2014. szeptember 26., péntek

Valódi Szíria-stratégiánk: a további elszigetelés

Charles Krauthammer – Valódi Szíria-stratégiánk: a további elszigetelés

Bár megkésetten, határozatlanul és vonakodva, de Obama elnök elkezdett megvalósítani egy működőképes stratégiát az Iszlám Állam ellen. Tény, hogy erre a közvélemény vette rá. Van valaki, aki szerint a lefejezések közvetítése nélkül a korlátozott iraki légicsapásokon kívül mást is tennénk? Amennyiben Obama képes lesz ellenállni a közvélemény jövőbeni változásainak, lehet, hogy stratégiája sikeres lesz.
Azonban ez nem az a siker lesz, amelyet a nyilvánosság előtt hangoztat. Ez a stratégia nem fogja elpusztítani az Iszlám Államot. Legfeljebb még jobban elszigeteli: kiűzi az Iszlám Államot Irakból és Szíriába szorítja. Mivel a levegőből nem lehet háborút nyerni. Irakban vannak hatékony szárazföldi erővel rendelkező szövetségeseink. Szíriában nincsenek.
Az iraki harcok menete egyértelmű. A kurdok harcolni fognak, de csak a saját területükön. Az erőteljes légicsapások segítheti őket az Iszlám Állam által elfoglalt területeik visszaszerzésében, és talán még egy kicsit tovább is. Azonban nem lesznek senki expedíciós csapatai.
Az iraki síitáktól keveset várhatunk. Az amerikai tanácsadókkal megerősített kis létszámú, magasan képzett iraki különleges erők talán elérhetnek valamit. De a síiták által vezetett, korrupt és demoralizált hadseregre nem lehet számítani.
Kulcsfontosságú szövetségeseink a szunnita törzsek lehetnek. Másodszor is rá kell őket venni arra, hogy oldalt cseréljenek, és csatlakozzanak hozzánk – ahogy azt tették a 2007-2008-as hadműveletek idején – a dzsihádisták ellen.
Mivel 2011-ben magukra hagytuk őket, ez nem lesz könnyű. Azonban szükséges. Jó jel a szunnita nemzeti gárda megalakítása, amely annak az „Irak fiai” szervezetnek az utódja, amely velünk harcolt és kiűzte az iraki al-Káidát az anbari felkelés során. Csak ők lennének képesek kiszorítani az Iszlám Államot Irakból. És minden bizonnyal csak ők tudnák megtartani a visszaszerzett területeket.
Szíria más kérdés. A jelenlegi stratégia alapján a rákos góc megmarad. A légierőt itt nem támogatják szárazföldi csapatok. És Obama „széles koalíciójának” egyetlen tagja sem fog csapatokat küldeni.
Esetleg majd valamikor Törökország. Azonban Recep Tayyip Erdogan iszlamista elnök nem egyszerűen nem volt hajlandó részt venni a légicsapásokban. Hanem megtiltotta a török repülőterek használatát.
Ami a Szabad Szíriai Hadsereget illeti, nekik annyi maradt, hogy Obama végül beleegyezett a kiképzésükbe és felfegyverzésükbe. De ez már nagyon megkésett és nagyon kevés. A kormányzat is elismeri, hogy belőlük egy éven belül nem lehet kiállítani képzett haderőt. És azután is csak 5 ezer főt. Az Iszlám Állam hadereje jelenleg 30 ezer fő lehet és folyamatosan erősödik.
Ez nem azt jelenti, hogy a légicsapások haszontalanok lennének. Gyengíteni és rombolni lehet velük. Ha kellő rendszerességgel történnek, akkor képes lehet elpusztítani a körülbástyázott, kiterjedt, biztosított és önellátó Iszlám Államot, és visszavetni egy folyamatos menekülésre kárhoztatott gerillahadsereg szintjére.
Miféle stratégia ez? George Kennan szovjetek elszigetelésére kidolgozott stratégiájának zömített és sokkal agresszívebb formája. Megállítani, beszorítani őket, míg végül saját visszavonulásuk miatt vereséget szenvednek. Ahogyan arra David Motadel történész rámutatott, az elmúlt két évszázad dzsihádista rendszereivel saját primitívségük, barbarizmusuk és brutalitásuk – és az uralmuk alatt tartott népesség növekvő ellenségessége – végzett.
Ez történt alig 8 évvel ezelőtt az anbári felkelés során, amely kiűzte az iraki al-Káidát. Az 1880-as és ’90-es évek szudáni Mahdi-uralma sem volt sikeresebb. Motadel szerint a népesség felével a betegségek, az éhezés vagy az erőszak végzett, még mielőtt a britek megsemmisítették volna a Mahdi-erőket Omdurmánnál.
Ha a fentieket a jelenlegi közel-keleti viszonyokra alkalmazzuk, a felmorzsolás és elszigetelés hosszú távú kombinálása vezette sikerre az izraelieket hét évtizeden át a különböző időkben, különböző helyekről és különböző ideológiákból fakadó terrorizmus ellen. De egyetlen végső rohammal nem lehet véget vetni ennek. Az izraeliek beavatkoznak, haladékot nyernek, majd ismét beavatkoznak.
A szüntelen támadások nyomán született keserű iróniával az izraeliek a folyamatot „fűnyírásnak” nevezik. Tudják, hogy egyszer vége lesz, de sajnos nem az ő életükben. Elfogadják ezt, és együtt élnek vele.
Obama helyesen és őszintén mondta, hogy az általa felújított háború évekig fog tartani. Ez a harc nemzedékeken át ível. Nem Szudánban vagyunk 1898-ban. Nem lesz Omdurmán, amely erre az évszázadra legyőzné a dzsihádizmust.
Napjaink dzsihádizmusa világméretű, vallási és pénzügyi szervezetei mindenhol jelen vannak, és gyökerei egy több mint egymilliárd hívővel rendelkező világvallásnak a mélyéről erednek. Egy hosszú távú, alacsony intenzitású felmorzsolás és elszigetelés – hosszú, bonyolult, kijózanító és kétségtelenül fájdalmas – útjára léptünk rá.
További elszigetelés. A rendelkezésre álló stratégiák legjobbika. Obama most bizonyíthatja, hogy eltökélt ennek végrehajtásában.

http://www.washingtonpost.com/opinions/charles-krauthammer-our-real-syria-strategy--containment-plus/2014/09/25/dd8828b2-44e9-11e4-9a15-137aa0153527_story.html

2014. szeptember 24., szerda

Amerika háborús elnöke

Peter Bergen – Amerika háborús elnöke

Egy gyors kérdés: Melyik amerikai elnök engedélyezett különböző jellegű háborúkat hét muzulmán állammal szemben?

