2013. szeptember 26., csütörtök

Timothy Gaston Ash - Angela Merkel Németországának vezetésével Európa teknősbéka marad



Nos, a németek szóltak, és az Európai Unió továbbra is teknősbéka marad. A jövő májusi európai parlamenti választások után meglátjuk majd, hogy milyen lassú és boldogtalan teremtmény is ez. És az azt követő évtizedben egy nagyobb, ezópusi kérdés fog felmerülni: Le tudja az európai teknősbéka hagyni valahogy az amerikai sast és a kínai sárkányt? Vagy legalább lépést tud tartani velük?

Bár Merkel Mutti (anyuci) győzelmét megünnepelték, az új német kormányt még meg kell alakítani. Egy szövetségi köztársaságban az ilyen koalíciós tárgyalások hagyományosan a teknősbékák párzásának iramában és annak minden fenségességével zajlanak. Ha feltételezzük, hogy az eredmény a szociáldemokratákkal megalakított, úgynevezett „nagykoalíció” lesz, akkor elképzelhető egy kicsiny, ám kívánatos változás Németország eurózóna-politikájában.
Merkel hétfőn azt sugallta, hogy nem fog változtatni az adósságok, a megszorítások és (a szó gazdasági és pszichológiai értelmében is vett) válság miatt bajba jutott dél-Európával kapcsolatos álláspontján. Arra a meggyőző módra hivatkozással, amellyel Németország lecsökkentette a foglalkoztatás költségeit, és helyreállította a versenyképességet, azt mondta:
- Amit mi megtettünk, bárki más megteheti.
A szociáldemokraták egy kicsit jobban tudják, vagy talán kissé nyíltabban fogalmazzák meg, hogy az eurózóna gazdasági felépülése nem ennyire egyszerű. Az adósságterhek egy része egyszerűen elviselhetetlen. A megnövekedett kínálathoz kereslet is szükséges. De mivel a szociáldemokraták lesznek a kisebb koalíciós partner (ha a koalíciót megalakítják), és mivel a szavazóik elsősorban a hazai eredményeik alapján fogják őket megítélni, továbbá mivel a német szavazó nem akar egyetlen további centet sem kifizetni az úgymond gyarló délieknek, ez a változás az eurózóna-politikában szerény lesz.
A legjobb esetben az európai teknősbéka puha alhasi része – az adósság és válság sújtotta dél-Európa – tovább fog vérezni. A legrosszabb esetben pedig – politikai és gazdasági értelemben is – kivérzik. Ahogy az Costas Douzinas megjegyezte kedden a Guardianban, a görög gazdaság 25%-ot zsugorodott, a fiatalok munkanélkülisége 70% körül van, és a GDP-hez viszonyított növekvő államadósság közelíti a 175%-ot. Görögországban elkerülhetetlennek látszik a még nagyobb társadalmi nyomor és politikai szélsőségesség. Máshol, így például Spanyolországban és Írországban, a fájdalmas reformok mintha mutatnának valami lassú, bizonytalan eredményt.
A német választásokon a politikai közép győzött. A jövő május 28-án tartandó európai parlamenti választások során kevésbé valószínű, hogy így fog történni. A protest-pártok minden fajtájú és színű képviselői – a görög fasiszta Arany Hajnaltól az Ukipig [UK Independent Party – brit euroszkeptikus, jobboldali párt], a részben posztkommunista német Baltól (amely, a Szabaddemokrata Párttal szemben, bejutott a Bundestagba) Geert Wilders holland Szabaságpártjáig – fogják megtölteni a brüsszeli parlamenti székeket. Ha így lesz, az Európa Parlament kőhajigáló emberekkel teli üvegházzá válik. Ez a széttagoltság azonban arra fogja kényszeríteni a fősodort – a konzervatív, liberális és szocialista pártok páneurópai szövetségét –, hogy szorosabban működjenek együtt, és hozzanak létre egy hallgatólagos nagykoalíciót a brüsszeli parlamentben, legalább úgy, ahogy a nyilvános nagykoalíció (valószínűleg) létrejön Berlinben.
Ezzel egy időben, Merkel egyre inkább hajlik majd arra – jobban, mint ma –, hogy pragmatikus, kormányközi alkukkal vezesse Európát, akár a 18 államból (Lettország január 1-jén bevezeti az eurót) álló eurózónáról, akár a 28 (most, hogy Horvátország csatlakozott a nagyobb klubhoz) EU-tagállamról van szó. Azonban Merkel baja az, hogy ehhez nincs partnere az EU másik kettő vezető hatalmától.
A francia Francois Hollande az a „kicsi elnök, aki lehetne” – azonban országát hazai gazdasági gondjai és a reformok lassúsága gyengíti. A brit David Cameron – szilárd koalíciós kormányával és a lassan magához térő észak-európai szabadpiac gazdaságával – elméletileg lehetne partner. Gyakorlatilag azonban euroszkeptikus Konzervatív Pártja és saját taktikai balfogásai a brit EU-tagság feltételei „újratárgyalásának” őrült pályájára állították. Egyszóval: Nagy-Britannia lehetne, de nem lesz, Franciaország lenne, de nem képes [ti. partnere lenni Merkelnek.] Így Merkel Európa szingli Muttija lesz. Van néhány megbízható, közepes méretű partnere – mint például Lengyelország –, de ezek önmagukban nem elegendők.
Nos, tehát, íme, a belátható jövő EU-ja: egy hatalmas, kimerült teknős, amelynek páncélján Merkel lovagol, miközben megpróbálja kábult annak fejét átkormányozni és vérző alhasát átcsábítani a sziklás felszínen keresztül. Mielőtt bárki európai a legmélyebb melankóliába zuhanna, érdemes felütni Ezópus könyvének egyik oldalát és így nézni az amerikai sassal és a kínai sárkánnyal folytatott versenyt. Végül is, Ezópus meséjében, a nyúl volt, aki veszített és a teknős, aki nyert.
A német és európai lassított felvételes látványosságot az Egyesült Államokból követem. Azonban tévéképernyőm olyan partizánstílusú politikával van tele, ami szöges ellentéte Németország centrista, megegyezést kereső, koalícióépítő demokráciájával. Miközben Berlin keresztény- és szociáldemokratái mellékes különbözőségeikről tárgyalnak, addig Washingtont úgy elárasztotta a rikoltozó katasztrófapolitika, mintha egy hatalmas „gyáva nyúl”-játékot folytatnának, amelyben a republikánusok azzal fenyegetnek, hogy csak akkor engedik meg az állami adósságplafon emelését, ha a rémes, európai stílusú Obamacare-t eltörlik. Azt beszélik, hogy a kormányzati adminisztráció működésének felfüggesztése is csak napok kérdése. Képzeljük el, ha ez történne az Egyesült Államok hajdani kormányzati tanulójával, és mostani mintapéldányával, Németországgal. Miközben magánszektora visszanyeri legendás dinamizmusának egy részét, az USA továbbra is a birodalmi és gazdasági túlterjeszkedés, valamint az infrastrukturális elhanyagoltság mély bajaival néz szembe.
És az emelkedő Kína? Hszi Csin-pin elnök új kormányzatának kudarca, amely képtelen volt a politikai reformok bármilyen jelét felmutatni, az országot még mélyebb válságba fogja vezetni a következő évtizedben. A Financial Times tudósítója, Jamil Anderlini szerint a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága pártiskolájának egyik professzora kijelentette:
- Most tartottunk egy továbbképzést nagyon befolyásos párttagok egy nagy csoportjának, akik azt kérdezték, hogy szerintünk meddig lesz még hatalmon a párt, és mik a terveink egy összeomlás esetére. Őszintén szólva, ez az a kérdés, amit Kínában mindenki feltesz, de félek, hogy nagyon nehéz megválaszolni.
Röviden: a világ három hatalmas gazdaságának alapvető, de feltűnően más jellegű politikai gondjai vannak. Európa merkeliánus teknősbékája egyhamar nem fog felgyorsulni, de jelenleg egy nagy bukás esélye sem nagy. Elmondható ugyanez a sasról vagy a sárkányról?




