és az alternatíva kudarca miatt a sajtó szabadságának védelmét szentesítették az ENSZ emberi jogok egyetemes nyilatkozatában, a NATO-szerződésben, az EU Alapjogi Chartájában és az EBESZ Európai Biztonsági Chartájában, és világszerte a  demokráciák alkotmányaiban és törvénykönyveiben.

A mi legerősebb, legszilárdabb, legmegbízhatóbb szövetségeseink azok, akik osztják elkötelezettségünket ebben a kérdésben. A lengyel néphez júliusban intézett beszédében Trump elnök a transzatlanti szövetségünkről és az annak középpontjában álló értékekről beszélt, „a felbecsülhetetlen értékű kötelékekről, melyek összekötnek bennünket nemzetként, szövetségesként és civilizációként.” Ezen értékekkel kapcsolatosan kijelentette, hogy „kincsként őrizzük a jogállamiságot és óvjuk a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságát.”

A szabadságot nagyra becsülő férfiak és nők mindenütt tudják, hogy a sajtószabadságot meg kell védeni. Ezen ok miatt nem én vagyok az első amerikai tisztviselő, és nem én leszek az utolsó sem, aki felszólal a sajtószabadság védelmében. Ez külpolitikánk sarkalatos része.

Vegyük például a Néprajzi Múzeumban jelenleg is zajló World Press Photo kiállítást, amelyre szakítottam időt és erre ösztönzöm önöket is, ha még nem tették volna, mielőtt október 23-án továbbindul Budapestről. Bátor, kreatív, kíváncsi újságírók kaptak el jelentős pillanatokat, olyan pillanatokat, amelyek egy egész történetet mondanak el önmagukban. Ezek a történetek győzelmekről és tragédiákról, bátorságról és kudarcról mesélnek, és újságírók voltak azok, akik rögzítették őket, hogy elmondják, amit láttak és megosszák velünk a történetet. Ezek a fotók megváltoztatják a felfogásunkat, és hatással lehetnek a látogatók világfelfogására. Arra emlékeztetnek minket, hogy nyitottnak kell maradnunk az új információk és nézőpontok iránt, beleértve azokat is, amelyek nem illenek bele meglévő feltételezéseink körébe.

Miközben hitet teszek a sajtószabadság ügye mellett, egy dolgot tisztázni szeretnék: a sajtószabadság nem jelenti azt, hogy a sajtót senkitől sem érheti kritika, ideértve a kormányt is. Kétlem, hogy ez megdöbbenti Önöket, de van úgy, hogy a sajtó ténybeli tévedést ejt vagy csak olyan tényekről tudósít, amely megfelel egy bizonyos elfogult szerkesztői véleménynek. Tartok tőle, hogy sok helyütt az objektív tudósítás furcsa és ódivatú lett. Úgy tűnik, hogy sok kiadványban már nincs külön „vélemény rovat”, hanem az egész kiadványt a vélemények uralják.

Az elnököm nem fél kritizálni a médiát, amikor úgy gondolja, hogy az újságírók tévednek vagy elfogultak, és kertelés nélkül elmondja saját véleményét, és védelmébe veszi az általa támogatott politikát. Olyan híradásokat kritizál, melyeket elfogultnak vagy pontatlannak tart, annak érdekében, hogy megváltoztassa a narratívát.  Sajtószabadságunk legszebb hagyományai szerint a kritikáival érintettek gyorsan válaszolnak és közlik, hogy miért gondolják azt, hogy az elnök téved. Amin arra gyakran rámutatnak, nem minden kormányt érintő kritika „kamu hír”.

Egy szabad sajtóval rendelkező demokratikus társadalom zavaros hely, különösen a blogok, a szociális média, az online hírek és a véget nem érő hírfolyamok elburjánzását követően. Nem állítom magamról, hogy tudom, hogyan kell navigálni egy ilyen médiaközegben, az azonban világos a számomra hogy kormányzati tisztviselőként – közszolgaként – keményebben kell dolgoznunk azért, hogy felvilágosítsunk, bizonyítékokat mutassunk be, hogy megmutassunk dolgokat, ne csak beszéljünk róluk, és hogy vitáink során ragaszkodjunk a logikához és a józan észhez. Mérlegelnünk kell más véleményeket is, és erre kell ösztönözni kollégáinkat és polgártársainkat is. Ugyanakkor felelősségteljes, józan fogyasztónak kell lennünk, és tartózkodnunk kell a hiányos, pontatlan vagy szándékosan félrevezető információk terjesztésétől.

De mindenek felett egyetlen kísértésnek nem engedhetünk: egy demokratikus kormány nem tehet kísérletet a kritikus hangok elhallgattatására.