 

Ha Barack Hussein Obamára gondolt, akkor eltalálta.

Nem gondolták sokan, hogy így fog alakulni. Elnökségének korai időszakában, 2009. június 4-én Obama az egyiptomi fővárosban, Kairóban egy olyan, széles körben tetszést aratott beszédet mondott, amelyet az arab világgal való kapcsolat „újraindításának” kiáltottak ki.

George W. Bush elnököt sok arab természetesen átkozta Irak megszállása, és a guantánamói, valamint az abu-graibi börtönök miatt. Sok arab remélte, hogy az első afroamerikai elnök, aki elnökjelöltként ellenezte az iraki háborút, teljesen más lesz, mint elődje volt.

Kairóban Obama ezt mondta: „Azért jöttem, hogy az Egyesült Államok és a világ muzulmánjai közötti új kezdet lehetőségét keressem, amely a kölcsönös érdekeken és kölcsönös tiszteleten alapul, és azon a tényen, hogy sem Amerika, sem az iszlám nem kizárólagos, és nem szükséges egymással versenyezniük.”

De Obama kairói beszédének lényege ez volt: „Ugyanakkor azonban könyörtelenül szembe fogunk szállni azokkal az erőszakos szélsőségesekkel, akik súlyosan veszélyeztetik biztonságunkat. Mivel mi is elutasítjuk azt, amit bármilyen vallású ember elutasít: az ártatlan férfiak, nők és gyermekek megölését. És elnökként első kötelességem az, hogy megvédjem az amerikaiakat.”

Hallgatói legtöbbje az elnöki beszédből csak annyit hallott ki, hogy olajágat nyújtott az iszlám világnak és legtöbbjük nem vette figyelembe a tényt, hogy ugyanebben a beszédben meglehetősen erőteljesen védelmébe vette az al-Káida és szövetségesei ellen folyó amerikai háborút.

Hasonló disszonáns eset történt pár hónappal ez után, amikor az elnök Norvégiában átvette a Nobel-békedíjat. A díj odaítélői (és sokan azok közül, akik 2008-ban rá szavaztak) azt hitték, hogy az iraki háború ellenzése egyben Obama általános háborúellenességét jelenti. Bizonyára az elnök volt az első Nobel-békedíjas, akik arra használta fel oslói köszönőbeszédét, hogy elmagyarázza az igazságos és szükséges háborúkkal kapcsolatos nézeteit.

Oslóban Obama a következőket mondta: „Úgy nézek szembe a világgal, ahogy az van, és nem fogok tétlenül állni, ha amerikaiakat fenyegetnek. Ne álltassuk magunkat: a gonosz igenis jelen van a világban. Erőszakmentes mozgalommal Hitler seregeit sem lehetett volna megállítani. Tárgyalással nem lehet fegyverletételre bírni az al-Káida vezetőit. Az a kijelentés, hogy az erő használata néha szükségszerű, nem felhívás a cinizmusra, hanem a történelem, az emberi tökéletlenség és az értelem korlátainak megértése.”

Amint az kiderült, Obama az elmúlt évtizedek egyik katonailag legagresszívabb amerikai elnöke, aki hét muzulmán államban engedélyezett különböző katonai műveleteket: Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Pakisztánban, Szomáliában, Jemenben és most Szíriában.

Szíria bombázása az első alkalom a II. világháborút követően, hogy az Egyesült Államok az alábbiak hiányában bocsátkozik teljes körű háborúba:
- az erő alkalmazására vonatkozó ENSZ-határozat,
- közös NATO-művelet,
- az Arab Liga katonai beavatkozást kérő határozata,
- az USA Kongresszusának külön engedélye egy másik országgal szembeni háborúra,
- a kérdéses ország felkérése közös katonai műveletekre, ahogy azt nemrég Irakban láthattuk, amikor az iraki kormány szinte könyörgött az amerikai katonai beavatkozásért.

Képzeljük el, mi történt volna, ha George W. Bush háborút kezdett volna egy másik közel-keleti országgal szemben ENSZ-határozat, közös NATO-fellépés, az Arab Liga egyetértése vagy különleges kongresszusi engedély nélkül! Minden bizonnyal megsüketültünk volna az amerikai liberálisok és az arab világ tiltakozásának hangerejétől.

Most azonban senki sem tiltakozik. Ez részben annak az ügyes módszernek köszönhető, amelynek segítségével az Obama-kormányzat összehozta azt a készséges szunnita koalíciót – Szaúd-Arábiát, Katart, Jordániát, az Egyesült Arab Emírségeket és Bahreint –, amely segítséget nyújt a légicsapásokhoz.

De részben annak a ténynek is köszönhető, hogy sok kritikusa, és még saját támogatói is, Obamát egyfajta békepártinak tartja.

A tények alapján ő azonban valami teljesen más:
Az afganisztáni amerikai csapatok létszámát háromszorosára – 30 ezerről 90 ezerre – emelte. Ez akkora mértékű csapaterősítés volt, amely döntő szerepet játszott a Talibán lendületének megtörésében, amely Bush második elnökségének utolsó éveiben jelentősen megerősödött.
Bush elnöksége alatt a CIA 48 esetben hajtott végre pakisztáni célpontok ellen dróntámadásokat. Obama elnöksége során eddig 328 esetben, amelyek során – a New America számításai szerint – mintegy két tucat al-Káida parancsnokot öltek meg.
Bush idejében a CIA mindössze egyetlen dróntámadást hajtott végre Jemenben. Obama elnöksége alatt eddig 99 dróntámadást és 15 légicsapást hajtottak végre az országban, amelyek során több mint három tucat helyi tálib parancsnokot öltek meg.
Obama amerikai elnökként abban is az első, hogy ő engedélyezte először egy amerikai állampolgár – az új-mexikói születésű al-Káida parancsnok, Anvár al-Avláki – likvidálását, aki 2011-ben egy jemeni dróntámadásban halt meg.
Ugyanebben az évben Obama kezdeményezésére jött létre az a szövetség, amely elűzte a hatalomból a líbiai diktátort, Moamer Kadhafit.
Obama Szomáliában is hatékony, álcázott háborút vív az al-Káida helyi szervezetével, az
al-Sabábbal, amelynek vezetőjét, Ahmed Godanét a hónap elején légcsapásban ölték meg.

És persze Obama engedélyezte azt a kockázatos Navy SEAL küldetést is, amelynek során 2011-ben, mélyen pakisztáni területen, megölték az al-Káida alapítóját, Oszama bin-Ladent.