2013. szeptember 25., szerda

James C. Moore – Ne induljon, Hillary

A szerkesztő megjegyzése: A texasi James C. Moore a Big Bend Strategies üzleti tanácsadója és partnere. Társszerzője a „Bush esze,avagy hogyan csinált Karl Rove elnököt George H. Bushból” című könyvnek, valamint tévés politikai elemző.


Senki sem állítja, hogy a volt külügyminiszter, New York-i szenátor, az USA és Arkansas first lady-je, és Yale-en végzett ügyvéd nem elég képzett a Fehér Házhoz. Mi több, neki van az egyik legimponálóbb ajánlólevele ehhez a munkához. Clinton olyan óriási tapasztalatokkal rendelkezik, amelyek szerint minden képessége megvan hozzá, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.


Azonban most Amerikának tovább kell lépnie.

A Clinton jelöltségével szembeni első ellenérv általános jellegű. A „baby boom”-generációnak le kell vennie elmeszesedett ujjait a vezetés fáklyájáról és át kell azt adnia egy másik nemzedéknek. Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama 2016-ig összesen 24 évet tölt el az elnöki poszton, ami több mint elegendőnek tűnik. Clinton választási esélye ezen nemzedék befolyását olyan módon terjeszti ki, hogy az generációs szakadék kialakulásához vezethet, és tovább növelheti a fiatal szavazók politikai elégedetlenségét.

Az életkor a másik fontos körülmény, függetlenül attól, hogy támogatói mennyire felháborodottan ordítanak ennek hallatán. Clinton 69 évesen emelné fel kezét, hogy letegye a hivatali esküt. A második legidősebb elnök lenne – néhány hónappal fiatalabb, mint Ronald Reagan volt. A Fehér Ház terhe felerősíti a korral járó nehézségeket. Kijelenthetjük, hogy egy optimális elnök az érett bölcsességet és természetes intelligenciát ötvözi a fiatalságából megmaradt energiával. Erre senki sem képes 70 éves korában, elnöksége első évében, ahogy az Clinton esetében történne.

Habár az orvosok szerint tökéletes egészségnek örvend - miután az agyában kialakult vérrög nemrég riadalmat okozott -, azonban az öregséggel járó betegségek valószínűsége igen nagy olyan valaki esetén, aki 77 éves lenne második hivatali időszaka végén.

Reagan utolsó éveiben tapasztalt viselkedése azt sejteti, hogy már akkor elindult az Alzheimer-kór függönye mögé. Kijelentésem nem az életkor miatti hátrányos megkülönböztetés. Éveink számának növekedése behatárolja fizikai és szellemi képességeinket, ezért Clintonéknak és az országnak is szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy vajon egy, a hetvenes évei közepén járó ember lenne-e a legmegfelelőbb elnök. A nyilvánvaló válasz az, hogy nem.

