2014. március 24., hétfő

Vissza a realpolitikhoz

Robert J. Samuelson – Vissza a realpolitikhoz

Csak hogy tudjuk, nem számít, hogy a Krím Oroszország általi gyors elfoglalása ellentétes a sablonos bölcsesség reménykedő axiómájával. Azzal a – ritkán hangoztatott, de széles körűen támogatott – vélelemmel, amely szerint az egyes nemzetek egyre szorosabb gazdasági függőségi viszonyai csökkentik a hagyományos geopolitikai összecsapások számát. A globalizáció visszafogja a háborúkat. Az országoknak túl sok veszíteni valójuk van ahhoz, hogy olyan konfliktust kockáztassanak, amely miatt szembe kerülnének kereskedelmi partnereikkel és nemzetközi befektetőikkel. Jelenleg a tendencia az, hogy „kidolgozzuk a dolgokat”, semmint, hogy veszélyeztessük létfontosságú kapcsolatainkat.
A gazdasági önérdekek által pacifikált világ látomása nagyrészt Amerika sajátja. Ez az USA optimizmusának kisugárzása a világra. Az amerikaiak „előbbre jutás” iránti mániája jellemez minket. Közös nevezőt biztosít az összetartozásunkhoz. A gazdasági siker iránti közös igyekezet elnémítja a vallási, területi, faji és etnikai különbségeket, amely téren konfliktusaink és különbözőségeink sokkal makacsabbak. Együtt igyekezhetünk gazdaggá válni, anélkül, hogy fel kellene áldoznunk személyiségünk kizárólagos jellemzőit. Ami nekünk bevált, mindenki másnak is beválhat. Egyszerűbb a gazdasági vitákat kezelni, mint az örökségektől, történelemtől és értékítéletektől terhelt, makacs nézeteltéréseket.
Egy bizonyos pontig az elmúl fél évszázad igazolta ezt az elképzelést. Ennek legnagyobb eredménye az Európai Unió, amely „közös piacként” indult, és megmutatta, hogy a gazdasági integráció el tudja hallgattatni a háborús évszázadok gyűlöletét. – A mi történetünk a békét teremtő ellenségek története – mondta egy EU-tisztviselő. A nemzetek közötti konfliktusok nem tűntek el, hanem a csatamezőkről a bürokráciába tevődtek át.
A hidegháború vége ennek az elképzelésnek újabb lökést adott. A kapitalizmus és kommunizmus közötti verseny véget ért. Úgy tűnt, hogy az amerikai stílusú pénzsóvárság világméretű lesz. A nemzetközi kereskedelem és befektetések gyorsan nőttek. A középosztály felemelkedése egyes országokban (Dél-Korea, Brazília, India, Kína) erős alapot teremtett a gazdasági fejlődésnek. Bár a konfliktusok nem tűntek el, úgy látszott, hogy egyre inkább nem állami résztvevőkkel (Al-Káida), egyes területeken (Afrika) és egyes országokban (Afganisztán) keletkeznek, a világgazdaság peremvidékén.
Ez a gazdaságelmélet felemelő hatású volt. Ami néhány ország esetén a katonai kiadások csökkenésében testesült meg. Azonban a Krím elfoglalásával Oroszország ellentmondott ennek az új világrendnek. Oroszország katonai és nem diplomáciai erőhöz folyamodott. Figyelmen kívül hagyta a saját gazdasági érdekeire és kereskedelmi-befektetői partnereinek gazdasági érdekeire leselkedő veszélyt. A nacionalizmussal büszkélkedett.
Mi pedig újratanulunk egy régi leckét: A történelem, a kultúra, a vallás és a büszkeség gyakran üti a gazdasági érdekeket. A nemzetállam fennmarad, emlékeztet rá Jeffry Frieden a Harvard politológiai kutatója, „A világkapitalizmus bukása és emelkedése a XX. században” című könyv szerzője. A nemzetállam saját magának határozza meg érdekeit. Vlagyimir Putyin – nem logikátlanul – úgy látja, hogy Oroszország határait egy Amerika által vezetett koalíció fenyegeti, amely – ahogy Frieden mondja – „ellenséges abban az értelemben, hogy a legtöbb nyugati Putyin rendszerének bukását akarja, mivel az szerintük autoriter és sérti az érdekeinket.
A globalizáció nagyobbat nem bukhatott volna. A gazdaság nem mindenható. Ezt a mítoszt a 2008-2009-es pénzügyi válság is megtépázta. A piacok gyarapodást ígértek és hasznot hajtottak, ugyanakkor instabilitást okoztak és költségekkel jártak. A világ lehet lapos, ahogy azt Thomas Friedmann újságíró kifejtette 2005-ben írott könyvében, miszerint a modern társadalmak egy óriási, globális rendszerben versengenek és működnek együtt. Azonban a világ továbbra is kerek, abban az értelemben, hogy az eseményeket a hagyományos geopolitikai konfliktusok, törekvések és nyomásgyakorlás irányítja (gondoljunk Iránra).
Ebből az öreg és az új zavaros kotyvaléka keletkezett. Az országok céljaikat a gazdasági érdekeik figyelembe vételével, ám nem csak azokra korlátozva űzik. (Gondoljunk Kínára és – igen – az USA-ra.) A világgazdasági integráció megelőzi a politikai integrációt és ez a divergencia az instabilitás forrása. Putyin biztosan tudatában volt annak, hogy a Krím elleni lépésének káros utóhatásai lesznek – ahogy lettek is. Ahogy egy hozzászóló írta a Financial Timesban: „Az orosz vállalatok és bankok dollár milliárdokat vontak ki az amerikai és európai bankokból attól tartva, hogy azokat zárolják vagy befagyasztják, ha kemény szankciókra kerül sor. Ezzel egy időben a nyugati intézmények igyekeznek minimalizálni az orosz bankoknál és ipari vállalatoknál meglévő kitettségüket.”
A pénzügy felfordulás (ez idáig) korlátozott és helyhez kötött volt. Ugyanez mondható el a további Ukrajna ellenes orosz megmozdulások megakadályozását hivatott amerikai és európai szankciókról. Ezek eddig nyilvánvaló okokból visszafogottak voltak. Diplomáciai eszközként a globalizáció kétélű kard. A kölcsönösen kedvező gazdasági kapcsolatok, ha azokat hirtelen és erőszakosan megváltoztatják, könnyen kölcsönösen károssá válhatnak.
Egy pillanat alatt minden megváltozhat. A válságok kimenetét természetüknél fogva nehéz megjósolni és könnyű tévedésbe esni. Akármi is történjen később, jelenleg a realpolitikból kapunk kemény ismeretfrissítő leckét.


http://www.washingtonpost.com/opinions/robert-j-samuelson-back-to-realpolitik-after-russia-takes-crimea/2014/03/23/4fe814e8-b143-11e3-9627-c65021d6d572_story.html

2014. március 20., csütörtök

Hogyan büntessük Putyint

Alekszej A. Navalníj – Hogyan büntessük Putyint

Alekszej Navalníj orosz jogász, korrupcióellenes aktivista és ellenzéki politikus.

