Robert J. Samuelson – Vissza a realpolitikhoz
Csak hogy tudjuk, nem számít, hogy a Krím Oroszország általi
gyors elfoglalása ellentétes a sablonos bölcsesség reménykedő
axiómájával. Azzal a – ritkán hangoztatott, de széles körűen támogatott –
vélelemmel, amely szerint az egyes nemzetek egyre szorosabb gazdasági függőségi
viszonyai csökkentik a hagyományos geopolitikai összecsapások számát. A
globalizáció visszafogja a háborúkat. Az országoknak túl sok veszíteni valójuk
van ahhoz, hogy olyan konfliktust kockáztassanak, amely miatt szembe kerülnének
kereskedelmi partnereikkel és nemzetközi befektetőikkel. Jelenleg a tendencia az,
hogy „kidolgozzuk a dolgokat”, semmint,
hogy veszélyeztessük létfontosságú kapcsolatainkat.
A gazdasági önérdekek által pacifikált világ látomása
nagyrészt Amerika sajátja. Ez az USA optimizmusának kisugárzása a világra. Az amerikaiak
„előbbre jutás” iránti mániája jellemez minket. Közös nevezőt biztosít az
összetartozásunkhoz. A gazdasági siker iránti közös igyekezet elnémítja a
vallási, területi, faji és etnikai különbségeket, amely téren konfliktusaink és
különbözőségeink sokkal makacsabbak. Együtt igyekezhetünk gazdaggá válni,
anélkül, hogy fel kellene áldoznunk személyiségünk kizárólagos jellemzőit. Ami nekünk
bevált, mindenki másnak is beválhat. Egyszerűbb a gazdasági vitákat kezelni,
mint az örökségektől, történelemtől és értékítéletektől terhelt, makacs
nézeteltéréseket.
Egy bizonyos pontig az elmúl fél évszázad igazolta ezt az
elképzelést. Ennek legnagyobb eredménye az Európai Unió, amely „közös piacként” indult, és megmutatta,
hogy a gazdasági integráció el tudja hallgattatni a háborús évszázadok
gyűlöletét. – A mi történetünk a békét teremtő ellenségek története – mondta egy
EU-tisztviselő. A nemzetek közötti konfliktusok nem tűntek el, hanem a
csatamezőkről a bürokráciába tevődtek át.
A hidegháború vége ennek az elképzelésnek újabb lökést
adott. A kapitalizmus és kommunizmus közötti verseny véget ért. Úgy tűnt, hogy
az amerikai stílusú pénzsóvárság világméretű lesz. A nemzetközi kereskedelem és
befektetések gyorsan nőttek. A középosztály felemelkedése egyes országokban
(Dél-Korea, Brazília, India, Kína) erős alapot teremtett a gazdasági
fejlődésnek. Bár a konfliktusok nem tűntek el, úgy látszott, hogy egyre inkább
nem állami résztvevőkkel (Al-Káida), egyes területeken (Afrika) és egyes országokban
(Afganisztán) keletkeznek, a világgazdaság peremvidékén.
Ez a gazdaságelmélet felemelő hatású volt. Ami néhány ország
esetén a katonai kiadások csökkenésében testesült meg. Azonban a Krím
elfoglalásával Oroszország ellentmondott ennek az új világrendnek. Oroszország katonai
és nem diplomáciai erőhöz folyamodott. Figyelmen kívül hagyta a saját gazdasági
érdekeire és kereskedelmi-befektetői partnereinek gazdasági érdekeire leselkedő
veszélyt. A nacionalizmussal büszkélkedett.
Mi pedig újratanulunk egy régi leckét: A történelem, a
kultúra, a vallás és a büszkeség gyakran üti a gazdasági érdekeket. A
nemzetállam fennmarad, emlékeztet rá Jeffry Frieden a Harvard politológiai
kutatója, „A világkapitalizmus bukása és
emelkedése a XX. században” című könyv szerzője. A nemzetállam saját magának
határozza meg érdekeit. Vlagyimir Putyin – nem logikátlanul – úgy látja, hogy
Oroszország határait egy Amerika által vezetett koalíció fenyegeti, amely –
ahogy Frieden mondja – „ellenséges abban
az értelemben, hogy a legtöbb nyugati Putyin rendszerének bukását akarja, mivel
az szerintük autoriter és sérti az érdekeinket.”
A globalizáció nagyobbat nem
bukhatott volna. A gazdaság nem mindenható. Ezt a mítoszt a 2008-2009-es
pénzügyi válság is megtépázta. A piacok gyarapodást ígértek és hasznot
hajtottak, ugyanakkor instabilitást okoztak és költségekkel jártak. A világ
lehet lapos, ahogy azt Thomas Friedmann újságíró kifejtette 2005-ben írott
könyvében, miszerint a modern társadalmak egy óriási, globális rendszerben versengenek
és működnek együtt. Azonban a világ továbbra is kerek, abban az értelemben,
hogy az eseményeket a hagyományos geopolitikai konfliktusok, törekvések és
nyomásgyakorlás irányítja (gondoljunk Iránra).
Ebből az öreg és az új zavaros kotyvaléka keletkezett. Az
országok céljaikat a gazdasági érdekeik figyelembe vételével, ám nem csak azokra
korlátozva űzik. (Gondoljunk Kínára és – igen – az USA-ra.) A világgazdasági
integráció megelőzi a politikai integrációt és ez a divergencia az instabilitás
forrása. Putyin biztosan tudatában volt annak, hogy a Krím elleni lépésének
káros utóhatásai lesznek – ahogy lettek is. Ahogy egy hozzászóló írta a
Financial Timesban: „Az orosz vállalatok
és bankok dollár milliárdokat vontak ki az amerikai és európai bankokból attól
tartva, hogy azokat zárolják vagy befagyasztják, ha kemény szankciókra kerül
sor. Ezzel egy időben a nyugati intézmények igyekeznek minimalizálni az orosz bankoknál
és ipari vállalatoknál meglévő kitettségüket.”
A pénzügy felfordulás (ez idáig) korlátozott és helyhez
kötött volt. Ugyanez mondható el a további Ukrajna ellenes orosz megmozdulások megakadályozását
hivatott amerikai és európai szankciókról. Ezek eddig nyilvánvaló okokból
visszafogottak voltak. Diplomáciai eszközként a globalizáció kétélű kard. A kölcsönösen
kedvező gazdasági kapcsolatok, ha azokat hirtelen és erőszakosan
megváltoztatják, könnyen kölcsönösen károssá válhatnak.
Egy pillanat alatt minden megváltozhat. A válságok kimenetét
természetüknél fogva nehéz megjósolni és könnyű tévedésbe esni. Akármi is
történjen később, jelenleg a realpolitikból
kapunk kemény ismeretfrissítő leckét.
http://www.washingtonpost.com/opinions/robert-j-samuelson-back-to-realpolitik-after-russia-takes-crimea/2014/03/23/4fe814e8-b143-11e3-9627-c65021d6d572_story.html