Mindazonáltal nem becsülöm alá az első női elnök kulturális jelentőségét és az ezzel járó dicsőséget, amellyel a történelem legnagyszerűbb demokráciáját ruházná fel. A Demokrata Párt is érdekelt abban, hogy az a politikai szervezet legyen, amely ­­– az első afro-amerikai elnök után – az ország első női elnökét adta.

A tapasztalatokkal megfelelően felruházott Clinton más kihívásokkal is szembenéz, amelyek megakadályozzák abban, hogy a jövő történelemkönyveiben az Ovális Irodát elfoglaló első nőként külön fejezetet kapjon.

Amerika belefáradt a korlátozott politikai választékba és dinasztiákba. Egy második Clinton-elnökség a 28 éves Clinton-Bush időszak kicsúcsosodása lenne. Mi egy olyan nemzet vagyunk, amelynek – jobban, mint bármikor ezelőtt – égető szüksége van megújítani magát valami mással, reményteljessel és jövőképet biztosítóval. Sajnálatos módon, túl sok minden előre látható egy második Clinton-jelöltség esetére.

Nem kell hozzá időgép, hogy a jövőbe nézzünk és lássuk a szemcsés tévéreklámot, amelyben egy bariton hang karattyol Bengáziról, vagy mormog arról, hogy férje hogyan gazdagította magát nettó 55 millió dollárral, mióta lelépett posztjáról.

- Nincs elegük Clintonéknak? – mondaná a hang. – És Amerikának nincs elegük Clintonékból?

Eltekintve attól a ténytől, hogy Clinton külügyminiszterként jelentős eredményeket – beleértve a diplomáciai erőfeszítést, amellyel elkerülhetővé vált az Izrael és a Hamász közötti háború – ért el, valószínűleg arra lenne kényszerítve, hogy folytassa az őt jellemhibával vádoló – mivel megbocsátotta férje hűtlenkedését – támadásokkal szembeni kampányát, és ezért valószínűleg választási kampánya is elszenvedne legalább néhány fájdalmas csapást.

Ezzel természetesen nem azt ajánlom, hogy térjen ki a harc elől. Clinton bizonyította, hogy politikai ökle meglehetősen csontos, és ügyesen tudja marginalizálni ellenfelei abszurd állításait. Ahelyett, hogy ádáz kampányt folytatna és nyerne, lehetne egy sokkal tiszteletre méltóbb törekvése is a volt külügyminiszternek.

Mindig van egy megfelelő pillanat, hogy elhagyjuk a színpadot, de az időpont felismerésének elmulasztása – hosszabb távon – olyan képzet kialakulásához vezet, amely elhomályosítja az egyén hatalma csúcsán elért eredményeit.

Hillary Clinton dicsőségesen távozhat. Persze, minden joga megvan hozzá, hogy induljon az elnöki posztért, és csodálatosan alkalmas is a feladatra. Azonban ez nem azt jelenti, hogy Amerika szempontjából jelenleg ő lenne a legjobb erre a posztra.

Senki elnökjelöltsége sem lehet elkerülhetetlen, függetlenül attól, hogy ezt a tényt Clinton támogatói mennyire erőteljesen vitatják. A lebegtetett jelölések, amelyek kezdetben az elhivatottság és következetes politika okán logikus választásnak tűnnek, gyakran fulladnak kudarcba. Dole, McCain és Romney indulása – a politikától általánosságban függetlenített, lebegtetett jelölések – valószínűleg évtizedekre elvágta a Republikánus Pártot a hatalomtól.  

Azért indulni az elnökségért, mert az elvárható, és mert nyilvánvaló döntésnek tűnik, egyértelműen nem a megfelelő indíték.

Clinton hazája iránt tett szolgálatai még férjével közös, nagyratörő ifjúkori álmait is meghaladták. Szenátori, külügyminiszteri és Bill elnöksége alatti tanácsadói szerepén túl, a férjével és lányával közösen vezetett, nevét viselő alapítványával – mellyel az oktatás- és egészségügyet, valamint az élelmiszerellátási programokat segíti – mély hatást gyakorol az országra és a világra. Ez a nonprofit tevékenység igényli vezetését és kezdeményezéseit.

Ugyanakkor Amerika készen áll arra, hogy egy új generációból válasszon elnököt.

Ne induljon, Hillary.



2013. szeptember 23., hétfő

Peter Bergen - Az al-Sabáb célpontválasztása


Az al-Sabáb - az al-Káida brutális szomáliai szövetségese - vállalta a felelősséget az eddig 59 halálos áldozattal járó, több fegyveressel végrehajtott támadásért, amelyet a kenyai főváros, Nairobi egyik felkapott bevásárlóközpontjában hajtottak végre.

Ez nem meglepő. A bevásárlóközpont vonzó célpontot jelentett az al-Sabábnak, mivel ott nyugatiak - és közöttük amerikaiak - is gyakran megfordultak. Ezen felül a központ Kenya fővárosában van, egy olyan országban, amelyet az al-Sabáb jó okkal nem kedvel, mivel a kenyai hadsereg főszerepet játszott abban, hogy tavaly vereséget mértek erőikre a fő szomáliai kikötő, Kismayo felszabadítása során.

Az al-Sabáb („az Ifjúság”) szombaton azt tvittelte ki, hogy „a mudzsahedek minden muszlimot előzetesen kikísértek a Westgate-ből” (a megtámadott bevásárlóközpontból) a fegyveresek akciója előtt.

Az al-Sabáb tagjai gyakran használják szócsőként a Twittert, ha a külvilágot akarják megszólítani. A csoport mintegy negyven fiatal amerikait és több tucat európait is soraiba fogadott, és látszik, hogy értenek az internetes technológiához, annak ellenére, hogy Szomália az egyik legszegényebb és leginkább anarchistább ország a világon.