A fenti felsorolás nem olyasvalaki tetteiről tanúskodik, aki fél felhasználni Amerika erejét, ahogy azt kritikusai állítják, hanem sokkal inkább egy olyan elnökéről, aki nyugodtan alkalmazza Amerika haderejét még olyan országban is, mint Szíria, ahol úgy indított háborút, hogy arra nem rendelkezett különleges nemzetközi vagy kongresszusi felhatalmazással, amelyet a II. világháborút követően eddig minden elnök előzetesen kikért.

http://edition.cnn.com/2014/09/23/opinion/bergen-obama-wartime-president/index.html?iref=allsearch



2014. szeptember 23., kedd

George Carlin – A Föld jól van

George Carlin – A Föld jól van

Annyira önhittek vagyunk! Annyira önhittek. Manapság mindenki meg akar menteni valamit. Mentsd meg a fákat! Mentsd meg a méheket! Mentsd meg a bálnákat! És a csigákat! De a legarrogánsabb felszólítás mind közül ez: Mentsd meg a Földet! Mi van? Szórakoznak velem ezek a köcsögök? Mentsük meg a Földet, mikor még magunkra sem tudunk vigyázni?! Azt sem tanultuk meg, hogyan vigyázzunk egymásra, de a kibaszott Földet majd megmentjük?

Kezd fárasztani ez a faszság. Fáraszt ez a faszság. Fáraszt ez a kibaszott Föld napja, fárasztanak az önjelölt környezetvédők, ezek a fehér, nagypolgári liberálisok, akik szerint ennek az országnak az a legnagyobb baja, hogy nincs elég kerékpárútja. Azok, akik a Volvóik számára próbálják megmenteni a világot. Ráadásul a környezetvédők le se szarják a Földet. Nem foglalkoznak a Földdel. Nagy általánosságban nem érdekeli őket. Tudod, mi érdekli őket? Hogy tiszta helyen lakjanak. A saját lakókörnyezetük. Azon aggódnak, hogy egyszer a jövőben talán személyesen is kellemetlenség érheti őket. Az ilyen kicsinyes, felvilágosulatlan önérdek engem nem hat meg.

Ráadásul, a Földdel nincs semmi gond. Semmi gond sincs a Földdel! A Föld jól van. Az EMBEREK vannak elbaszva. Különbség! Különbség! A Föld jól van. Az emberekkel összehasonlítva, a Föld nagyszerűen van. Már négy és fél milliárd éve létezik! Mi mennyi ideje is vagyunk itt, százezer éve? Esetleg kétszázezer? És alig több mint kétszáz éve foglalkozunk a nehéziparral. Kétszáz év szemben a négy és fél milliárddal. És annyira ÖNTELTEK vagyunk, hogy azt gondoljuk magunkról, veszélyesek vagyunk? Hogy valami módon veszélybe sodorhatjuk ezt a Nap körül keringő, gyönyörű, kis kék golyóbist?

A Föld nálunk sokkal rosszabb dolgokon is túlesett már. Sokkal rosszabb dolgokon. Földrengések, vulkánkitörések, lemeztektonika, kontinensek vándorlása, napkitörések, napfoltok, mágneses viharok, a mágneses pólusok felcserélődése… üstökösök és aszteroidák és meteorok évek százezrein át tartó bombázása, világméretű áradások, árhullámok, világméretű tüzek, erózió, kozmikus sugárzás, visszatérő jégkorszakok… Tényleg azt hisszük, hogy néhány műanyag zacskó és pár alumínium doboz számít valamit? A Föld… A Föld… A Föld nem fog eltűnni. MI FOGUNK!

Mi fogunk eltűnni. Szedjétek a szaraitokat, emberek! Eltűnünk. És nyomunk se marad. Istennek legyen ezért hála! Esetleg egy kis hungarocell. Talán. Egy kevés hungarocell. A Föld akkor is itt lesz, mikor mi már rég eltűntünk. Csak egy újabb kudarcot vallott mutáció. Csak egy újabb rövidéletű biológiai tévedés. Egy evolúciós zsákutca. A Föld úgy ráz le minket magáról, mint a bolhákat. Mint egy felületi kellemetlenséget.

Akarod tudni, hogyan csinálja a Föld? Kérdezd meg azokat a pompejieket, akik belekövültek a vulkáni hamuba! Ha tudni akarod, hogy jól van-e a Föld, akkor kérdezd meg azoktól a mexikóvárosiaktól, örményektől, vagy a több száz más helyen lakótól, akiket ezertonnányi törmelék temetett be a földrengések miatt, hogy tényleges veszélyforrásnak érezték-e magukat a héten! Vagy azokat Hawaiion, akik egy működő tűzhányó közvetlen közelébe építették fel otthonaikat és most csodálkoznak, miért folyik be a láva a nappaliba!

A Föld még, hosszú, hosszú, HOSSZÚ ideig itt lesz, amikor mi már eltűntünk, és meggyógyítja magát, megtisztítja magát, mert ilyen a természete. Egy önjavító rendszer. A levegő és a víz helyrejön, a talaj megújul, és ha igaz, hogy a műanyag nem bomlik le, hát, akkor a Föld egyszerűen belefoglalja a műanyagot egy új paradigmába: Föld és műanyag. A Föld nem osztja a mi műanyaggal szembeni előítéletünket. A műanyag is a Földből származik. A műanyag is a Föld egyik gyermeke. Talán csak ezért hagyott minket magából kisarjadni. Műanyagot akart magának. De nem tudta, hogyan kell csinálni. Szüksége volt ránk. Lehet, hogy arra az ősrégi, egocentrikus, filozófiai kérdésre, hogy mi a célja a létezésünknek, ez a válasz: A műanyag, seggfej!

Nos, a műanyag itt van, a munkát elvégeztük, ezért minket már ki lehet iktatni. És azt hiszem, éppen ez történik most. Szerintetek nem ez történik? Azt hiszem, őszintén szólva, hogy a Föld közepesen veszélyesnek tart minket. Olyasminek, amivel törődni kell. És a Föld szervezetten, kollektív módon képes megvédeni magát, ahogy azt egy méhraj vagy egy hangyaboly teszi. Kollektív védelmi mechanizmus. A Föld kigondol valamit. Te mit tennél a helyében? Hogyan védenéd meg magad ezektől a kellemetlenkedő, bosszantó fajoktól? Lássuk csak… Vírusok! A vírusok jónak tűnnek. Vírusokkal sebezhetőek. És, hoppá! A vírusok trükkösek, folyton mutálódnak és új törzseket hoznak létre, hiába hoznak létre újabb oltásokat ellenük. Az egyik ilyen vírus esetleg lehetne az, amelyik ezeknek a teremtményeknek az immunrendszerét támadja meg. Mondjuk a humán immunhiányt okozó vírus, amely mindenféle betegségre és fertőzésre hajlamossá teszi őket. És amely mondjuk nemi érintkezés útján terjed, amitől talán kicsit elmegy a kedvük a fajfenntartást célzó tevékenységtől.