Ezt a cikket házi őrizetben írom. Egy olyan tüntetésen vettek őrizetbe, amelyen a múlt hónapban tartott Putyin-ellenes tüntetés miatt bebörtönzöttek mellett álltunk ki.
Szeptemberben reformpárti, demokrata ellenzéki jelöltként indultam a moszkvai polgármester-választáson és a szavazatok közel harmadát megszereztem, annak ellenére, hogy az állami médiában nem jelenhettem meg.
Blogomat, amelyet az utóbbi időben havonta két millióan olvastak, betiltották, mivel „szélsőségesnek” tartják azért, mert kiálltam az Ukrajna melletti baráti viszony és a nemzetközi jog tisztelete mellett.
Éveken át azt mondogattam az újságíróknak, hogy Putyin elnök tetszési indexe hamarosan csúcsra ér, majd elkezd zuhanni. Az orosz gazdaság stagnál, mondtam, és az oroszok hamarosan átlátnak majd az elnök üres ígéretein. Még egy korlátozott katonai akció – „kis háború”, ahogy Oroszországban mondják – sem lehetséges, gondoltam én. Oroszországnak nincsenek már ellenségei.
Aztán február 28-án Oroszország csapatokat küldött Ukrajnába, pontosan úgy, ahogy az egy „kis háborúban” szokás. Elismerem, alábecsültem Putyin tehetségét az ellenségkeresésben, csakúgy mint elhivatottságát arra, hogy „életfogytig tartó elnökként” uralkodjon, olyan hatalommal, ami a cárokéval vetekszik.
Állampolgárként és hazafiként nem támogathatok olyan Oroszország elleni akciókat, amelyek rontanák az emberek életkörülményeit. Ugyanakkor két olyan lehetőséget javasolok, amelyek – ha helyesen alkalmazzák azokat – elnyerhetik a legtöbb orosz támogatását.

Először: bár Putyin inváziója miatt az Európai Unió 21 tisztviselővel, az Egyesült Államok pedig héttel szemben szankciókat vezetett be, ezek a kormányzati emberek nem tekinthetők befolyásos személyeknek. Nincsenek jelentős Oroszországon kívüli befektetéseik és Putyin számára jelentéktelenek, ezért a velük szemben alkalmazott szankciók nem fogják megváltoztatni Oroszország politikáját. A nyugati politikusok kemény beszédei után ezt a [gyenge] lépést Oroszországban kigúnyolják, és úgy tekintik, mint ami hallgatólagosan bátorítja Putyint és kíséretét, akik látszólag valami varázslatos sérthetetlenséggel rendelkeznek.
A nyugati nemzeteknek e helyett a Nyugat és az Oroszország között ingázó, Kreml-béli haverok luxus életmódjára kellett volna komoly csapást mérniük. Az oligarchák pénzügyi kintlévőségeit kellene befagyasztani és vagyonukat kellene elkobozni. Egy ilyen szankció Putyin belső köreit célozná meg, a Kreml-maffiát, akik fosztogatják a nemzet vagyonát, így például Genagyíj N. Timcsenkót, a Volga-csoport vezetőjét, Arkagyíj és Borisz Rotenberget, akik befolyásos üzletemberek és Putyin dzsúdópartnerei, Juríj V. Kovalcsukot, aki a hírek szerint Putyin bankára, Vlagyimir I. Janukint, az Orosz Vasút elnökét, Roman A. Abramovics és Aliser B. Uszmanov olgiarchákat és Igor I. Szecsint és Alkeszej B. Millert, a Rosznyeft és a Gazprom vezetőit.
Szankciókkal kell sújtani azokat az oligarchákat, akiknek sajtócégei a rendszer papagájai és célba kell venni Putyin teljes „háborús kabinetjét” is: a tévés spin-doktorokat, a Putyin által vezetett Egyesült Oroszország Párt szolgálatkész parlamenti képviselőit és apparatcsikjait.
Ukrajna inváziója megosztotta az orosz elitet, amit sokan közülük meggondolatlannak tartanak. Valódi szankciókkal, mint például fényűző londoni házaik használatának megakadályozásával, meg lehet mutatni, hogy Putyin könnyelműségének komoly ára van.

Másodszor: a nyugati hatóságoknak saját illetékességi területükön ki kell vizsgálniuk az Oroszországból törvénytelen módon érkezett pénzek sorsát. A Korrupcióellenes Alapítvány, amelyet 2011-ben én alapítottam, tucatnyi jelentős korrupciós ügyre derített fényt. Az ügyek 90%-ában az orosz pénzeket nyugaton mosták tisztára. Sajnálatos módon az amerikai, európai uniós és brit hatóságok megakadályozták abbeli törekvéseinket, hogy kivizsgáljuk az efféle bűnös fosztogatásokat.
- Az emberek szívében és lelkében a Krím mindig Oroszország elidegeníthetetlen része marad – jelentette ki Putyin a héten. Azonban a Krím ismételt orosz uralom alá helyezésének vágya még a legnacionalistább és legszovjetpártibb emberek között is elhalványult az évek során.
Ennek ellenére Putyin cinikus módon feltüzelte a nemzeti szenvedélyt, mivel az imperialista területszerzés stratégiai lehetőség a rezsim túlélésének biztosítására. Csak a külső ellenség elleni harc ürügyén lehet mobilizálni a tömegeket és elvonni figyelmüket a valódi gondokról – mint pl. a korrupció és a gazdaság stagnálása.
Ami igazán riasztó Putyin hirtelen cselekvésében az, hogy a Kreml-barát kormányzat elleni felkelés miatt az ukrán néppel szembeni bosszúvágy motiválja. Egy józan szereplő felfogná, hogy egy szuverenitással kapcsolatos helyi népszavazás olyan precedenst teremthet, amely kockázatos Oroszországra – egy több mint 80 különálló régióra, több mint 160 etnikai csoportra és legalább 100 nyelvre osztható föderációra – nézve.
Tény, hogy az orosz és a krími történelmi konszenzus szerint a félsziget történelmileg közelebb áll Moszkvához, mint Kijevhez. Azonban a szándékot, hogy az újraegyesítést fegyveres úton kell végrehajtani, csak Putyin legelszántabb hívei támogatják. Az ellenzék álláspontja világos. A hétvégén megtartott moszkvai háborúellenes tüntetés két év óta a legnagyobb volt, és az összes Kreml-párti mozgalom által szervezett ellentüntetést felülmúlta.
A nemzetközi közösség általános téveszméje szerint bár Putyin korrupt, de vezető szerepe szükséges, mivel rendszere elnyomja a sötét, nacionalista erőket, amelyek ennek híján átvennék a hatalmat Oroszországban. A Nyugatnak is be kellene ismernie, hogy alábecsülte Putyin ártalmas szándékait. Ideje, hogy véget vessünk a veszélyes téveszmének, ami képessé teszi őt erre.


http://www.nytimes.com/2014/03/20/opinion/how-to-punish-putin.html?ref=opinion

2014. március 19., szerda

Oroszország krími manővere hatalmas kérdés elé állítja a Nyugatot

Jonathan Marcus – Oroszország krími manővere hatalmas kérdés elé állítja a Nyugatot

Meglehet, hogy nem ez Belgium válasza a szocsi téli olimpiára, de a NATO fényes, új brüsszeli központja úgy néz ki, mintha több, hatalmas síugrósáncot kombináltak volna össze.
Az új központ – ami befejezetlen, de már túllépte a költségvetést – sok kritikusa szerint drága extravagancia egy olyan korban, amikor a szövetség a saját szerepkörét keresi. És még inkább ilyen, mióta a költségcsökkentés arra kényszerítette a NATO-tagállamokat, hogy jelentősen csökkentsék itteni tisztviselőik létszámát.
A Szocsival való párhuzam véletlen, de az Oroszország és a Nyugat közötti feszültség kiéleződése talán új célt adhat a NATO-nak. Sőt, a Krím-válságnak jelentős hosszú távú következményei is lehetnek a NATO-ra, az Európai Unióra, Washington és Európa kapcsolataira és az energiaellátás jövőbeni szerkezetére nézve.
Bár a retorika és a szereplők köre a korábbi időkre emlékeztethet, nem egyszerűen a hidegháború megismétlődéséről van szó. Először is, Oroszország nem a Szovjetunió. A globalizált gazdasági élet nagyon eltérő környezetet biztosít, és messze vagyunk egy Moszkva és a Nyugat közötti katonai összecsapástól.
De senkinek sem lehetnek illúziói. A Krími-válság a hidegháború óta a legjelentősebb drámai esemény, amellyel az euro-atlanti térség szembenéz.