Kenya lakosságának több mint 10%-a muzulmán. Éppen ezért érdekes, hogy az al-Sabáb előzetesen kimenekítette a muzulmánokat a megtámadott nairobi bevásárlóközpontból, amely alapján ennek a támadásnak a taktikája sokkal kifinomultabb volt, mint amelyeket a csoport ez idáig Szomáliában elkövetett, ahol nagyszámú polgári személyt öltek meg válogatás nélkül egy szinte teljesen muzulmán országban.

Mielőtt Oszáma bin-Ládent egy amerikai tengerészgyalogos SEAL-egység két éve megölte, ő maga is leszidta az al-Sabáb tagjait és azt mondta nekik, hogy lehetőleg tartózkodjanak a muzulmán polgári személyek megölésétől.

Abban a pakisztáni házban, ahol bin-Ládent megölték, találtak egy levelet, amelyben az al-Káida vezetője arra figyelmeztette őket, hogy túl sok polgári személyt öltek meg a szomáliai főváros, Mogadishu nagypiacán, a Bakara-piacon és az a körül zajló harcokban.

Úgy tűnik, hogy a szombati, nairobi bevásárlóközpont elleni támadás a Laskár e-Tejbá („A tiszták hadserege”) taktikájára emlékeztet, amely 2008-ban az indiai Mumbaiban követett el nyugatiakat fogadó, drága szállodák ellen egy három napon át tartó és 166 halálos áldozatot követelő támadást.


Mind a nairobi, mind a mumbai támadások során a fegyveresek válogatás nélkül lőtték le a polgári személyeket, miközben úgy hajtották végre a műveletet, hogy az a túszok nagy száma miatt több órán vagy akár napon át tartó, folyamatos médiafigyelmet gerjesszen. A fegyveresek egyik támadás során sem kezdtek tárgyalásokat a túszok szabadon engedése érdekében, sőt, úgy tűnik, hogy felkészültek a végsőkig tartó harcra.

Az al-Sabáb már korábban is bebizonyította, hogy Szomálián kívül is képes támadásokat végrehajtani, amikor 2010. július 11-én az ugandai Kampalában bombát robbantott egy futball-világbajnokságot néző csoport mellett, amely során hetvenen haltak meg. A csoport valószínűleg azért hajtotta végre ezt a támadást, mert Uganda csapatokat adott az ENSZ-felhatalmazással rendelkező Afrikai Unió katonai erőihez, amelyek az al-Sabáb ellen léptek fel Szomáliában.

A csoportot érdeklik a nyugati célpontok is. Az ugandai támadás előtt nyolc hónappal egy 28 éves szomáliai férfi késsel és baltával felfegyverkezve behatolt Kurt Westergaard - egy dán karikaturista - otthonába, aki korábban Mohamed prófétát egy bombát rejtő turbánnal ábrázolta, és sikertelenül próbált betörni a pánikszobába, ahol Westergaard elrejtőzött. A dán rendőrség szerint a gyanúsított kapcsolatban áll az al-Sabábbal.

Az al-Sabáb még amerikai újoncai fejében is sikeresen ültette el az al-Káida-féle eszméket.
A szomáliai származású Shirwa Ahmed 2003-ban érettségizett egy minneapolisi középiskolában, majd a minneapolisi repülőtéren dolgozott, ahol kerekesszékes utasokat kísért a járatokhoz. Ezen időszak alatt Ahmed szélsőségessé vált, bár a folyamat pontos körülményei jelenleg is homályosak, annyi biztos, hogy 2007 végén Szomáliába utazott.

Mintegy egy évvel később, 2008. október 29-én Ahmed egy robbanóanyaggal megrakott teherautót vezetett az észak-szomáliai Puntlandban egy kormányépületnek, felrobbantva saját magát és megölve másik húsz embert, közöttük ENSZ-békefenntartókat és nemzetközi segélyszervezetek dolgozóit. Az FBI Ahmed egyik ujját, amelyet a helyszínen megtaláltak, azonosította azokkal az ujjlenyomatokkal, amelyek a róla már vezetett aktában szerepeltek. Ahmed volt az első amerikai öngyilkos merénylő.

Lehet, hogy a nairobi bevásárlóközponti elleni támadással az al-Sabáb azt akarja jelezni, hogy továbbra is jelentős erőt képvisel. Az elmúlt három évben az al-Sabáb jelentős területeket és ezzel együtt befolyást is veszített Szomáliában. 2010-ben az al-Sabáb ellenőrizte Dél-Szomália jelentős részét, azonban uralmának az Afrikai Unió és a kenyai hadsereg erői véget vetettek. Az ENSZ-felhatalmazással rendelkező Afrikai Unió erői 2011-ben beszálltak a szomáliai csapatok mellé az al-Sabáb elleni harcban és az év augusztusában legyőzték az al-Sabáb erőit, kiűzték őket mogadishui erősségükből, amelyet 2009 óta megszállva tartottak.


Habár az al-Sabábot már régóta az al-Káida térségbeli sarjának tartották, vezetői csak 2012 februárjában jelentették be a nemzetközi terrorista csoporthoz való hivatalos kötődésüket.

Miközben ezt megelőzően úgy tűnt, hogy a csoport csak legfeljebb az al-Káida egyfajta szövetségese, bin Láden 2010-ben arra utasította a csoport vezetőit, hogy tartsák titokban az al-Káidához való viszonyukat, mivel attól tartott, hogy ennek nyílt vállalása visszavetné az al-Sabáb támogatásszerző erőfeszítéseit.  