Ez persze csak költői felvetés. És csak a kezdet. De attól még álmodozhatok, nem? Szóval én nem aggódok az olyan kis dolgok miatt, mint a méhek, a fák, a bálnák vagy a csigák. Azt gondolom, hogy egy olyan nagyobb bölcsességnek a részei vagyunk, amit sosem leszünk képesek megérteni. Egy magasabb rendnek. Hívd, aminek akarod! Tudod, én hogy hívom? A Nagy Elektron. A Nagy Elektron… Húúú, húúú, húúú! Nem büntet, nem jutalmaz, és nem is ítél. Egyszerűen csak van. Ahogy mi is. Még egy kis ideig.

2014. szeptember 13., szombat

Miért a Nyugat hibája az ukrán válság?

John J. Mearsheimer – Miért a Nyugat hibája az ukrán válság? Avagy a liberális illúziók, amelyekkel provokálták Putyint

A közkeletű nyugati vélekedés szerint az ukrán válság szinte kizárólag az orosz agresszió számlájára írható. E szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök a szovjet birodalom régóta dédelgetett feltámasztása iránti vágyból foglalta el a Krím-félszigetet, amelyet követhet Ukrajna, csakúgy, mint a többi kelet-európai állam elfoglalása. Ebben az olvasatban Viktor Janukovics ukrán elnök 2014. februári eltávolítása a hatalomból pusztán ürügyet szolgáltatott Putyinnak arra, hogy parancsot adhasson az orosz erőknek Ukrajna egy részének elfoglalására.

Ez a feltevés azonban téves: a válság legfőbb felelősei az Egyesült Államok és európai szövetségesei. A baj gyökere a NATO kibővítése, amely annak a nagyobb stratégiának a központi eleme, hogy Ukrajnát kivonják Oroszország hatóköréből és a Nyugatba integrálják. Ugyanakkor az EU keleti bővítésének és az ukrán demokráciamozgalmak nyugati támogatásának – amely a 2004-es narancsos forradalom során kezdődött – is jelentős szerepe volt. Az orosz vezetők az 1990-es évek közepétől hajthatatlanul ellenezték a NATO kibővítését és az elmúlt években világossá tették, hogy nem fogják tétlenül nézni, hogy stratégiai fontosságú szomszédjuk a Nyugat bástyájává váljék. Putyin számára a demokratikusan megválasztott és oroszbarát ukrán elnök törvénytelen eltávolítása – amelyet jogosan nevez államcsínynek – az utolsó csepp volt a pohárban. A Krím elfoglalásával válaszolt, mivel attól tartott, hogy a félsziget a NATO haditengerészeti bázisa lenne, és jelenleg Ukrajna destabilizálásán dolgozik, amíg az fel nem hagy a Nyugathoz való csatlakozás szándékával.

Putyin válaszlépésére számítani lehetett volna. Elvégre a Nyugat benyomult Oroszország hátsó udvarába és stratégiai érdekeinek alapjait fenyegette, amelyre Putyin nyomatékosan és ismételten rámutatott. Az Egyesült Államok és Európa elitjét meglepték az események, mivel rossz szemüvegen át nézték a nemzetközi politikát. Készek voltak elhinni, hogy a realizmus logikájának kevés jelentősége van a XXI. században, és hogy Európa egységét és szabadságát biztosítani lehet pusztán olyan liberális alapelvek mentén, mint a jogállamiság, gazdasági egymásrautaltság és demokrácia.

Ez a nagy ívű gondolat azonban Ukrajnában kudarcot vallott. A válság megmutatta, hogy a realpolitik továbbra is időszerű, és hogy amely állam tagadja ezt a tényt, az a saját bőrét viszi a vásárra. Az amerikai és az európai vezetők bakot lőttek azzal, hogy megkísérelték Ukrajnát a Nyugat Oroszországgal határos erődjévé tenni. Most, hogy a következmények a napnál is világosabbak, ennek az elhibázott politikának a folytatása még nagyobb hiba lenne.

A NYUGATI SÉRTÉS

A hidegháború végét követően a szovjet vezetők elfogadták, hogy az USA továbbra is csapatokat állomásoztat Európában és a NATO érintetlen marad, mivel úgy gondolták, ezen megállapodás az egyesített Németországot továbbra is féken tartja. De sem ők, sem orosz utódjaik nem akarták, hogy a NATO nagyobbra nőjön, és úgy vélték, a nyugati diplomaták megértik aggodalmaikat. A Clinton-kormányzat nyilvánvalóan másként gondolta, és az 1990-es évek közepétől a NATO bővítését ösztönözték.

A bővítés első körére 1999-ben került sor, amikor a szervezetbe felvették Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot. A másodikra 2004-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia csatlakozásával. Moszkva a kezdetektől fogva elkeseredetten tiltakozott. Például amikor a NATO 1995-ben a boszniai szerbeket bombázta, Borisz Jelcin orosz elnök azt mondta: „Ez az első jele annak, hogy mi történne, ha a NATO az Orosz Föderáció határáig terjedne. A háború tüze egész Európában fellángolna.” Abban az időben azonban az oroszok túl gyengék voltak ahhoz, hogy megakadályozzák a NATO keleti terjeszkedését, amely viszont egyáltalán nem látszott fenyegetőnek, mivel egyetlen új tag sem volt közvetlenül határos Oroszországgal, leszámítva az apró balti államokat.

Ekkor a NATO még keletebbre kezdett kacsingatni. A szövetség 2008-as bukaresti tanácskozásán felvetették Georgia és Ukrajna csatlakozásának kérdését. A George W. Bush-kormányzat támogatta a tervet, azonban Franciaország és Németország ellenezte a lépést, mivel attól tartottak, hogy ezzel indokolatlanul ingerelnék Oroszországot. A NATO-tagok végül kompromisszumot kötöttek: a szövetség nem kezdte meg a tényleges tagfelvételi folyamatot, azonban kiadott egy állásfoglalást, amelyben rögzítették Georgia és Ukrajna csatlakozási törekvéseit és szemtelenül kijelentették, hogy „ezen országok a NATO tagja lesznek.”