A remény halála

Amikor a XX. század véget ért, egyesek kijelentették, hogy a Szovjetunió összeomlása a „történelem végét” jelentette. Úgy gondolták – nyersen fogalmazva – hogy immár mindenki kapitalista és a világot közel 100 évig megosztó nagy ideológiai különbözőség megszűnt.
Hamar kiderült, hogy ezek a nézetek koraszülöttek voltak. Azonban kétségtelenül továbbéltek abban az értelemben, hogy a Nyugat nagyon vágyott arra, hogy Oroszország – és Kína – partnerek legyenek, olyan országok, amelyek a nemzetközi rendszer felelősségteljes résztvevőivé válhatnak.
Kína Kelet- és Dél-kínai-tenger környékén tanúsított magatartása sok szomszédjában kétségeket ébreszt ezen feltételezés érvényessége tekintetében. Azonban ami Oroszországot illeti, krími manővere egyszer és mindenkorra eltemette ezeket a nézeteket.
Az események menete ebben az esetben lényeges. A Nyugat úgy érezte, hogy [az oroszok] feladták hagyományos erőpolitikájukat, védelmi költségvetésük zsugorodása miatt csökkentették hatalmuk katonai jellegét (ami legalább annyiban a megszorítások eredménye, mint bármi másnak), miközben a gazdaságra és a gazdaságon keresztül történő hatalomgyakorlásra [soft power] összpontosítottak.

A jövő íze

Ezt a folyamatot Moszkvában természetesen nem így érzékelték, és úgy tekintettek az egyoldalúan indított nyugati katonai akciókra – a Balkánon, Irakban és Líbiában – mint annak jelére, hogy a Nyugat önkényesen és egyoldalú módon is kész alkalmazni haderejét.
Ez a tény – a NATO határainak Oroszországhoz való közelítése után – úgy tűnt, megerősíti Vlagyimir Putyin elnök azon nézetét, miszerint országának megbecsültségét és biztonságát csak azzal tudja biztosítani, ha újra biztosítja Moszkva vezető szerepét a korábbi szovjet térségben. Az orosz kisebbségek védelme egyszerre lett cél és taktika a cél elérése érdekében.
A 2008-as georgiai válság, amely során Moszkva sikeresen hasított ki két orosz anyanyelvű protektorátust Georgia területéből, csak ízelítő volt. Maga a Krím sem a főfogás, mivel az maga Ukrajna.
Senki sem ismeri Putyin hosszú távú céljait. Rövidtávon manőverei nyilván hozzájárultak az erőteljesen oroszellenes kijevi kormány megalakításához. Azonban Oroszország egyértelműen egész Ukrajna felett akar befolyással bírni. A további ukrán területek kihasításával, vagy azzal, hogy megelégszik az új kijevi hatalom belső bomlasztásával, azt a világos üzenetet adja, hogy a válságnak nincs vége a krími népszavazással. Ukrajna sorsán Oroszország és a Nyugat időről-időre össze fog kapni.

Az USA prioritásai

Ezek jelentősége számottevő. Nem ez az Európai Unió legfényesebb pillanata, amikor tagállamai nyilvánvalóan megosztottak a Moszkvával kapcsolatos történelmi viszonyuk és Oroszország határaitól való távolságuk miatt. A külpolitika az EU számára mindig problémás terület volt, és nagyrészt a „legkisebb közös nevező”-elvén alapult, ami nem szükségképpen a legjobb módja a jelentős válságok kezelésének.
Az egész válság egyik következménye egy újjáéledő NATO lesz, azonban továbbra is hatalmas kérdés, hogy a tagállamok képesek-e erős kifejezéseikkel összhangban megnövelni védelmi képességeiket.
A legnagyobb kérdésekkel Washington néz szembe. Az Ázsia-központúsággal kapcsolatos kijelentései és azon óhaja ellenére, hogy az európai szövetségesek vállaljanak át bizonyos kötelezettségeket, ez a válság aláhúzza az USA központi szerepét Európa biztonságával kapcsolatosan.
Véletlen időzítés eredményekén amerikai repülőgép hajtja végre a NATO légtérellenőrző tevékenységét a Baltikum felett, ezért amerikai vadászgépeket kellett erősítésként oda küldeni, és még több gépet küldtek Lengyelországba. Ezen túlmenően a Pentagonnak most azzal kellene foglalkoznia, hogyan tudja szövetségeseit hosszú távon megnyugtatni.

Olcsó szónoklatok

Az USA nagy diplomáciai kérdésekkel is szembe néz. Sokan kíváncsiak arra, hogyan kezelik Oroszországgal való kapcsolatukat, ami az előző elnöki periódus során lezajlott georgiai válságra adandó kemény válasz elmaradásától Obama elnök moszkvai kapcsolatainak „újraindításának” kudarcáig terjed.
Azonban Washington azzal is tisztában van, hogy az Oroszországgal kialakult feszült viszony a nemzetközi élet széles skálájára lehet káros hatással: az ENSZ-en belüli tevékenységre, az iráni atomvitára, a szíriai válságra és sok más ügyre.
A válság gazdasági hatásai is jelentősek lehetnek, attól függően, hogy merre fejlődik, és milyen komolyak lesznek a nyugati szankciók.
Az a gond, hogy Oroszországnak is vannak kijátszható ütőkártyái. Lehet károkat okozni az orosz gazdaságnak, de csak a szélesebb világgazdasági rendszer kárára, amit az amerikai és a nyugat-európai politikusoknak is figyelembe kell venniük. A szónoklatok olcsók. A tényleges tetteknek áruk van.
Hosszabb távon, ahogy az William Hague brit külügyminiszter megjegyezte a képviselőházban, Európa felgyorsíthatja az orosz gázellátástól való függőségének csökkentését. Az USA gázexportjának lehetősége fontosnak tűnik, azonban erre csak középtávon van lehetőség. Addig az időig Oroszország és Európa energetikailag össze van kötve, amelynek megszakadása mindkét fél számára káros lehet.
Hatalmas a tét. A nemzetközi rendszer olyan jelentős fordulóponthoz ért, amely jóval túlmutat Oroszország közvetlen szomszédjain. Két évtizeddel a hidegháború vége után annak van lehetősége, hogy Oroszország és a Nyugat között egy sokkal távolságtartóbb és antagonisztikusabb kapcsolatrendszer lesz az új norma.


http://www.bbc.com/news/world-europe-26627041

2014. március 18., kedd

Obama nem tehet egyszer így, egyszer úgy

Simon Tisdall - Obama nem tehet egyszer így, egyszer úgy

Simon Tisdall a Guardian szerkesztő-helyettese és külpolitikai újságírója. Korábban a Guardian és az Observer külügyi szerkesztője, illetve fehér házi tudósítója és amerikai kiadásának szerkesztője volt. Az alábbi írás kizárólag a saját véleményét tükrözi.