Ez egy örökös kísértés, amely többféle módon megvalósulhat:
- jogszabályi korlátozással,
- monopolhelyzettel,
- a hirdetőkre gyakorolt nyomással,
- a hirdetési piac kormányzati befolyásolásával vagy
- az újságírók nyílt megfélemlítésével és fenyegetésével.

Az elmúlt években az Egyesült Államok többször szólt a magyarországi sajtószabadság területén tapasztalható negatív tendenciák miatt. Sajnálatos módon ezek a negatív tendenciák folytatódnak.

- A kormány szövetségesei növekvő ellenőrzést és befolyást szereztek a médiapiac felett, a monopolhelyzetek megelőzése érdekében létrehozott szabályozó testület ellenvetése nélkül.
- Az ezen kiadványoknál dolgozó újságírók – vagy korábban itt dolgozó újságírók – azt mondják nekünk, hogy követniük kell a kiadványok új tulajdonosai által megkövetelt kormánypárti szerkesztőségi irányvonalat, és hogy nem szabad kormánykritikus cikkeket publikálniuk.
 - A kormány ezen kívül jelentős, közpénzekből finanszírozott hirdetői szerződéseket juttat a baráti tulajdonosok kiadványainak, de szinte semmit a független kiadványoknak.

És a legújabb nyugtalanító fejlemény az, hogy néhány kormányközeli médiakiadó egyes újságírókat Magyarországot fenyegető személyként nevezett meg. Ez veszélyt jelent az egyénekre és egyben a szabad, független sajtó alapelveire is.

A médiakiadóknak minden joguk megvan arra, hogy kritikával illessenek, vagy ne értsenek egyet más újságírókkal, azonban a megfélemlítésükre és a munkájuk veszélyessé tételére tett kísérlet ellentétes a sajtó szabadságát védelmező nemzetközi kötelezettségvállalásokkal. A szabad sajtót meg kell védenünk, még akkor is, ha velünk szemben kritikus, mivel ez maga a demokrácia alapja.

Az Egyesült Államok világosan elítél az újságírók megfélemlítésére vagy elhallgattatására tett minden kísérletet.

Továbbra is vannak független és ellenzéki médiakiadók az országban, melyek széles szerkesztői szabadság mellett képesek folytatni az újságírást. Ez jó dolog. Azonban ezek száma csökken, és olyan kihívásokkal néznek szembe a hirdetési piacon, melyekkel a kormánypárti kiadóknak nem kell. Nyomásgyakorlással és megfélemlítéssel szembesülnek. Ennek eredményeként egyre kevesebb és kevesebb magyar vesz részt abban az egészséges vitában és közbeszédben, amely annyira fontos – valójában alapvető fontosságú – egy képviseleti demokráciában. Hogyan tudnák az emberek jelentőségteljesen kifejezni akaratukat, ha csak egyetlen álláspontot ismerhetnek meg?

Thomas Jefferson, az Egyesült Államok egyik alapító atyja és harmadik elnöke azt írta, hogy „inkább kiteszi magát a túl sok szabadsággal járó kényelmetlenségnek, semmint a túl kevéssel járónak.” Más szóval, felismerte, hogy a „túl sok szabadság” – a demokrácia zavaros, hangos, kaotikus vibrálása, amely zavaró lehet mindannyiunknak – jobb, mint az az alternatíva, amikor a kormányzat dönti el, hogy az ember mit gondoljon, és milyen hangokat halljon meg.

 A sajtó szabadságának védelme egy közös és szent elkötelezettség, egy életbevágó, folyamatos kényszer, amelyet gyakorolni és védelmezni kell az én hazámban, Magyarországon és minden más országban, amely magának demokráciát és szabadságot követel.

Önöknek és nekem zavaros a viszonyunk. Vannak dolgok, melyeket maguk tudni akarnak, de én nem mondhatok el, és vannak, melyeket elmondanék, de az magukat nem érdekli. Néha mindenfélének elhordjuk egymást. De higgyék el, sosem fogom lebecsülni az önök létfontosságú szerepét, amit meggyőződésük szerint azért tesznek, mert az jó az embereknek, éppen úgy, ahogy én is teszek.

Köszönöm mindannyiuknak azt a kritikus szerepet, amellyel elszámoltathatónak tartanak minket és megőrzik a szabadságot.

https://hu.usembassy.gov/freedom-press-enduring-values-dynamic-media-environment/

2017. október 17., kedd

A The Guardian véleménye az osztrák választásokról: régi fenyegetés új köntösben




A The Guardian véleménye az osztrák választásokról: régi fenyegetés új köntösben
 

Az osztrák jobbközép és szélsőjobb koalíciója 2000-ben sokkot okozott. Ennek a koalíciónak egy új verziója 2017-ben ugyanilyen súlyos, de már nem nagy meglepetés.