Moszkva azonban nem kompromisszumként értékelte az eredményt. Alexander Gruskó, Oroszország akkor külügyminiszter-helyettese azt mondta, „Georgia és Ukrajna felvétele óriási stratégiai hiba lenne, amely a legsúlyosabb következménnyel járna az összeurópai biztonságra.” Putyin kijelentette, hogy a két ország felvétele a NATO-ba „közvetlen fenyegetést” jelentene Oroszországra. Az egyik orosz újság szerint Putyin Bushnak „nagyon nyíltan arra célzott, hogy Ukrajna felvétele a NATO-ba egyben az ország létének a végét is jelentené.”

A Georgia elleni 2008. augusztusi orosz támadásnak el kellett volna oszlatnia minden megmaradt kétséget afelől, hogy Putyin eltökélt megakadályozni Georgia és Ukrajna NATO-csatlakozását. Mihail Szakasvili georgiai elnök, aki mélyen elkötelezett volt országa NATO-csatlakozását illetően, 2008 nyarán elhatározta, hogy újraintegrálja az ország két szeparatista területét, Abháziát és Dél-Oszétiát. Azonban Putyin azt szerette volna, hogy Georgia továbbra is gyenge és megosztott – és a NATO-n kívül – maradjon. Miután harcok törtek ki a georgiai kormányerők és a dél-oszétiai szeparatisták között, az oroszok elfoglalták Abháziát és Dél-Oszétiát. Moszkva kifejezte véleményét. Azonban e világos figyelmeztetés ellenére a NATO hivatalosan sosem tett le arról, hogy Georgia és Ukrajna csatlakozzon a szövetséghez. És a NATO bővítése tovább folytatódott, amikor 2009-ben Albánia és Horvátország is tag lett.

Az EU szintén kelet felé mozdult. 2008 májusában elindították a Keleti Partnerség kezdeményezést, egy olyan programot, amely elősegíti az olyan országok felvirágzását, mint például Ukrajna, és beintegrálja azokat az EU gazdaságába. Nem meglepő, hogy az orosz vezetők szerint a program ellentétes volt országuk érdekeivel. Idén februárban, mielőtt Janukovicsot elűzték volna hivatalából, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azzal vádolta az EU-t, hogy az „befolyási övezetet” próbál létrehozni Kelet-Európában. Az orosz vezetők szemében az EU bővítése a NATO-bővítés trójai falova.

A Nyugat végső eszköze arra, hogy Kijevet eltávolítsa Moszkvától a nyugati értékek terjesztésére és a demokrácia elősegítésére tett erőfeszítések voltak Ukrajnában és más posztszovjet államban is, egy olyan eljárás, amellyel gyakran együtt járt a nyugatbarát személyek és szervezetek finanszírozása is. Victoria Nuland, az USA európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkára 2013 decemberében úgy becsülte, hogy az USA 1991 óta több mint 5 millió dollárt fektetett be azért, hogy hozzásegítse Ukrajnát „ahhoz a jövőhöz, amit az megérdemel.” Ennek részeként az USA kormánya kistafírozta a Demokráciáért Nemzeti Alapítványt (National Endowment for Democracy, NED). A nonprofit alapítvány több mint 60 projektet indított, amelyek célja az ukrán civil egyesületek támogatása volt, miközben a NED elnöke, Carl Gershman úgy jellemezte az országot, mint „a főnyereményt.” Miután 2010 februárjában Janukovics megnyerte az elnökválasztást, a NED úgy vélte, ez aláássa céljait, ezért fokozta az ellenzék támogatása és az ország demokratikus intézményei erősítése érdekében kifejtett erőfeszítéseit.

Az orosz vezetők a Nyugat ukrajnai társadalom-átalakítási tevékenységét látva attól tartottak, hogy annak saját országuk lesz annak következő alanya. És az ilyen félelmek koránt sem alaptalanok. 2013 szeptemberében Gershman ezt írt a The Washington Postban: „Ukrajna azon választása, hogy Európához csatlakozik, fel fogja gyorsítani a Putyin által megtestesített orosz imperializmus hanyatlását.” Hozzátette: „Az oroszok szintén válaszút előtt állnak, és Putyin könnyen a vesztes oldalon találhatja magát, nem csak a szomszédos országokban, hanem Oroszországon belül is.”

VÁLSÁGKELTÉS

A Nyugat hármas csomagja – a NATO-bővítés, az EU-bővítés és a demokráciaexport – olajt öntött arra a farakásra, amely csak a szikrára várt. A szikra 2013 novemberében pattant ki, amikor Janukovics visszautasította az EU-val kötendő óriási gazdasági szerződés aláírását és úgy döntött, helyette a 15 milliárd dolláros orosz ellenjavaslatot fogadja el. Ez a döntés kormányellenes tüntetéseket okozott, amelyek az elkövetkező három hónapban elfajultak és február közepére százegynéhány tüntető halálához vezettek. A nyugati küldöttek lóhalálában repültek Kijevbe megoldani a válságot. Február 21-én a kormány és az ellenzék megállapodott, hogy Janukovics a következő választásig hivatalban maradhat. De a megállapodás szinte azonnal összeomlott és Janukovics másnap Oroszországba menekült. Az új kijevi kormány nyugatbarát és gyökeresen oroszellenes volt, és négy olyan magas beosztású személy is a tagja volt, akiket jogosan lehet újfasisztának nevezni.

Habár az USA részvételének mélységeire még nem derült fény, teljesen nyilvánvaló, hogy Washington támogatta az államcsínyt. Nuland és John McCain szenátor részt vett a kormányellenes tüntetéseken, és Geoffrey Pyatt az USA ukrajnai nagykövete Janukovics eltávolítása után kijelentette, hogy „ez a nap a történelemkönyvekbe fog kerülni.” Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés szerint Nuland rendszerváltozást szorgalmazott és azt akarta, hogy Arszeníj Jacenyjuk ukrán politikus legyen a miniszterelnöke az új kormánynak, ahogy az meg is történt. Nem csoda, hogy az oroszok teljes meggyőződéssel hitték azt, hogy a Nyugatnak szerepe volt Janukovics eltávolításában.

Putyin számára elérkezett az idő, hogy fellépjen Ukrajna és a Nyugat ellen. Röviddel február 22-e után utasította az orosz haderőt, hogy szakítsák el a Krímet Ukrajnától, amit rövidesen Oroszországba integrált. A feladat viszonylag könnyűnek bizonyult, köszönhetően a krími Szevasztopol kikötőjében állomásozó több ezres orosz haderőnek. A Krím azért is volt könnyű célpont, mert lakosságának mintegy 60%-a orosz nemzetiségű. A legtöbbjük ki akart válni Ukrajnából.