Azonban 2012 februárjában bin-Láden már halott volt, és az al-Sabáb jelentős veszteségeket szenvedett el dél-szomáliai menedékében.

Az al-Káida új vezetője, Ajmán al-Zavahíri - aki korábban felszólalt bin Ládennél, hogy gondolja át az al-Káida és az al-Sabáb tervezett egyesítésével kapcsolatos nézeteit - úgy vélte, eljött az idő a két csoport közötti hivatalos kapcsolat bejelentésére.

Bár több amerikai polgár harcol különböző al-Káidához köthető, vagy az által ösztönzött szervezet soraiban, úgy tűnik, hogy az al-Sabáb büszkélkedhet a legtöbb amerikai származású harcossal. A Belbiztonsági Házbizottság egyik 2011-es jelentése szerint mintegy 40 amerikai csatlakozott az elmúlt években az al-Sabábhoz, és közülük legalább huszonnégyen a minneapolisi szomáliai közösségből származnak. Az al-Sabáb ezeket a jelentkezőket kiemelten jeleníti meg a propagandaanyagokban, így többek között abban a három videóban, amelynek főszereplője Abú Maszúr al-Amríki („Manszúr apja, az amerikai”), aki valójában a húszas évei végén járó, alabamai születésű Omar Hammami volt, aki baptista neveltetést kapott és a középiskolában tért át a muzulmán hitre.

Az egyik videóban Hammami egy rajtaütésre készül és angol nyelvű rapszövegben dicsőíti a dzsihádot.

Hammamit az al-Sabáb csoporton belüli összetűzés során szeptember 12-én megölték.

Halálhírét négy nappal később, Hammami twittercsatornáján erősítették meg.

2013. szeptember 13., péntek

Vlagyimir V. Putyin - Figyelmeztetés Oroszországból

Vlagyimir V. Putyin - Figyelmeztetés Oroszországból
Amit Putyin az amerikaiaknak Szíriáról akar mondani

A The New York Times szerkesztőségi véleménycikkben közölte Putyin elnök írását a szíriai konfliktussal kapcsolatosan, ami meglehetősen ritka dolognak számít. Íme.