Bármit is mondjanak az USA vagy Európa vezetői, nyilvánvaló, hogy a Krím lakosságának többsége igencsak boldogan hagyja el Ukrajnát és csatlakozik az Orosz Föderációhoz. A vasárnapi népszavazás az ukrán alkotmányjog szerint törvénytelen volt, és „oroszbarát erők” nagyarányú behatolását követő kényszer hatása alatt történt meg, továbbá a szavazóknak nem volt lehetőségük nemet mondaniuk a Kijevvel való szakításra.
Eltekintve ezen tökéletlenségektől, tisztán látszik, hogy a Krím lakossága, a tatár kisebbség és pár ukrán nemzetiségű lakos kivételével, eltökélt volt abban, hogy vissza akar térni oda, amit ősi hazájának tart. A 83%-os részvételi arány gyanús és valószínűleg jócskán felfújt. Azonban az elragadtatott ünneplésekről szóló független beszámolók alapján a végeredmény hitelesen tükrözte a népakaratot, és nyersen demokratikus volt.
Emiatt meggondolatlan lépés, hogy Barack Obama amerikai elnök és európai partnerei kijelentik, hogy „soha” sem fogják elismerni a krími eredményt.
Ez a válság azzal kezdődött, hogy az oroszellenes ellenzéki erők elűzték az ország demokratikusan megválasztott elnökét, Viktor Janukovicsot. Az ukrán alkotmányjog szerint ez a tett is törvényellenes volt, és a krímiek körében kis támogatottságot élvezett. Azonban Washingtonban és az európai fővárosokban fürgén jóváhagyták azt. Most azonban az oroszbarát ellenzék krími sikerével és a neki nem tetsző politikai eredménnyel szembesülve, Obama szabálytalanságot emleget és elutasítja az eredmény elfogadását. Nem tehet egyszer így, egyszer úgy.
A vasárnapi Obamával folytatott telefonbeszélgetése során Vlagyimir Putyin orosz elnök felidézte a „Koszovó-precedenst”, amikor a pristinai tartományi gyűlés által 2008-ban kinyilvánított függetlenséget az USA és több európai állam (de Oroszország nem) elismerte, noha Koszovó akkor még Szerbia része volt. A megátalkodott orosz elnök kissé képmutató kérdése Obama felé ennyi volt: Akkor mi is a különbség?
Az emberek önrendelkezési jogát az ENSZ alapokmányának első fejezete biztosítja. Dél-Szudán (ami 2011-ben vált függetlenné), Kelet-Timor, Horvátország és Montenegró, illetve más balkáni államok esetén az USA és szövetségesei támogatták és bátorították ezt az alapelvet. Hasonló folyamat zajlik jelenleg Skóciában. Ha Katalónia is hasonló szabadságot fog kapni, akkor meglehetősen valószínű, hogy kiválik Spanyolországból.
A Koszovó-precedenssel való szembetalálkozás alkalmával az az általános nyugati válasz, hogy minden eset más, egyedi és éppen ezért külön kell azokat értékelni. Azonban ez kissé hamis kijelentés, hasonlóan ahhoz, amikor kijelentjük, hogy ha én avatkozok be egy országban (például Irakban vagy Afganisztánban) az jogilag és erkölcsileg is igazolható, ugyanakkor a te beavatkozásod nem.
Gyakorlati és elvi síkon is hiba az (orosz részről – a ford. megj.) támogatott, sietős, ámde alapjaiban önkéntes krími elszakadási törekvést olyan fő elvi kérdéssé tenni, amellyel kapcsolatosan „soha” nem fogunk kompromisszumot kötni. Ezzel beárnyékoljuk a nagyobb képet. Obama és az EU számára nem önmagában a Krím sorsa a kihívás, hanem hogy annak destabilizáló elszakadása milyen jövőt hoz egész Ukrajnának és a tágabb régiónak. Az Oroszországgal szemben Washingtonban és Brüsszelben készülő szankcióknak és büntető intézkedéseknek azon kellene múlniuk, amit Moszkva a következőkben tesz, vagy nem tesz, különösen azokat a kelet-ukrajnai városokat illetően, ahol a hatalmas számú orosz nemzetiségű emberrel együtt sok nem orosz ukrán is él. Ilyen megelőző eljárást kellene alkalmazni Moldovával (amelynek van egy Transznyisztriának nevezett, szakadár, oroszbarát területe), a balti államokkal és Georgiával kapcsolatosan is, amelyekkel szemben Putyin késztetést érezhet az ismételt beavatkozásra.
Putyin kisebbségben maradt az ENSZ Biztonsági Tanácsának hétvégi ülésén, mivel az ENSZ alapokmányának első fejezete az alábbiakat is tartalmazza: „A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.”

Lehet vitatkozni azon, hogy Putyin teljesen semmibe veszi-e a Krímmel kapcsolatosan ezt az alapelvet. Azonban Kelet-Ukrajna, a kevert lakossággal, örökséggel és hűséggel egészen más kérdés, amelyet még Kína is – mikor nem támogatta az ENSZ-ben Oroszországot – megértett. Ha a nekibátorodott Putyin tévesen azt gondolja, hogy ezekre a területekre is ki tudja terjeszteni a modern gördülő Anschlusst, akkor tényleg nagyon keményen vissza kell vágni neki. Akkor jóval tovább kell menni és sokkal keményebb lépéseket kell tenni annál, mint a meglehetősen gyenge utazási és vízumkorlátozások bevezetése. Egy Irán-féle szankciórendszer, amely megtiltja az energetikai exportot, a befektetéseket, a bankügyleteket és a főbb üzleti és kereskedelmi tevékenységek végzését, mint például a fegyvereladásokat, sokkal megfelelőbb lenne. Ugyanilyen lenne a közvetlen amerikai és európai katonai támogatás nyújtása Kijevnek, ahogy azt John McCain szenátor javasolta. Első miniszterelnöki időszakától, 1999-től fogva Csecsenföldön és máshol tanúsított magatartása alapján megítélve, Putyin egy jelentős kisebbrendűségi érzéssel küzdő kötekedő alak, aki az erőből és nem a gyengeségből ért. Amikor Obama, ahogyan azt vasárnap tette, kijelenti, hogy még mindig lehet diplomáciai megoldást találni, akkor ezt Putyin a félelem jeleként értelmezi. Szinte hallani a kuncogását. Egyetlen módja van megállítani ezt a kevély kötekedőt, ha folytatja a terjeszkedést: az azonnali megfélemlítés – és ha szükségessé válik, olyan körülmények megteremtésének segítése Oroszországon belül, amelyek következtében őt és rút, reakciós rendszerét megdöntik.

http://edition.cnn.com/2014/03/17/opinion/crimea-vote-putin-obama/index.html?hpt=hp_c1

A Krím lesz a következő Jugoszlávia?

Jochen Bittner – A Krím lesz a következő Jugoszlávia?

Nyugtalanító gondolatom támadt: mi a helyzet, ha Vlagyimir Putyin már akkor sem lenne képes megakadályozni a vérontást Ukrajnában, ha akarná?

Ez a gondolat először akkor villant át agyamon, amikor a múlt héten beszédbe elegyedtem a krími Szevasztopolból Szimferopolba vezető úton felállított ellenőrzőponton. Az itteni őr egy hadúr megtestesülése volt: lenyűgözően sűrű szakáll, hosszú fekete haj és szőrmesapka. Az ingujján aranyszínű halálfejet ábrázoló karjelvényt viselt.

De kiderült, hogy az őrnek, Bratyiszlávnak, jó humorérzéke van. Ő egy szerb csetnik, egy nacionalista milicista, ahogy magát nevezte. Elmondása szerint négy barátjával együtt pár napja érkeztek Koszovóból az elszakadáspárti „doni kozákok” hívására, mutat arra a fél tucat zordon férfira mögöttünk, akik gumibotot és kalasnyikovot lóbálnak a beérkező járművek ellenőrzése közben.

