2016. november 14., hétfő

Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald Trump győzelme alatt rejtőzik




George Monbiot - Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald Trump győzelme alatt rejtőzik


Avagy hogyan ölte meg a választást és pusztította el a politikába vetett hitet a szupergazdagság ideológiájának kegyetlen hálózata

Az események, melyek Donald Trump megválasztásához vezettek 1975-ben kezdődtek, Angliában. Pár hónappal azt követően, hogy Margaret Thatcher lett a vezetője a Konzervatív Pártnak, egy megbeszélésen az egyik munkatársa – a fáma szerint – azt ecsetelte, hogy szerinte mi a konzervativizmus lényege. Ekkor Thatcher szélesre tárta a táskáját, előhúzott belőle egy szamárfüles könyvet és az asztalra csapta. Mi ebben hiszünk, mondta. A politikai forradalom, amely később elsöpri a világot, megkezdődött.

A könyv Frederick Hayek „A szabadság alkotmánya” című műve volt. 1960-as kiadása az őszinte, bár talán szélsőséges ideológiától való elfordulást jelezte a nyílt csalás felé. Ezt az ideológiát nevezték neoliberalizmusnak. Amely szerint az emberi kapcsolatok meghatározó sajátossága a verseny. A piac majd kialakítja a nyertesek és vesztesek természetes hierarchiáját, amely alapján egy sokkal hatékonyabb rendszer jön létre annál, mely tervszerűen vagy szándékosan bármikor kialakulhatott volna. Bármi, ami akadályozza ezt a folyamatot, mint például a jelentős adóterhek, szabályozók, szakszervezeti tevékenység vagy állami gondoskodás, kontraproduktívnak számít. A nem korlátozott vállalkozók majd létrehozzák azt a bőséget, amely végül eljut mindenkihez.

Eredetileg legalábbis így képzelték. De mire Hayek megírta A szabadság alkotmányát, az általa létrehozott lobbistákból és gondolkodókból álló hálózatot már bőkezűen támogatták az olyan multimilliárdosok, akik olyan eszközként tekintettek erre a doktrínára, mint ami megvédheti őket a demokráciától. A neoliberális program nem mindegyik aspektusa találkozott az érdekeikkel. Hayek úgy tűnik, szerette volna ezt kiküszöbölni.

Könyvét a szabadság lehető legszűkebb értelmezésével kezdi: a szabadság a korlátok hiánya. Elutasítja az olyan eszméket, mint a politikai szabadság, az egyetemes jogok, az egyenjogúság és a javak elosztása, melyek mindegyike – a gazdagok és hatalmasak magatartásának korlátozásával – gátolná az általa szükségesnek tartott abszolút korlátozás-mentességet.

Ezzel szemben a demokrácia „nem a végső vagy a kizárólagos érték”. Valójában a szabadság azon múlik, hogy megakadályozzuk a többséget abban, hogy dönthessen a politika vagy a társadalom irányáról.

Ezt az álláspontot a rendkívüli gazdagság dicső voltának ábrázolásával igazolja. Összemossa a pénzét újszerű módokon költő gazdasági elitet a filozófia és tudomány úttörőivel. Ahogy a politikai filozófusnak szabad elgondolni az elgondolhatatlant, ugyanúgy a nagyon gazdagnak is szabad megtennie a megtehetetlent, anélkül, hogy a közérdek vagy közvélemény korlátozhatná.

A szupergazdagok az „előőrs”, akik „az új stílusú életmóddal kísérleteznek”, akik kitapossák az utat, melyet majd a társadalom többi része is követni fog. A társadalom fejlődése ezen „függetlenek” azon szabadságától függ, hogy annyi pénzt kereshetnek, amennyit csak akarnak, és úgy költhetik el, ahogy csak akarják. Ezért tehát minden, ami jó és hasznos az egyenlőtlenségből ered. Nem lehet összefüggés érdem és jutalom között, nem lehet különbséget tenni a megérdemelt és érdemtelenül szerzett jövedelem között, és nem lehet korlátozni a gazdagok által felszámított díjakat.

Az öröklött gazdagság társadalmilag hasznosabb, mint a megszerzett gazdagság: „a tétlen gazdagok”, akinek nem kell megdolgozniuk a pénzért, annak szentelhetik magukat, hogy befolyást gyakoroljanak „a gondolatok és vélemények, ízlések és hitek területére”. Valójában még akkor is a társadalom élcsapataként tevékenykednek, amikor a pénzüket „céltalan magamutogatásra” költik.

Hayek a monopóliumokkal szemben puhította, a szakszervezetekkel szemben megszilárdította ellenállását. Ostorozta a progresszív adózást és az olyan állami próbálkozásokat, melyek a polgárok általános jólétének emelését célozták. Ragaszkodott ahhoz, hogy „elsöprő indokok vannak a mindenki számára ingyenes egészségügyi ellátással szemben”, és elutasította a természeti erőforrások megőrzését. Azoknak, akik követték az ilyen ügyeket nem lesz meglepő, hogy Hayeket közgazdasági Nobel-díjjal tüntették ki.