A Szíria körüli történések késztettek arra, hogy közvetlenül szóljak az amerikai néphez és politikai vezetőihez. Ezt a társadalmaink közötti elégtelen kommunikáció időszakában fontosnak éreztem.
Egymás közötti kapcsolataink különböző állomásokon haladtak át. A hidegháború idején ellenségek voltunk. De voltunk már szövetségesek is, és együtt győztük le a nácikat. Az egyetemes nemzetközi szervezetet - az Egyesült Nemzetek Szervezetét - akkor azért hoztuk létre, hogy elejét vegyük egy hasonló pusztítás megismétlődésének.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapítói megértették, hogy háborút vagy békét érintő döntéseket csak konszenzussal hozhatnak meg, illetve a Biztonsági Tanács állandó tagjainak vétójogát Amerika egyetértésével szentesítették az Egyesült Nemzetek Alapokmányában. Ennek a döntésnek a mély bölcsessége támasztotta alá évtizedekig a nemzetközi kapcsolatok stabilitását.
Senki sem akarja, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a Népszövetség sorsára jusson, amely valódi befolyásának hiányában omlott össze. Ez most is megtörténhet, ha a befolyásos országok megkerülik az Egyesült Nemzetek Szervezetét és katonai műveletet kezdenek a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül.
Sok ország és politikai, valamint vallási vezető - közöttük a pápa - erős ellenkezése ellenére végrehajtott Szíria elleni esetleges amerikai támadás még több ártatlan áldozatot követelhet és a háború eszkalálódásához, valamint az összecsapások Szíria határain messze túl történő terjedéséhez vezethet. Egy ilyen támadás az erőszakot növelné és a terrorizmus újabb hullámát indítaná el. Aláásná az iráni nukleáris probléma, az izraeli-palesztin konfliktus megoldására irányuló többoldalú erőfeszítéseket, és tovább destabilizálná a Közel-Keletet és Észak-Afrikát. A nemzetközi jogrend teljes egészét billentené ki egyensúlyából.
Szíriában nem a demokrácia megteremtéséért harcolnak, hanem egy többvallású országban a kormányzat az ellenzékkel áll háborúban. Szíriában nagyon kevés bajnoka van a demokráciának. Azonban még a kelleténél is több al-Káida harcos és mindenféle szélsőséges harcol a kormány ellen. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma terrorista szervezetnek nyilvánította az Al-Nusztra Frontot, és az Iraki és Levantei Iszlám Államot, amelyek az ellenzék oldalán harcolnak. Ez az ellenzéknek juttatott külföldi fegyverekkel tüzelt konfliktus az egyik legvéresebb a világon.
Az arab világ zsoldosai, a nyugati országokból és még Oroszországból is érkezett harcosok százai harcolnak Szíriában, amely mélyen nyugtalanító jelenség. Elképzelhető, hogy a Szíriában szerzett tapasztalataik nélkül térnek majd vissza országainkba? Elvégre a líbiai harcok után a szélsőségesek is továbbálltak Maliba. Ez a jelenség mindannyiunkat fenyeget.
Oroszország a kezdetektől a békés párbeszédet javasolja, amely lehetővé tenné, hogy a szíriaiak kompromisszumot találjanak a saját jövőjükkel kapcsolatosan. Nem a szíriai kormányt védelmezzük, hanem a nemzetközi jogot. Szükségünk van az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsára, és úgy hisszük, hogy a jogrend megőrzése napjaink összetett és turbulens világában azon kevés módok egyike, amellyel megelőzhető a nemzetközi kapcsolatok káoszba fordulása. A törvény az törvény, amelynek előírásait meg kell tartanunk, akár tetszik nekünk, akár nem. A jelenleg hatályos nemzetközi jog alapján, erőt csak önvédelemből vagy a Biztonsági Tanács döntése alapján lehet alkalmazni. Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szerint minden más elfogadhatatlan, és agressziónak minősül.
Nem kétséges, hogy Szíriában vegyi fegyvert használtak. Azonban jó okunk van azt vélni, hogy nem a Szíriai Hadsereg volt az, hanem az ellenzéki erők, azért, hogy kiprovokálják hatalmas külföldi patrónusaik beavatkozását, akik így a fundamentalistákkal kerülnének egy oldalra. Azokat a jelentéseket sem lehet figyelmen kívül hagyni, amelyek szerint a militánsok ismét egy ilyen támadást készítenek elő, ezúttal Izrael ellen.
Riasztó, hogy az idegen országok belső összecsapásai miatti katonai beavatkozás az Egyesült Államokban teljesen elfogadottá vált. Ez lenne Amerika hosszú távú érdeke? Kétlem. Világszerte emberek milliói Amerikát egyre inkább nem a demokrácia példaképének, hanem kizárólag a nyers erőre támaszkodó államnak tartják, amely a „velünk vagy ellenünk” jelszavával tákol össze koalíciókat.
Azonban az erő alkalmazása hatástalannak és oktalannak bizonyul. Afganisztán recseg-ropog, és senki sem tudja, mi lesz a nemzetközi erők távozása után. Líbiai törzsekre és klánokra bomlott. Az iraki polgárháború tovább folyik, tucatnyian halnak meg minden nap. Az Egyesült Államokban sokan vonnak párhuzamot Irak és Szíria között, és azt kérdik, miért akarja a kormány újra ugyanazokat a hibákat elkövetni.
Nem számít, mennyire pontosak a csapások, milyen kifinomultak a fegyverek, a polgári veszteségek elkerülhetetlenek, beleértve öregeket és gyerekeket is, akiket pont ezekkel a csapásokkal akarnak megvédeni.
A világ erre kérdéssel reagál: ha a nemzetközi jog nem számít, akkor másképp kell garantálni a biztonságunkat. Emiatt egyre több ország akar tömegpusztító fegyvereket birtokolni. A nonproliferáció [a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása] erősítésének szükségességéről folytattunk tárgyalásokat, miközben a valóságban ez a folyamat gyengülni kezdett.  
Fel kell hagynunk az erő nyelvezetének használatával és vissza kell térnünk a civilizált diplomáciai és politikai megállapodásokhoz.
Az elmúlt napokban a katonai beavatkozás elkerülésének új esélye tűnt fel. Az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és a nemzetközi közösség minden tagjának élnie kell a szíriai kormány készségességével, amely szerint hajlandó nemzetközi ellenőrzés alá helyezni és azt követően megsemmisíteni vegyi fegyvereit. Obama elnök kijelentései alapján az Egyesült Államok erre a megoldásra a katonai beavatkozás alternatívájaként tekint.
Üdvözlöm az elnök elkötelezettségét a Szíriával kapcsolatos további tárgyalásainkra vonatkozóan. Együtt kell működnünk, hogy ezt a reményt életben tartsuk, ahogy abban a június G-8 találkozón az észak-írországi Lough Erne-ben megállapodtunk és vitánkat tárgyalássá kell alakítanunk.
Ha el tudjuk kerülni az erő alkalmazását Szíria ellen, azzal enyhítjük a nemzetközi ügyek légkörét és erősítjük a többoldalú bizalmat. Ez közös sikerünk lenne, amely kinyitná a kaput más, kritikus kérdésekben való együttműködésünk előtt.
Obama elnökkel kialakított munka- és személyes kapcsolatomat a növekvő bizalommal jellemezték. Ezt nagyra becsülöm. Gondosan tanulmányoztam a nemzethez intézett keddi beszédét. Az amerikai kivételességgel kapcsolatos kijelentéseivel azonban nem értek egyet, amikor azt állította, hogy az Egyesült Államok politikája „teszik Amerikát mássá. Ez tesz minket kivételessé.” Rendkívül veszélyes arra bátorítani az embereket, hogy magukat különlegesnek véljék, bármi is annak az indoka. Vannak nagy és kicsi országok, szegények és gazdagok, hosszú demokratikus hagyományokkal rendelkezők és még mindig a demokráciáért harcolók. Politikájuk is különböző. Mind különbözőek vagyunk, de amikor az Úr áldását kérjük, nem szabad felednünk, hogy Isten egyenlőnek teremtett bennünket.

Vlagyimir V. Putyin
Oroszország elnöke





2013. szeptember 9., hétfő

Ausztrália egy hozzáértő kormányzatra mondott igent

The Australian - Ausztrália egy hozzáértő kormányzatra mondott igent

A The Australian ausztrál, konzervatív napilap szerkesztőségi cikke a szövetségi választások eredménye után.

Tony Abottot, Ausztrália huszonnyolcadik miniszterelnökét a legelemibb felhatalmazással választották meg: azzal, hogy megfelelően, hozzáértően és szép rendben kormányozza az országot. A parlamentarizmus intézménye az elmúlt hat évben elszenvedett néhány komoly csapást, és most Abott és pártja feladata a rendes működés visszaállítása.