Azért jöttek a Krímbe, hogy „megvédjék orosz testvéreiket a fasisztáktól”, akik elmondása szerint el akarják ragadni a Fekete-tengeri félszigetet.

– Nem akarunk háborút – jelenti ki a 39 éves Bratyiszláv. – Békét akarunk. Biztosítani akarjuk, hogy senki se hozzon be ide fegyvereket vagy robbanóanyagot.

Azonban Bratyiszláv megemlített egy olyan veszélyt, ami miatt komolyan aggódik: más, hozzá hasonló zsoldosok lehet, hogy nem maradnak ilyen nyugodtak. Az egyenruhanadrágjának zsebéből kihúzott Samsung tableten egy olyan weblapot mutat, amelyen a hozzá hasonló harcosok megosztják egymással útiterveiket.

A világ minden részén megtalálható barátai úgy gondolják, hogy Ukrajnában „Amerika ellen fognak harcolni”, aki szerintük összeesküdött arra, hogy eltávolítsa Ukrajnát Oroszország mellől. Mondta ezeknek a barátainak, hogy maradjanak távol, de ők ennek ellenére is jönnek.

Miközben Bratyiszláv zsebre teszi a tabletet, személyes múltján alapuló jóslatot mond.

– Én mondom magának, Ukrajna lesz a következő Jugoszlávia. Csak nagyobb annál.

Amikor megemlítettem a jobbára polgári érzelmű krímieknek a Jugoszlávia-forgatókönyvet, sokan egyetértettek ezzel, közöttük volt Szimferopol ortodox püspöke, Kliment is. Félelmei szerint a balkáni háborúk „semmiségek” lesznek ahhoz képest, ami az etnikailag ingatag Krímre és esetleg Ukrajna többi részére vár.

Lehet, hogy ezt csak a pillanatnyi idegesség mondatja velünk. Azonban vannak aggasztó párhuzamosságok.

Ahogy az Jugoszlávia felbomlásakor is történt, a krímieket is arra kényszerítik, hogy nemzeti identitást válasszanak. Bár a vasárnap megtartott, úgynevezett népszavazás kezdetén már világos volt, hogy az csak az Oroszországgal való egyesüléshez vezethet, mindkét felet meglepte a szenvedély, ahogy az oroszpártiak és ukránpártiak védték saját álláspontjukat.

A népszavazás a széthullás katalizátora lehet. Az eddig békésen együtt élő különböző kulturális és nemzeti identitások immár kölcsönösen fenyegetésnek látják egymást. A magukat orosznak valló krímiek 60%-a szerint az ukránul beszélő krímiek (a lakosság mintegy 40%-a) miatt élnek rosszul. A húsz évig tartó demokrácia-kísérlet, ahogy azt ők látják, csak káoszhoz vezetett, és ezért vissza akarnak térni Moszkva erős és parancsoló kezéhez. Azt mondják, teljesen nyilvánvaló, hogy a Lenin-szobrokat ledöntő emberek általánosságban gyűlölik az orosz identitást. Az ukránpártiak azzal vágnak vissza, hogy azok, akik szerint a kijevi tüntetők fasiszták, ezzel felfedik kommunizmussal fertőzött, autoriter beállítottságukat.

Ez a törésvonal családokon és munkahelyeken is átvág. A nyugati gondolkodású gyerekek megrémülnek apjuktól, akik csatlakoznak az oroszpárti milíciákhoz. Aminek a Krímben a tanúi vagyunk – ugyanúgy, mint Kelet-Ukrajnában, ahol az oroszpártiak elkezdték szervezni a saját népszavazásaikat – nem kevesebb, mint két nemzet felemelkedése egyetlen államon belül.

A Balkán-párhuzamot az teljesíti ki, hogy van egy olyan csoport, amely attól tart – ahogy a bosnyákok tartottak a szerb uralomtól –, hogy az orosz uralom azonnali elnyomással fog járni. A Krímben ők a tatárok, egy olyan muzulmán etnikai csoport, amely Sztálin uralma alatt kitelepítést és tömeggyilkosságokat szenvedett el. Ők is, akárcsak a csetnik Bratyiszláv, azt állítják, hogy csak a békét akarják fenntartani. De ezt tudják garantálni is? Mi a helyzet a dzsihád-övezetből érkező hamis barátokkal, akik testvéreik krími szülőföldjének megvédését kiváló indoknak vélhetik?

Ezt a kérdést valószínűleg legjobb Fazil Amzajevnek feltenni, aki az ukrajnai Hizb ut-Tahrír sajtóirodájának vezetője. A Hizb ut-Tahrír egy olyan, a világ legtöbb országában betiltott politikai szervezet, amely világméretű kalifátusról álmodik, elítéli a demokráciát és teokráciát akar kialakítani a muzulmán többségű államokban. Az Üzbegisztánban nevelkedett, krími tatár Amzajevvel egy teázóban találkozom Bahcsiszerájban, ami egy tatár erősség Szimferopoltól délnyugatra. A 32 éves férfi bőrdzsekit visel, ápolt bajusza van és folyékonyan beszél angolul.

Nem, mondja, nem tudja kizárni annak lehetőségét, hogy a dzsihád átterjed a Krímre, ha Oroszország elkezdi a muzulmánok „szisztematikus” elnyomását.

Ez idő szerint, állítja Amzajev, a Hizb ut-Tahrír mindent megtesz, hogy lebeszélje a fundamentalistákat – beleértve saját ukrajnai szervezetének „ezreit” is – az erőszakra való felbujtásról.

– Nem akarunk kalifátust a Krímben – biztosít róla. – Békét akarunk.

Azonban ő is osztja Bratyiszláv aggodalmát: a muzulmánok elleni támadás puszta képzete is elegendő lenne, hogy a forrófejűeket a Krímbe vonzza.

– A veszély valós. Ha ez megtörténik, még Putyin se tudja majd ellenőrzés alatt tartani a helyzetet.

Csetnikek. Kozákok. Fasiszták. Zombik. Dzsihádisták. Ők is részei voltak Putyin birodalomgyarapító tervének?

Ilyenfajta szereplőkkel a Kreml leendő erős embere Goethe vakmerő varázslótanoncára emlékeztet. A tanonchoz hasonlóan Putyin is összetéveszti magát a varázslóval. Azonban a tanonctól eltérő módon, akinek mestere végül közbelép, Putyinnak senkije sincs, aki meg tudná akadályozni a Krímben által okozott helyzet további romlását.


http://www.nytimes.com/2014/03/18/opinion/bittner-is-crimea-the-next-yugoslavia.html?ref=opinion

2014. március 6., csütörtök

Putyin elnök képzelgése: Tíz hamis állítás Ukrajnával kapcsolatosan

Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma
Sajtószóvivői Iroda

Putyin elnök képzelgése: Tíz hamis állítás Ukrajnával kapcsolatosan

A világ nem látott ilyen orosz képzelgést mióta Dosztojevszkij megírta: „A kettő meg kettő egyenlő öttel egyenlet nincs híján a vonzerőnek”, ahogy Oroszország most hazug állítások hangoztatásával próbálja igazolni törvénytelen cselekményeit Ukrajnában. 
A lentiekben Vlagyimir Putyin elnök tíz állítása következik, amelyekkel az Ukrajna elleni agressziót szeretné igazolni, majd azok a tények, amelyek ezeket az állításokat cáfolják. 