Ezt követően Putyin nagy nyomás alá helyezte az új kijevi kormányt, azért, hogy eltérítse azt a Nyugat felé sodródástól Moszkva ellenében, és világossá tette, hogy még azelőtt kész véget vetni Ukrajna államiságának, mielőtt az Oroszország küszöbén a Nyugat erődjévé válhatna. Ennek érdekében tanácsadókat, fegyvereket és diplomáciai támogatást nyújtott a kelet-ukrajnai orosz szeparatistáknak, akik polgárháború felé sodorták az országot. Nagy haderőt csoportosított az ukrán határ mentén, és invázióval fenyegetett arra az esetre, ha a kormány megpróbálna leszámolni a lázadókkal. És durván megemelte az orosz földgáz eladási árát, valamint a korábban szállított gáz árának kifizetését követelte. Putyin kíméletlen játszmát folytatott.

A DIAGNÓZIS

Putyin tettei könnyen megérthetők. Nagy kiterjedésű síkságként, amelyen keresztül a napóleoni Franciaország, a birodalmi Németország és a náci Németország is keresztülmasírozott azért, hogy lecsapjon Oroszországra, Ukrajna rendkívüli stratégiai fontosságú ütközőállamként szolgál Oroszország számára. Egyetlen orosz vezető sem tűrné el egy olyan katonai szövetség benyomulását Ukrajnába, amely nem sokkal korábban Moszkva halálos ellensége volt. És egyetlen orosz vezető sem lenne tétlen, miközben a Nyugat egy olyan kormányt próbál segíteni, amelynek célja Ukrajna integrálása a nyugati világba.

Washingtonnak lehet, hogy nem tetszik Moszkva álláspontja, azonban meg kellene értenie annak logikáját. Ez lényegében a geopolitika egyszeregye: a nagyhatalmak mindig érzékenyek a törzsterületük közelében felbukkanó fenyegetésekre. Elvégre az Egyesült Államok sem tolerálja, hogy távoli nagyhatalmak katonai egységeket telepítsenek a nyugati féltekén, főképp nem a határai mentén. Képzeljük el az amerikai felháborodást, ha Kína erős katonai szövetséget építene ki Kanadával és Mexikóval! A logikán túl, az orosz vezetők többször szóltak washingtoni partnereiknek, hogy számukra elfogadhatatlan a NATO bővítése Georgiával és Ukrajnával, amint azok a kísérletek is, hogy ezeket az országokat Oroszország ellen fordítsák – amely üzenetet a 2008-as orosz-georgiai háború kristálytisztán megmutatott.

Az USA és európai szövetségesei azt állítják, hogy keményen próbálták csillapítani az orosz félelmeket, és hogy Moszkvának meg kellene értenie, a NATO-nak nincsenek tervei Oroszországgal. Ráadásul annak folyamatos tagadása mellett, miszerint a bővítés célja Oroszország ellen irányul, a szövetség sosem telepített állandó katonai erőt új tagállamaiban. Sőt, 2002-ben létrehoztak egy testületet, a NATO-Orosz Tanácsot, annak érdekében, hogy segítse az együttműködést. Oroszország további engesztelése érdekében az Egyesült Államok 2009-ben bejelentette, hogy az új rakétavédelmi rendszert – legalábbis kezdetben – az európai vizeken állomásozó hadihajóira telepíti, a csehországi vagy lengyelországi telepítés helyett. Ezek az intézkedések azonban nem segítettek, az oroszok állhatatosan ellenezték a NATO bővítését, különösen Georgia és Ukrajna esetén. De végül is az oroszoknak, és nem a Nyugatnak kell eldöntenie, hogy számukra mi jelent fenyegetést.

Annak megértése érdekében, hogy a Nyugat, és különösen az Egyesült Államok miért nem fogta fel, hogy ukrán politikájuk egy Oroszországgal való jelentős összeütközésnek ágyaz meg, vissza kell tekintenünk az 1990-es évek közepéig, amikor a Clinton-kormányzat elkezdte a NATO-bővítést szorgalmazni. A kutatók rengeteg érvet hoztak fel a bővítés mellett és ellen, de nem jutottak egyetértésre abban, hogy mi lenne a teendő. Az Egyesült Államokban a legtöbb kelet-európai emigráns és családtagjaik például erősen támogatták a bővítést, mivel azt akarták, hogy a NATO nyújtson védelmet Lengyelországnak vagy Magyarországnak. Pár realista is támogatta ezt az irányt, mivel úgy gondolták, Oroszországot továbbra is féken kell tartani.

A legtöbb realista azonban ellenezte a bővítést, abból a hitből kifolyólag, hogy egy elöregedő lakossággal és egydimenziós gazdasággal rendelkező, hanyatló nagyhatalmat valójában nem szükséges féken tartani. És attól tartottak, hogy a bővítés csak arra fogja ösztönözni Moszkvát, hogy bajt keverjen Kelet-Európában. George Kennan amerikai diplomata egy 1998-as interjúban fejtette ki ezt a nézetét, röviddel az után, hogy az Egyesült Államok szenátusa jóváhagyta az első körös NATO-bővítést.
- Úgy vélem, az oroszok lassanként meglehetősen ellenségesen fognak reagálni, és ez befolyásolni fogja politikájukat is – mondta. – Szerintem a bővítés szörnyű hiba. Erre semmi szükség sem volt. Senki sem fenyegetett senkit.

A legtöbb liberális viszont helyeselte a bővítést, közöttük a Clinton-kormányzat kulcsszereplői is. Azt gondolták, hogy a hidegháború vége alapjaiban alakította át a nemzetközi politikát, és hogy egy új, nemzetek feletti rend lépett az Európát az idáig kormányzó realista logika helyére. Az Egyesült Államok nem csupán az egyetlen „nélkülözhetetlen nemzet” volt, ahogy azt Madeleine Albright külügyminiszter mondta, hanem jóindulatú egyeduralkodó is, és éppen ezért valószínűtlen volt, hogy Moszkvában fenyegetőnek találják. A cél lényegében az volt, hogy az egész kontinenst Nyugat-Európa képére formálják át.