Az új szövetségi kormány előtt álló kihívások jelentősek, és ha Abott megtartja szombati ígéretét, amelyben „meglepetések nélküli kormányt” ígért, akkor nagy utat kell bejárnia, hogy teljesítse választóinak óhaját. Az elmúlt hat év hasznos példája annak, hogy hivatalba lépése előtt milyen könnyű félreismerni egy miniszterelnök-jelölt képességeit. Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy Abott rendelkezik a kemény és józan ítélőképesség kimerítő tartalékaival, amelyek alapvető elvárások ezen a poszton. Rácáfolt kritikusaira és a jelenkor leghatékonyabb ellenzéki vezetője lett. Senki sem lesz miniszterelnök véletlenül, és Abott szellemi fegyelme és éleselméjűsége, amelyet a pártelnökké választása óta eltelt 1378 nap alatt tanúsított, a legjobb bizonyítéka annak, hogy készen áll új feladatára. 

Elgondolkodtató győzelmi beszédében a kijelölt miniszterelnök vasárnap bölcsen elkerülte az elvárások növelését vagy mesterséges célok kitűzését, ennek ellenére kénytelen lesz legalább a következő választások előtt három kérdést rendezni. Meg kell állítania a menekültáradatot, ki kell hajítania a széndioxid-adót és meg kell mutatnia, hogy képes költségvetési többletet elérni. Abottnak elsődlegesen a gazdasági és pénzügyi kérdésekkel kell foglalkoznia. Ausztrália reform-mentessége immár jóval több, mint egy évtizede tart – John Howard kormányzásának utolsó éveitől kezdődően a Munkáspárti kormányzás teljes időszakáig bezáróan. Jövőbeni fejlődésünk érdekében Abott nem lehet sorban a negyedik miniszterelnök, aki ábrándos-érzelgős módon áll a gazdasági reformokhoz. A termelékenység jelentős növelése nélkül Ausztrália nettó vesztese lesz az olyannyira hirdetett Ázsia-évszázadnak. Felhívjuk Abottot, hogy a második világháborút követően legyen az első miniszterelnök, aki csökkenti a kormányzati adminisztráció létszámát.  Biztató hallani, hogy olyan kormányról beszél, amely lehetőségei határain belül marad és – kölcsönvéve Abott jól megválogatott szavait vasárnapi beszédéből – „olyan kormányról, amely tisztában van hatalmának valamint képességeinek korlátaival is”. Abott szónoki hivatkozása Robert Manzies szavaira, amelyben „az alkotók és nem a kérelmezők” országáról beszélt, a babusgató állam megnyirbálását és a személyes felelősség helyreállítását vetíti előre.

Reméljük, hogy a Munkáspárt nem hiszi el igazán Kevin Rudd vasárnapi, különös „győzelem a vereségben”-beszédét. Jobb lenne, ha hosszú, kínos beszámolója emlékeztetőként szolgálna egy olyan miniszterelnök ostobaságára, aki önmaga sorsát az ország sorsa elé helyezte. Pártjának szembe kell néznie a vereség súlyával és levonni annak tanulságait. A Munkáspárt első helyezett szavazatainak száma 1903 óta most volt a legalacsonyabb, amely egy húsz éves lecsúszás végpontja. A Munkáspárti vesztesek közül Rudd kevesebb első helyezett szavazatot kapott, mint Gough Whitlam 1975-ben, Arthur Calwell 1966-ban és Ben Chiefly 1949-ben.

Bár Rudd azt állítja, hogy megmentette pártját Queenslandben, a jéghideg valóság azonban az, hogy a Munkáspárt első helyezett szavazatainak aránya 30%-ra zuhant és az úgymond megmentett képviselői helyeket is jobbára a Palmer United Party szavazói másodlagos pártpreferenciájának köszönhetik. Ezt az eredményt győzelemként hirdetni szülőállamában, amikor a pártjára leadott szavazatok száma újabb 3,4%-kal csökkent a 2010-ben mért 9,3%-os csökkenés után, olyan arcátlan kiforgatása a tényeknek, amely szembe megy a közfelfogással.

Pártja nem engedheti meg magának, hogy elmerüljön az igazságtalan vereség miatti gyászban, ahogy azt 1975-ben és 1996-ban tették, és gyorsan el kell hinniük azt a magától értetődő tényt, hogy – korábbi elképzeléseikkel ellentétesen – Abott választható [alternatíva]. Abott győzelme akkora, mint amekkora 1983-ban Bob Hawke-é volt, és ennek következtében fordulópont lehet a nemzeti párbeszédben is. Rudd – hibás és narcisztikus kampányának ellenére – részben elvégezte azt a munkát, amelyre párttársai felkérték és legalább néhány bútort megmentett, különösen Sydney nyugati részén, ahol a Munkáspárt legnagyobb tehetségei élnek. Az olyan tagok visszatérése, mint Chris Bowen és Tony Burke versenyelőnyt jelent a pártnak, ami hosszú visszamenetelést kezdhet meg.  Ruddnak át kell gondolnia jövőjét az országgyűlésben, mivel jelenléte – legyen akár a hátsó sorokban is – nyilvánvalóan bomlasztóan fog hatni. Ausztrália huszonhatodik miniszterelnökeként a történelem keményen meg fogja ítélni. Amikor 2007 végén átvette az ország betétkönyvét, ötvenegynéhány milliárd dollár volt a nemzeti bank számláján. Most 180 milliárdos (és egyre növekvő) nettó adóssággal adja át, ami alapján a rekordbevételek időszakában a Munkáspárt naponta mintegy 108 millió dollárt húzott le a nemzet számlájáról. A Munkáspárt több lehetséges ember-csapdát hagy maga után, mint a legtöbb leköszönő kormányzat, közülük is kiemelkedik a National Broadband Network (Nemzeti Szélessávú Hálózat), amely hatalmas katasztrófának bizonyult. Rudd 2007-ben a Munkáspárt megmentőjének látszott, azonban – sajnálatos módon – ő és Julia Gillard felgyorsították a párt hanyatlását. Nem voltak képesek felmérni annak veszélyét, hogy az országgyűlési képviselőcsoportot a szakszervezetek túszává tették, akiknek érdekei már régen nem esnek egybe a legtöbb dolgozó érdekével. Ez egy fausti alku volt, amely miatt a párt nem tudott visszatérni természetes közegébe, a reformer középre, ahogy az egy modern, szociáldemokrata párthoz illik.