Akkoriban, amikor Mrs. Thatcher lecsapta a könyvét az asztalra, a Hayek elméletét támogató agytrösztök, lobbisták és akadémikusok élénk hálózata alakult ki az Atlanti-óceán mindkét partján, melyeket bőkezűen támogatott a világ néhány leggazdagabb embere és vállalata, mint például a DuPont, a General Electric, a Coors sörgyártó vállalat, Charles Koch, Richard Mellon Scaife, Lawrence Fertig, a William Volker Alap és az Earhart Alapítvány. Az általuk fizetett gondolkodók a pszichológia és nyelvészet csodálatos hatékonyságú felhasználásával megtalálták azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek Hayek elithez szóló himnuszát képesek voltak elfogadható politikai programmá változtatni.

A thatcherizmus és a reaganizmus önmagukban nem voltak ideológiák: csak a neoliberalizmus két arca voltak. A gazdagok számára nyújtott jelentős adócsökkentések, a szakszervezetek szétzúzása, az önkormányzati lakások számának csökkentése, a dereguláció, a privatizáció, a közszolgáltatások kiszervezése és versenyszférába helyezése mind Hayek és elvei szerint történt. Azonban a hálózat valódi diadala nem a jobboldal elfoglalása volt, hanem az olyan pártok megszállása, melyek egykor kiálltak mindazért, amit Hayek megvetett.

Bill Clintonnak és Tony Blairnek nem volt saját narratívája. Egy új politikai irányvonal kialakítása helyett úgy gondolták, elégséges lesz külső szemlélőként tekinteni az eseményekre. Másképpen mondva, kiemeltek néhány elemet, melyekben pártjaik egykor hittek, ezeket összekeverték olyan elemekkel, melyekben az ellenfeleik hittek és ebből a valószerűtlen kombinációból létrehozták a „harmadik utat”.

Kétségtelen volt, hogy a neoliberalizmus ragyogó, emelkedő magabiztossága nagyobb vonzerővel bír, mint a szociáldemokrácia haldokló csillaga. Hayek diadala mindenhol szemmel látható volt, kezdve Blair PPP-bővítéseitől a Clinton által hatályon kívül helyezett Glass-Steagal törvényig, amely a pénzügyi szektort szabályozta. Minden jóindulata és tapintata ellenére Barack Obamát is – aki ugyancsak híján volt bármilyen narratívának (a „remény” kivételével) – lassan körbefonták azok, akik birtokában voltak a meggyőzés eszközeinek.

Amint arra áprilisban figyelmeztettem, ennek első következménye a befolyás elvesztése, majd a jogfosztottság. Ha az uralkodó eszme megakadályozza a kormányzatokat abban, hogy megváltoztassák a szociális körülményeket, akkor a kormányok már nem a választók szükségletei szerint működnek. A politika érdektelenné válik az emberek életében: a vita a távoli elit fecsegésévé silányul. A jogfosztottság erőszakos antipolitikává válik, melyben a tényeket és a kijelentéseket jelszavak, jelképek és a benyomások helyettesítik. Az, aki elsüllyesztette Hillary Clinton elnöki ambícióit, nem Donald Trump volt. Hanem a saját férje.

Ennek az a paradox eredménye, hogy a politikai választáson a neoliberalizmust szétzúzó reakció éppen egy olyan embert emelt fel, akit Hayek dicsőített. Trump, akinek nincs koherens politikája, nem klasszikus neoliberális. Azonban tökéletes megtestesítője Hayek „függetlenjének”, az öröklött gazdagság élvezője, akit a közerkölcs nem korlátoz, akinek ordenáré kedvtelései új utat vágnak azok előtt, akik követni szeretnék. A neoliberális agytrösztök most e sekélyes ember, üres tartály körül rajzanak, aki arra vár, hogy megtöltsék azok, akik tudják, hogy mit akarnak. Ennek várható eredménye megmaradt méltóságunk pusztulása, kezdve a globális felmelegedés korlátozását célzó egyezménnyel.

Azok irányítják a világot, akiknek van mondanivalójuk. A politika a versengő narratívák hiányában kudarcot vallott. A fő feladat most az, hogy elmondjuk, milyen embernek lenni a XXI. században. Ennek ugyanannyira vonzónak kell lennie azoknak, akik Trumpra vagy az UKIP-re szavaztak, mint Clinton, Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn támogatóinak.

Még csak néhányan dolgozunk ezen és tudjuk felismerni, hogy mi lehetne a mondanivalónk kezdete. Túl korai még többet mondani, de a felismerés mélyén az áll, hogy – amint azt a modern pszichológia és idegtan egyértelműen tisztázta – az emberi lények, más állatokkal összehasonlítva egyszerre rendkívül szociálisak és rendkívül önzetlenek. A neoliberalizmus által hirdetett atomizáció és önérdekű magatartás az emberi természet jellemzőinek többségével szemben halad.

Hayek elmondta nekünk, kik vagyunk, de tévedett. Az első lépésünk az, hogy visszaszerezzük emberségünket.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/nov/14/neoliberalsim-donald-trump-george-monbiot