1. Putyin szerint: Az orosz csapatok a Krímben csak az orosz katonai létesítményeket védik. „Polgári védelmi csoportok” és nem orosz katonák foglalták el a Krímben az infrastruktúrát és a katonai létesítményeket.

A tények: Meggyőző bizonyítékok támasztják alá, hogy az orosz biztonsági szolgálatok tagjai állnak a Krímben a jól szervezett ukránellenes erők középpontjában. Habár ezek az egységek nem viselnek azonosító jelzéseket, járműveiken orosz katonai rendszámtáblák vannak és a nemzetközi sajtó és az ukrán katonaság kérdéseire nyíltan orosz biztonsági erőként azonosítják magukat. Ezen felül, ezek a személyek olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek általában nem kerülhetnek civilek kezébe. 

2. Putyin szerint: Az orosz akció megfelel az Ukrajna és az Orosz Föderáció között 1997-ben kötött Barátság Szerződésben leírtaknak.

A tények: Az 1997-es megállapodás szerint Oroszország tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását. Az orosz katonai műveletek Ukrajnában, amelyek révén megszerezték a Krím feletti uralmat, Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának nyílt megsértése.

3. Putyin szerint: Az ellenzék nem tartotta meg a február 21-én Viktor Janukovics elnökkel megkötött megállapodást.

A tények: A február 21-i egyezmény alapján a Rada, azaz a Parlament olyan törvényt fogad el, amely szerint Ukrajna visszatér a 2004-es alkotmányhoz, amely révén az ország alkotmányos rendszerének középpontja a parlament lesz. Az egyezmény alapján Janukovics ezt a törvényt 24 órán belül aláírja és a válság békés úton rendeződik. Janukovics nem tartotta meg az egyezmény rá eső részét. Ehelyett összepakolt és elmenekült, széleskörű korrupcióra utaló bizonyítékokat hagyva maga után.

4. Putyin szerint: Az ukrán kormány illegitim. Ukrajna legitim vezetője jelenleg is Janukovics.

A tények: Március 4-én maga Putyin elnök ismerte el azt a tényt, hogy Janukovicsnak „nincs politikai jövője”. Miután Janukovics elmenekült Ukrajnából, még saját pártja, a Régiók Pártja is ellene fordult, szavazással megerősítették visszahívását az elnöki hivatalból és támogatták az új kormányt. Az ukrán kormányt a demokratikusan megválasztott ukrán parlament 371 szavazattal, több mint 82%-os többséggel választotta meg. Az átmeneti ukrán kormány az emberek kormánya, amely elvezeti az országot a március 25-i demokratikus választásokig, amely során az ukránok meghatározhatják országuk jövőjét.

5. Putyin szerint: Humanitárius válság van, amely miatt százezrek menekülnek Ukrajnából Oroszországba, és kérnek ott menedékjogot.

A tények: Jelenleg egyáltalán nincs bizonyíték a humanitárius válságra. Nincs bizonyíték menedékkérő ukránok Oroszországba irányuló áradatának. A helyszínen lévő nemzetközi szervezetek beszéltek ukrán határőrökkel, akik szintén tagadták ezt az állítást. A határt figyelő független újságírók sem jelentettek tömeges menekülést.

6. Putyin szerint: Az orosz kisebbség veszélyben van.

A tények: Az orosz sajtó és állami televízió kivételével sehol sem hangzott el olyan hiteles tudósítás, amely szerint az orosz kisebbség veszélyben lenne. Az új ukrán kormány elsőbséget adott a békének és megbékélésnek. Olekszandr Turcsinov elnök visszautasította az orosz nyelv használatát regionális szintre korlátozó törvényjavaslat aláírását. Az orosz kisebbség és az orosz anyanyelvűek olyan petíciót írtak alá, amelyben kijelentik, közösségeik nem tapasztaltak fenyegetést. Ezen túl, a kormány megalakulása óta Kijevben ismét nyugalom van. Nincs bűnözési hullám, fosztogatás és leszámolás a politikai ellenfelekkel.

7. Putyin szerint: Az orosz bázisok veszélyben vannak.

A tények: Az orosz katonai bázisok biztonságban voltak és vannak, továbbá az új ukrán kormány kijelentette, hogy minden jelenlegi nemzetközi szerződést tiszteletben tart, így az orosz bázisokkal kapcsolatos egyezményeket is. Jelenleg az ukrán bázisokat fenyegetik az orosz katonai műveletek.

8. Putyin szerint: Tömeges támadások zajlottak le a dél- és delet-Ukrajnai templomok és zsinagógák ellen.

A tények: Az ország vallási vezetői és a nemzetközi vallási szabadsággal foglalkozó szervezetek szerint Ukrajnában nem történtek templomok elleni támadások. Az ukrán egyházak vezetői, köztük az Ukrán Ortodox Egyház moszkvai patriarchája, kifejezte az új politikai vezetés iránti támogatását, nemzeti egységre és a sebek begyógyítására szólított fel. A dél- és kelet-ukrajnai zsidók szerint nem emelkedett az antiszemita cselekmények száma.

9. Putyin szerint: Kijev megpróbálja destabilizálni a Krímet.

A tények: Az átmeneti ukrán kormány visszafogottan és tárgyalásra hajlamosan viselkedett. Az orosz csapatok viszont kivonultak bázisaikról azért, hogy elérjék politikai céljaikat és megszerezzék a Krím infrastruktúráját. Petro Porosenkót, a Krímmel kapcsolatos tárgyalások újonnan kinevezett kormányzati megbízottját nem engedték be a krími parlamentbe.

10. Putyin szerint: Az ukrán parlament a szélsőségesek vagy terroristák befolyása alatt áll.

A tények: A parlament a legfőbb ukrán képviseleti szerv. A legújabb törvényeket nagy többséggel hozták meg, akik között ott voltak a kelet-ukrajnai képviselők is. A szélsőjobboldali, ultranacionalista csoportoknak, amelyek közül néhány részt vett az EuroMajdanon a biztonsági erőkkel való nyílt összecsapásban, nincs parlamenti képviselőjük. Nincs jele annak, hogy az ukrán kormány diszkriminatív elveket szeretne követni, ellenkezőleg, ennek pontosan az ellenkezőjét mondják nyilvánosan.

http://www.state.gov/r/pa/prs/ps/2014/03/222988.htm

2014. március 5., szerda

Putyin elhiszi saját propagandáját?

A The Washington Post szerkesztősége - Putyin lehet, hogy tényleg elhiszi Ukrajnával kapcsolatos saját propagandáját

Vlagyimir Putyin vajon tényleg elveszítette kapcsolatát a valósággal, ahogy azt Angela Merkel német kancellár mondta a tudósítások szerint Obama elnöknek? Nem állunk kapcsolatban a pszichiáterével, azonban Putyin zavaros előadása a hirtelenjében összehívott keddi sajtótájékoztatón egy aggasztó megfigyelést alátámaszthat: az orosz vezető beszéde megkülönböztethetetlen volt az állami tévéadásban elhangzó propagandától.

Az elmúlt néhány nap során az orosz televízió azt állította, hogy „fasiszták” és más fegyveres szélsőségesek erőszakos úton megszerezték a hatalmat Ukrajnában, és támadást indítottak az orosz anyanyelvűek ellen, illetve, hogy „a helyi védelmi erők” - és nem orosz csapatok - felléptek velük szemben, hogy megvédjék a Krímet. Ez lényegében ugyanaz, mint amit Putyin mondott kedden az újságíróknak, hozzáfűzve pár vad vádat, amelyek közül sok bizonyíthatóan hamis.