És ezért az Egyesült Államok és szövetségesei a kelet-európai államokban fejleszteni akarták a demokráciát, növelni közöttük a gazdasági egymásrautaltságot és bevonni azokat a nemzetközi szervezetekbe. Miután a vitát az Egyesült Államokban megnyerték, a liberálisoknak nem volt nehéz meggyőzni európai szövetségeseiket a NATO-bővítésről. Különben is, az EU korábbi eredményei tükrében az európaiak még az amerikaiaknál is jobban ragaszkodtak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a geopolitika többé már nem számít, és egy teljes körű liberális rend önmagában képes a békét fenntartani Európában.

A liberálisoknak olyannyira sikerült az európai biztonságról szóló diskurzust az évszázad első évtizedében uralniuk, hogy még a szövetség is elfogadta a korlátlan bővítés politikáját, a NATO-bővítés csak csekély realista ellenkezéssel találkozott. Az USA tisztviselői körében a liberális világnézet jelenleg egy elfogadott dogma. Például márciusban Barack Obama elnök Ukrajnáról szóló beszédében ismételten azokról „az eszményekről” beszélt, amelyek a Nyugat politikáját motiválják, és hogy ezeket az eszményeket „gyakran fenyegeti egy régebbi, sokkal hagyományosabb hatalomfelfogás.” John Kerry külügyminiszter válasza a Krím-válságra ugyanezt a véleményt tükrözte: „Egyszerűen nem lehet a XXI. században a XIX. századi módi szerint viselkedni, és teljességgel koholt ürügyek alapján megszállni egy másik országot.”

Lényegét tekintve a két oldal különböző szabályok szerint játszik: Putyin és társai úgy gondolkoznak és cselekednek, ahogy azt a realizmus diktálja, ugyanakkor nyugati ellenfelei a nemzetközi politikában a liberális elvekhez ragaszkodnak. Ennek eredményeként az Egyesült Államok és szövetségesei tudatlanul provokáltak ki egy súlyos válságot Ukrajnában.

EGYMÁSRA MUTOGATÁS

Ugyanabban az 1998-as interjúban Kennan megjósolta, hogy a NATO-bővítés válságot fog okozni, amelyet követően a bővítés támogatói majd azt fogják mondani, „mindig is mondtuk, hogy ezek az oroszok ilyenek.” Szinte pontosan ez történik, mivel a legtöbb nyugati tisztviselő szerint az ukrán felfordulás igazi okozója Putyin. A The New York Times szerint márciusban Angela Merkel arra célzott, hogy Putyin irracionálisan viselkedik, amikor azt mondta Obamának, hogy Putyin „egy másik világban” él. Bár Putyin autokrata jellemvonásai kétségtelenek, arra semmi bizonyíték nincs, hogy mentálisan kiegyensúlyozatlan lenne. Épp ellenkezőleg: első osztályú stratéga, akit mindenkinek félnie és tisztelnie kellene, amikor külpolitikai kihívást intéz felé.

Más elemzők ennél jóval indokoltabban azt állítják, Putyin sajnálja a Szovjetunió felbomlását és eltökélt szándéka annak visszaállítása Oroszország határainak kiterjesztésével. E felfogás szerint a Krím megszerzése után Putyin jelenleg azt teszteli, eljött-e az idő Ukrajna – vagy legalább keleti felének – meghódítására, és végső soron agresszív lesz az Oroszországgal szomszédos országokkal. E tábor egyes tagjai szerint Putyin napjaink Adolf Hitlere, és bármilyen vele kötött alku a müncheni hiba megismétlése lenne. Ezért a NATO-nak fel kell vennie Georgiát és Ukrajnát, hogy féken tartsák Oroszországot, mielőtt az eluralkodna szomszédjain és fenyegetné Nyugat-Európát.

Ez a vélemény nem állja ki az alapos vizsgálat próbáját. Ha Putyin valóban elhatározta volna egy nagyobb Oroszország létrehozását, akkor szinte bizonyos, hogy ez a szándéka már február 22-e előtt nyilvánosságra kerül. Azonban ténylegesen semmi bizonyíték nincs arra, hogy ezt megelőzően tervezte volna a Krím, még kevésbé Ukrajna egyes területeinek megszállását. Még a NATO-bővítést támogató nyugati vezetők sem gondoltak erre, attól tartva, hogy Oroszország katonai erőt fog használni. Putyin krími akciója teljesen meglepte őket, és úgy tűnik, hogy az a Janukovics eltávolítására adott spontán reakció volt. Rögtön ezt követően maga Putyin mondta, hogy ellenzi a Krím elszakítását, mielőtt gyorsan meggondolta magát.

Ráadásul Oroszország, még ha akarná is, jelenleg nélkülözi annak képességét, hogy elfoglalja és annektálja Kelet-Ukrajnát, nem is beszélve az egész országról. Durván 15 millió ember – Ukrajna lakosságának egyharmada – él az országot kettészelő Dnyeper-folyó és az orosz határ között. Ezen emberek elsöprő többsége Ukrajna része akar maradni és biztosan ellenezne egy orosz megszállást. Ráadásul Oroszország középszerű hadereje, amely csekély jelét mutatja annak, hogy modern Wehrmachttá válna, aligha tudná teljes Ukrajnát pacifikálni. Moszkva egy költséges megszállás esetén is nehéz helyzetben lenne, mivel gyenge gazdasága a bekövetkező szankciókat még jobban megszenvedné.

De ha Oroszország valóban erős hadsereggel és hatékony gazdasággal rendelkezne, még akkor is képtelen lenne sikeresen megszállni Ukrajnát. Elég csak az afganisztáni szovjet és amerikai tapasztalatokra, az amerikaiak vietnámi és iraki tapasztalataira, és az oroszok csecsenföldi tapasztalataira gondolni, hogy felismerjük, egy katonai megszállás általában rosszul végződik. Putyin biztosan érti, hogy Ukrajna leigázásának kísérlete olyan lenne, mint lenyelni egy sünt. Reakciói az eseményekre védekező és nem támadó jellegűek.

A KIÚT

Tekintettel arra, hogy a nyugati vezetők továbbra is tagadják, hogy Putyin magatartását tényleges biztonsági aggályok vezérlik, nem meglepő, hogy eddigi politikájuk erősítésével próbálják változtatásra bírni és büntetik Oroszországot annak érdekében, hogy visszatartsák a további agressziótól. Habár Kerry azt állítja, hogy „minden lehetőség terítéken van”, sem az Egyesült Államok, sem NATO-szövetségesei nem készülnek erővel megvédeni Ukrajnát. A Nyugat inkább a gazdasági szankciókkal próbálja meg rávenni Oroszországot a kelet-ukrajnai lázadás támogatásának beszüntetésére. Az Egyesült Államok és az EU júliusban életbe léptette a korlátozott szankciók harmadik körét, amelyek főként az orosz kormányhoz köthető jelentős személyeket, bankokat, energetikai vállalatokat és hadiipari cégeket céloznak. És további, keményebb szankciókkal is fenyegetnek, amelyek az orosz gazdaság teljes szektorait célozhatják.