Csekély vigasz a Munkáspárt számára, hogy a Zöldek szavazatainak száma majdnem harmadával, 8,4%-ra zuhant. Ez a párt – amelynek Bob Brown távozása még élesen fáj – első választási visszaesése az 1990-es évek vége óta növekvő támogatottságuk után. Ennek ellenére, a Zöldek támogatottsága úgy tűnik, megerősödött néhány belvárosi körzetben, különösen Victoria államban. A pártot hajtó kizárólagosság továbbra is erős és veszélyes politikai erő marad, amelyet Adam Bandt melbourne-i képviselői győzelme is jelez. A párt kulturális vonzereje a Munkáspártra csak rossz hatással lehet. Képtelenség egy olyan Munkáspárti platformot létrehozni, amely egyszerre vonzó Közép-Ausztrália munkás családjai számára, miközben kielégíti a Zöldek abszolutikus törekvéseit is.

A vereség utáni tájkép szombaton ismét megmutatta, hogy a hűséges helyi tagok támogatása és a silány képviselőkkel szembeni diszkrimináció túlnyúlik a pártpolitikán. A szavazók nyomatékosan megmutatták, hogy nem lehet őket baleknak nézni: az ejtőernyős celebek kemény földet érésre számíthatnak, és a fogalmatlan jelölteket sosem fogják újra jelölni.

Az elégedetlenségnek az a kitörése, amely több mint félmillió szavazatot hozott a Palmer United Partynak, potenciális zavaró fejlemény, amely próbára fogja tenni Abottot abban, hogy egy felnőtt kormányt vezessen. Clive Palmer reakciós, semmitmondó kiáltványa, annak intervencionalista, protekcionalista logikájával egy pénzügyi ostobaság, miközben Palmer kedvenc politikai taktikája a bomlasztás. Mégis, a semmiből érkező pártja Queenslandben kétszer nagyobb támogatottságot szerzett, mint a Zöldek, és dollár tízmilliókat áldozott azért, hogy parlamenti képviselőcsoportja legyen. Pártja az év közepén a Szenátusban is ott lesz, és lehet, hogy maga Palmer is a Képviselőházban találja magát. A konzervatív oldalnak ezt a törését Pauline Hanson One Nation-mozgalma fémjelzi. Az alsóházi függetlenek viszonylag nagy száma és a szélsőséges pártok szenátusi helyekért való vetélkedése részben a fősodrú politika köznépi elutasítottságát tükrözi vissza három év parlamenti zajos semmittevése után. A vasárnapi eredmények az úgynevezett új paradigma elsöprő elutasítottságát mutatja; azét a mázét, amelyet Gillard miniszterelnök asszony túlélési, gyülevész koalíciójára kentek fel kettő új-dél-walesi függetlennel, akik visszautasították konzervatív érzetű választóik véleményét és a Munkáspárttal együtt szavaztak. Akik e csúf, kisebbségi kormány bohóckodásával kapcsolatba kerültek, mind megbűnhődtek. Rob Oakshott és Tony Windsor széke visszakerült a Nemzetiekhez, és Bob Katter is kínos választói elfordulást élt meg Kennedyben. A Zöldek 3%-ot veszítettek az első helyezett szavazatokban. Csak a tasmaniai Andrew Wilkie – egy igazi és elvhű független – maradt sértetlen. A Szenátusban a dél-ausztráliai választók megjutalmazták Nick Xenophont, aki meggyőződéses független és a közérdek védelmezője, és mivel ezzel hozzájárul a Zöld Sarah Hanson-Young parlamenti távozásához, ez jó eredménynek számít.

Az ausztrál kétpárti hegemónia stabilitásának vele járó veszélye, hogy a függetlenek és a szélsőséges játékosok valójában az olyan gyenge parlamentek állandósulását okozhatják, amelyektől állításuk szerint irtóznak. Szomorú igazságtalanság lenne, ha kevesek frusztráltsága elszabotálná sokak vágyát egy stabil és hatékony kormányzat iránt. A felelősség az ellenzéket és a függetleneket terheli, hogy felismerjék, az Abott-kormány tisztán demokratikus mandátumot nyert és meg kell adni neki minden esélyt, hogy végrehajtsa programját. Hogy megjegyezzük: a The Australian első kiadásában megismételtük fogadalmunkat: „Ez az újság nem kötődik párthoz, államhoz, és semmi egyéb elkötelezettsége sincs.”

Mint ennek az újságnak volt vezető újságírója, Abott tudhatja, a helyes közpolitika bevezetése során szövetségesként számíthat a The Australianra. Számíthat ránk, hogy a rossz kormányzás erős kritikusai leszünk és nem fogunk meghátrálni. Most azonban gratulálunk neki és csapatának történelmi győzelmükhöz, és az ország érdekében végzendő munkájához sok sikert kívánunk.