Amikor a néhai Jörg Haider szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpártja (FPÖ), amely a választásokon 27%-ot szerzett 2000-ben kormánykoalícióra lépett Bécsben a jobbközép Osztrák Néppárttal (ÖVP), az európai és más kormányok megbotránkozva és felháborodva reagáltak erre. Az EU diplomáciai szankciókat vezetett be. Az Európai Parlament közölte, hogy az osztrák tagságot fel kell függeszteni, ha az új kormány megsérti az európai alapelveket. Izrael visszahívta a nagykövetét. A New York Times hasonló lépésre sürgette a Clinton adminisztrációt. Az ÖVP-FPÖ koalíció végül 5 évig bírta a pária létet, majd 2005-ben szétesett.

Ma, 17 évvel az első koalíció után, a két jobboldali párt második koalíciója látszik valószínűnek. A vasárnapi osztrák választásokon a Néppárt és a Szabadságpárt volt a két nagy nyertes, melyek a szavazatok 32, illetve 26%-át szerezték meg egy olyan kampány után, amelyben egymással versengve támadták a balkáni migrációs útvonalat és azt hangoztatták, hogy Ausztriát a „politikai iszlám” fenyegeti, amint azt az ÖVP elnöke, Sebastian Kurz állította. A kampány során a két párt 13%-kal tudta növelni támogatottságát. Kurz az eredményt a változtatásra kapott felhatalmazásként üdvözölte. A két párt új szövetségkötése tehát most a legvalószínűbb, bár nem ez az egyetlen lehetőség. A szociáldemokrata SPÖ, amely 27%-ot szerzett vasárnap, úgy döntött, tárgyalásokat kezdenek a Szabadságpárttal, hogy keresztbe tegyenek Kurznak. Az ÖVP és az SPÖ közötti megújított középutas koalíció, amely 2006 óta kormányon volt, sincs még kizárva.

Az a gondolat, hogy az FPÖ érinthetetlen szövetséges lenne az osztrák fősodratú pártok számára, már az első pillanatban megbukott. Feltűnően hiányoznak azok a nemzetközi hangok is, amelyek arra szólítanának fel, hogy páriaként kellene kezelni minden olyan kormányt, amelyben részt vesz az FPÖ. Ezek olyan fejlemények, melyeket helyteleníteni kellene. Mégis, több oka van a fatalista megközelítésnek. Először is, az FPÖ 2008 óta kurzust váltott. Vezetője, Heinz-Christian Strache megpróbálta enyhíteni a neonáci imázst, és inkább az Ausztria egyes részein széleskörűen tapasztalható iszlamofóbiát hangoztatta. Másodszor, Kurz a saját pimaszul fiatalos, alacsony adókat ígérő populizmusának eszközévé alakította át az ÖVP-t, amellyel az osztrák politikai élet egyik pillérét változtatta meg. Harmadszor pedig a munkanélküliség, a migráció és a társadalom – amelyre egyesek az oszmánok 1683-as bécsi ostroma óta úgy tekintenek, mint a kereszténység iszlám-ellenes frontvonalára – közötti bizonytalan kapcsolatok rendszere.

Európa többi részéhez hasonlóan az osztrák politika is mutat sajátos nemzeti és nemzetközi jellegzetességeket. Azonban Ausztria jobbra tolódása drámai módon hasonlít a szomszédos Magyarországon történtekre. Arra emlékeztet, hogy két évvel a balkáni migrációs válságot követően a kérdés továbbra is haragot vált ki és veszélyt jelent az establishment pártjaira. Az új bécsi kormány, legyen akármilyen összetételű is, valószínűleg csatlakozik azon közép- és dél-európai hangokhoz, amelyek Európa gondjait egy sokkal élesebben nacionalista álláspontból közelítik meg.

Ausztria jobbra tolódása a katalán és spanyol ellentétekkel egy időben arra is emlékeztethet, hogy az európai populista nyugtalanság ugyan más formákat ölt, de távolról sem halott. A remény, hogy Macron megválasztása és Merkel újraválasztása a populista hullám végét jelentette, nyilvánvaló túlegyszerűsítés. Merkel ennek nagyon is a tudtában lesz: pártja fontos tartományi választást veszített el vasárnap az egykori fellegvárának tartott Alsó-Szászországban. Az Unió elmélyítését célzó Macron javaslat helyzete most csüggesztőbbnek tűnik, mint valaha. Ugyanakkor, amikor Theresa May a héten csatlakozik az EU vezetőinek brüsszeli értekezletéhez, nem egy újabb nacionalista rombolóként, hanem egy olyan ország vezetőjeként kellene fellépnie, amelynek konstruktív és elkötelezett módon áll hozzá földrészünk számos problémájához.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/oct/16/the-guardian-view-on-the-austrian-elections-an-old-threat-in-a-new-guise