Annak ellenére, hogy az ukrán és az amerikai tisztviselők szerint orosz katonák ezrei érkeztek péntek óta a Krímbe, Putyin azt állította, hogy nem rendelte el az inváziót, amelyet a - valójában csak formális hatalommal bíró - Szövetségi Tanácsnak is jóvá kellene hagynia.

- Ha mégis a fegyveres erők bevetéséről döntök - tette hozzá, - akkor az a nemzetközi joggal teljes összhangban álló, törvényes döntés lesz, mivel az a törvényes elnök kérelmére történik majd.

Ne is törődjünk vele, hogy az elűzött elnök, Viktor Janukovics, akire Putyin hivatkozott, nem mutatkozott pénteki sajtótájékoztatója óta, amikor még ellenezte az orosz katonai beavatkozást.

Putyin bizarr előadása élénken bemutatta, hogy az általa létrehozott politikai rendszer hogyan szigetelte el őt a külföldi és a hazai eseményekkel kapcsolatos igazságtól. Például lehet, hogy azt képzeli, az oroszok elsöprő többsége támogatja ukrajnai kalandját. Elvégre a Szövetségi Tanács egyhangú szavazását megelőző egyetlen vitát az egyik helyettese megszakította és megfenyítette képviselőtársait, mivel „pazarolták az elnök idejét”. Azonban még a hivatalos szervként működő Orosz Közvélemény Kutató Központ felmérése szerint is az oroszok több mint 73%-a ellenzi a beavatkozást.

Putyin hasonló megmozdulása néhány évvel ezelőtt nyilvános vitát váltott ki Oroszországban. A két vezető ellenzéki párt hangoztatta tiltakozását, amelyek közül az egyik Putyin lépését „meggondolatlannak” nevezte, míg a másik szerint megsértik az ukránok azon jogát, hogy önmaguk döntsenek sorsukról. Azonban most nincs vita Moszkvában, mivel a két párt vezetőjét, Borisz Nyemcovot és Alekszej Navalníjt, letartóztatták és a nézeteiket közvetítő sajtót elhallgattatták. A moszkvai háborúellenes tüntetéseket a rendőrség feloszlatta és a résztvevőket letartóztatta.

A rubel hétfői meredek zuhanása, amelyet a cenzorok sem tudtak elhallgatni, azonban úgy tűnik emlékeztette Putyint arra, hogy Oroszország gazdaságilag sebezhető egy olyan világban, „ahol minden mindennel összekapcsolódik és összefügg.” Ezért létfontosságú az, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió gyorsan meghatározza az invázió gazdasági árát. Ha az EU vezetők haboznak is, Obama elnöknek és a Kongresszusnak be kellene fagyasztania a vezető orosz tisztviselők befektetéseit és az orosz bankokat ki kellene rekeszteni az USA pénzügyi rendszeréből. Ezzel ébresztőt fújhatnának, amelyre Putyinnak rettentő szüksége van.

http://www.washingtonpost.com/opinions/mr-putin-might-actually-believe-his-own-ukraine-propaganda/2014/03/04/2e161d98-a3c3-11e3-84d4-e59b1709222c_story.html

Józan reakció az ukrán válságra

A The New York Times szerkesztősége - Józan reakció az ukrán válságra

Az Ukrajna körüli feszültség valamelyest enyhült, miután Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke leállíttatta az ukrán határ menti hadmozdulatokat és egy keddi sajtótájékoztatón kijelentette, hogy nem szükséges azonnal csapatokat küldeni Kelet-Ukrajnába. A megnyugtató szavak hatására az orosz részvénypiac visszapattant a hétfői zuhanásból. A piacok jutalmazzák a békés magatartást.

Azonban a válságnak nincs vége: Oroszország továbbra is ellenőrzi a Krímet, és Putyin előkészítette a félsziget annexióját azzal, hogy kijelentette, csak a krími polgárokon - akiknek többsége orosz anyanyelvű - múlik a jövőjük. Továbbra is kérdés, hogy mit kellene, vagy mit lehet tennie az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak.

Az ukrán válság sokféle nyugati reakciót váltott ki, többek között az Oroszországgal szembeni azonnali szankciók dühös követelését és az Egyesült Államok kárhoztatását amiatt, hogy Obama elnök valahogy „elveszíti” a Putyinnal való összecsapást, amellyel veszélyezteti Washington hitelességét és globális vezető szerepét. Azonban a vezető szerep és a hitelesség egy válság során azt jelenti, hogy higgadtan és józanon reagálunk, nem kardcsörtetéssel, vagy gazdasági hadviselés indításával - amelyet szövetségeseink vagy támogatnak, vagy nem - vagy „vörös vonalak” rajzolgatásával, amelyet a másik fél azután mégis büntetlenül átléphet.

Egy kötekedő örül a pofozkodásnak, és Putyin kedveli az amerikai összeesküvést okolni mindenért. A keddi sajtótájékoztatóján odáig jutott, hogy a moszkvai piacok hétfői zuhanásáért is az amerikai politika a felelős. Azonban kétségtelen, hogy az összetűzés és a rubel értékének hétfői zuhanása volt Putyin keddi békülékeny szavainak fő oka.

Az orosz gazdaság nincs jó állapotban, és az orosz üzletemberek nagyon is jól tudják, hogy vállalataik értéke a felesleges válság miatt csökkent hétfőn 60 milliárd dollárral. Putyint és honfitársait újra és újra emlékeztetni kell, hogy a Krím otrombán kiagyalt ürügyekkel való megszerzésének, vagy az új ukrán hatóságok elleni egyéb intézkedéseknek meglesz a maguk ára.

A háborútól eltekintve, az Egyesült Államok egymaga keveset tehet Oroszország megbüntetéséért. Nem tartozunk Oroszország fő kereskedelmi partnerei közé. Európának, amely sokkal többet üzletel Oroszországgal, több befolyása van, de ugyanakkor függ az orosz gáztól, és ez idáig az európai vezetők kevés lelkesedést mutattak a gazdasági szankciók irányába.

Az eddig javasolt intézkedések - kizárás a G8-csoportból, válogatott szankciók és utazási korlátozások - egyedül nem okoznak nagy hátrányt. Azonban az elszigetelődés következményének az idő előrehaladtával ára lesz. Putyin autokratikus és expanzionista hajlamának minden újabb megnyilvánulást követően - legyen az akár Georgia 2008-as megszállása, vagy a Pussy Riot tagjainak 2012-es bebörtönzése - a Nyugat egyre óvatosabban üzletel Oroszországgal. Angela Merkel német kancellár egy Obama elnökkel folytatott tárgyalás során az mondta, nem biztos benne, hogy Putyin érzékeli a valóságot. Ez a kijelentés Európa legerősebb gazdaságának vezetőjétől és Oroszország egyik legnagyobb kereskedelmi partnerétől, nem lehet túl szívmelengető Putyin, és biztosan nem az az orosz üzletemberek számára.

A Putyinnal folytatott további alkudozások befejezése, amit a megrögzött hidegháborús veteránok követelnek Obamától, semmi célt sem szolgálna. Oroszország máris bejelentette, hogy abbahagyja Ukrajna részére a gáz kedvezményes áron való eladását, és még ennél is nehezebbé teheti csődbe jutott szomszédjának életét. Azonban a sajtótájékoztatón Putyin azt mondta, szimpatizált a kijevi tüntetők azon vágyával, hogy elűzzék a korrupt kormányzatot, és hangsúlyozta, hogy az orosz és ukrán katonák „a barikádok azonos oldalán fognak állni”.

Ha valóban így gondolta, akkor egyet kell értenie azzal, hogy a válság optimális lezárása egy kiegyensúlyozott parlament és egy általánosan elfogadott ukrán elnök megválasztása lehet, amellyel biztosítani lehet Oroszországot, hogy Ukrajnához fűződő kapcsolatait, beleértve a Krímet is, nem vágják el.

Az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek vészhelyzeti terveket kell készíteniük az orosz agresszió elharapózása vagy a Krím egyoldalú annexiója esetére. Az európaiaknak túl kell lépniük a szankcióktól való vonakodásukon és közös frontot kell kialakítaniuk az Egyesült Államokkal. Azonban ezzel egy időben biztosítani kell Putyint arról, hogy a Nyugat tiszteli Oroszország Ukrajnához fűződő történelmi kapcsolatait és nem érdeke Kijevet Moszkva ellen fordítani. Eddig Obama elnök a helyes úton halad.


http://www.nytimes.com/2014/03/05/opinion/a-rational-response-to-ukraines-crisis.html?ref=opinion

2014. március 4., kedd

Putyin ukrajnai végjátéka

Angela Stent - Putyin ukrajnai végjátéka, avagy miért lesz nehéz a Nyugatnak megállítania

A szerkesztő megjegyzése: Angela Stent a Georgetowni Egyetem Külszolgálati Iskolájának professzora, a Külügyminisztérium korábbi Oroszországgal kapcsolatos hírszerző tisztje és a poszt-szovjet Oroszország vezető szakértője.

A 2008-ban Bukarestben tartott NATO-csúcstalálkozón Vlagyimir Putyin azt mondta a meglepett George W. Bushnak: „Meg kell értenie, George, hogy Ukrajna nem is ország. Területének egy darabja Kelet-Európában van, és nagyobb részét nekünk adták.”
Hat évvel később úgy tűnik, hogy a Kreml bebizonyítja, Putyin állítása valóra válik. Moszkva felfogásában az elmúlt három hónap ukrajnai válsága belügy és nemzetközi kérdés. Végül is, ha egy forradalom képes eltávolítani egy népszerűtlen, korrupt kormányzatot Kijevben, akkor miért ne történhetne meg ugyanez Moszkvában is?
Ez volt Moszkva rémálma a 2004-es ukrán narancsos forradalom idején is, és még ma is komoly aggályokat ébreszt, noha Putyin népszerűsége jelenleg 60%-on áll.
Fentieken túl Ukrajna szorosan kapcsolódik Oroszország nagyhatalmi visszatéréséhez a világ színpadára, amelyet a szomszédjaira kiterjedő „a különleges érdekövezet” kifejezéssel lehet leírni. Putyin szerint a Szovjetunió összeomlása volt a XX. század „legnagyobb geopolitikai tragédiája.” Harmadik elnöki ciklusának célja, hogy minél több szomszédot tudjon bevonni egy új Eurázsiai Unióba. Ukrajna kulcsfontosságú ebben a folyamatban. A Krím pedig Ukrajna kulcsa.
Hatvan évvel ezelőtt Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár „adta oda” a Krím-félszigetet - amely 300 évig az Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió része volt -  az Ukrán Szovjet Köztársaságnak, de mivel akkor mindannyian a Szovjetunió részei voltak, ez csak egy szimbolikus gesztusnak számított.

A Szovjetunió összeomlása után, Moszkva rémületére, a Krím egyszeriben a független Ukrajna része lett. Moszkva és Kijev megállapodtak a Szovjet Fekete-tengeri Flotta egymás közötti felosztásában. Ukrajna 2010-ben az orosz bérleti viszonyt [a kikötők használatának jogát - a ford. megj.] 2042-ig meghosszabbította.
Amikor Viktor Janukovics ukrán elnököt a múlt héten megbuktatták és Oroszországba menekült, a Kreml amiatt aggódott, hogy elveszti bérleti jogait és ki kell vonnia flottáját a stratégiailag fontos területről. A Krím elfoglalásának kezdetben az volt a célja, hogy megvédjék az orosz tengerészeti javakat a félszigeten. A Krím lakosságának mintegy 60%-a orosz, és úgy tűnik, támogatják a jelenlegi orosz megszállást. Az orosz érdekek és csapatok azonban ennél is tovább mennek.
Mióta 2000-ben hatalomra került, Putyin egyik fő célja, hogy meggátolja a NATO vagy az EU benyomulását a poszt-szovjet térségbe. Ezért ajánlott Oroszország Janukovicsnak 15 milliárd dolláros kölcsönt az EU sokkal szerényebb decemberi ajánlata helyett.
A Krím elfoglalásával Oroszország azt akarja biztosítani, hogy a jövőben az EU-val csak egy értéktelen Ukrajna tudjon tárgyalni.
Ha a jelenlegi konfliktus nem terjed át Ukrajna keleti területeire - ahol a lakosság jelentős része szeretne szorosabb kapcsolatokat Oroszországgal -, akkor a Krím a poszt-szovjet térség „befagyott konfliktusainak” számát fogja szaporítani.
Ezeken a területeken jelentős számú oroszul beszélő népesség él olyan de facto mini államokban, ahol orosz katonai egységek állomásoznak egy olyan nagyobb állam területén, amelynek fennhatóságát az ott élők nem ismerik el. Ilyen például a Dnyeszter Menti Köztáraság Moldova területén.
Az ilyen elszakadni vágyó területek orosz katonai támogatása biztosítja, hogy Moldova, Georgia [Grúzia hivatalos magyar neve - a ford. megj.] és immár Ukrajna sem élvezhet teljes szuverenitást a saját területe felett, és hogy Oroszországnak mindig jut majd szerep a térségben.
A Kreml fő prioritása - a Krím elfoglalásával és a feszültség szításával Kelet-Ukrajnában - annak megakadályozása, hogy Ukrajna tovább közeledjen a Nyugathoz. Moszkva számára az ukrajnai tét sokkal magasabb, mint Brüsszel vagy Washington számára.
Az Egyesült Államok fenyegethet gazdasági szankciókkal, kizárhatja Oroszországot a G8-csoportból és egyéb intézkedéseket is mérlegelhet, azonban a Kreml már jóval a Krím megfelelően megtervezett megszállása előtt számolt ezekkel a várható ellenlépésekkel.
Ha az Egyesült Államokkal való jó kapcsolatok ápolása lenne Putyin fő prioritása, akkor nem adott volna menedéket augusztusban Edward Snowdennek. Az orosz jelenlét biztosítása és kiterjesztése a Krímben ennél is fontosabb.
Feltéve, hogy Oroszország nem lesz hajlandó visszavonulni a Krímből, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a Krímen túl tervezett orosz csapatmozgásokra kell összpontosítania és azt kell megakadályoznia, hogy a sem Moszkva, sem Kijev ellenőrzése alatt nem álló csoportok szélesebb körű fegyveres összecsapást robbantsanak ki Ukrajnában.

A kijevi törékeny, átmeneti kormánynak jelentős gazdasági támogatásra van szüksége, és meg kell győzni, hogy ne hagyja magát olyan háborúba rántani Oroszországgal, ahogy az Georgiával 2008-ban megtörtént. Mivel, ha fegyveres összecsapásra kerülne sor, sem az Egyesült Államok, sem a NATO nem avatkozna be katonai erővel, amelynek eredménye Ukrajna két államra való felbomlása lenne az új kelet-nyugati elválasztó vonal mentén.

http://www.cnn.com/2014/03/03/opinion/stent-putin-ukraine-russia-endgame/index.html?hpt=hp_t1