Ezeknek az intézkedéseknek csekély hatásuk van. A valóban kemény intézkedések bevezetése egyébként sincs napirenden, mivel a nyugat-európai országok, különösen Németország, ellenzik azokat, attól tartva, hogy Oroszország bosszút áll és súlyos gazdasági károkat okoz az EU-nak. A történelmi tapasztalatok szerint az országok hihetetlen nagyságú büntetést képesek elviselni annak érdekében, hogy megvédjék alapvető stratégiai érdekeiket. Nincs okunk azt gondolni, hogy Oroszország jelent e szabály alól kivételt.

A nyugati politikusok ragaszkodnak ahhoz a provokatív politikához, ami elsődleges okozója volt a válságnak. Joseph Biden, az USA alelnöke áprilisban találkozott ukrán képviselőkkel, és azt mondta nekik: „Ez a második lehetőség, hogy a narancsos forradalom eredeti ígéreteit beváltsák.” John Brennan, a CIA igazgatója sem segített a dolgon, amikor ugyanabban a hónapban látogatást tett Kijevben, amelynek a Fehér Ház szerint az volt a célja, hogy fejlessze a biztonsági együttműködést az ukrán kormánnyal.

Ugyanakkor az EU tovább erőltette a Keleti Partnerséget. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke márciusban összefoglalta az EU Ukrajnával kapcsolatos álláspontját és azt mondta: „Adósságunk van, szolidaritást kell vállalnunk azzal az országgal, és azon leszünk, hogy a lehető legközelebb kerüljenek hozzánk.” És valóban, az EU és Ukrajna június 27-én aláírta azt a gazdasági megállapodást, amelyet Janukovics hét hónappal az előtt végzetes módon visszautasított. Szintén júniusban, a NATO külügyminiszterek találkozóján megállapodtak abban, hogy a szövetség továbbra is nyitott új tagok irányában, habár a külügyminiszterek tartózkodtak attól, hogy Ukrajnát név szerint megemlítsék. „Egyetlen harmadik országnak sincs vétójoga a NATO-bővítéssel kapcsolatosan.” – jelentette ki Anders Fogh Rassmussen NATO főtitkár. A külügyminiszterek abban is megállapodtak, hogy különböző módon segítik fejleszteni Ukrajna katonai képességeit az irányítási, logisztikai és cybervédelmi téren. Az orosz vezetők természetesen megdöbbentek a döntésektől, a Nyugat reakciói egy rossz helyzetet még tovább rontottak.

Létezik megoldás az ukrán válságra, habár az megkövetelné a Nyugattól, hogy alapvetően új módon tekintsen az országra. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fel kellene hagyniuk Ukrajna nyugatosítására vonatkozó terveikkel, és helyette semleges ütközőövezetté kellene alakítaniuk az országot a NATO és Oroszország között, hasonlóan Ausztria hidegháború alatti helyzetéhez. Ez nem jelentené azt, hogy a jövendő ukrán kormány oroszbarát vagy NATO-ellenes lenne. Épp ellenkezőleg, a cél egy olyan független Ukrajna lenne, amely sem az orosz, sem a nyugati táborhoz nem tartozik.

E cél érdekében az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek nyilvánosan ki kellene zárniuk a NATO bővítését mind Georgia, mind Ukrajna esetében. A Nyugatnak segítenie kellene egy, az EU, a Nemzetközi Valutaalap, Oroszország és az Egyesült Államok által közösen finanszírozott ukrán gazdasági mentőcsomag összeállításában – amelyet Moszkva valószínűleg üdvözölne, tekintettel arra, hogy érdeke egy fejlődő és stabil Ukrajna léte a nyugati határai mentén. És a Nyugatnak jelentősen korlátoznia kellene társadalom-átalakítási tevékenységét Ukrajnán belül. Ideje véget vetni egy újabb narancsos forradalom nyugati támogatásának. Ugyanakkor az USA és európai vezetőinek ösztönözniük kellene Ukrajnét, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, különösen az orosz anyanyelvűek nyelvi jogait.

Néhányan lehet, hogy azt gondolják, az Ukrajnával kapcsolatos politika ilyen késői megváltoztatása komolyan aláásná világszerte az USA hitelességét. Kétségtelenül lenne bizonyos ára, azonban az elhibázott stratégia folytatásának még nagyobb ára lenne. Azonban más országok valószínűleg tisztelnék azt az államot, amely tanult hibáiból és olyan politikát gondolt ki, amely hatékonyan kezeli a meglevő bajokat. Ez a lehetőség az Egyesült Államok előtt egyértelműen nyitva áll.

Hallani lehet olyan ellenvetést is, miszerint Ukrajnának joga van eldöntenie, kivel akar szövetséget kötni és az oroszoknak nincs joguk megakadályozni Kijev csatlakozását a Nyugathoz. Veszélyes dolog ilyen módon gondolkozni Ukrajna külpolitikai lehetőségeiről. A szomorú igazság az, hogy az erő gyakran jogot keletkeztet, ha a nagyhatalmi politikáról van szó. Az olyan elvont jogok, mint az önrendelkezés joga jórészt értelmetlen, amikor hatalmas államok kerülnek szembe gyengébbekkel. Volt joga Kubának katona szövetségre lépne a Szovjetunióval a hidegháború idején? Az Egyesült Államok szerint nyilván nem, és az oroszok jelenleg ugyanezt gondolják Ukrajna nyugati csatlakozásával kapcsolatosan. Ukrajna saját érdeke, hogy megértse az élet tényeit és meggondolja minden lépését, amikor sokkal erősebb szomszédjával van dolga.

Ha valaki ennek ellenére elutasítja ezt az elemzést, és úgy véli, Ukrajnának igenis joga van felvételét kérnie az EU-ba és a NATO-ba, akkor is tény marad, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek joguk van visszautasítaniuk a kérést. Nincs olyan ok, ami miatt a Nyugatnak be kellene fogadnia Ukrajnát, ha az tovább űzi téves külpolitikáját, különösen, ha megvédése nem létfontosságú érdek. Néhány ukrán álmainak kielégítése nem éri meg az ezzel – különösen az ukrán embereknek – okozott ellenségeskedést és viszályt.

Természetesen néhány elemző tarthatja úgy, hogy a NATO ugyan rosszul kezelte kapcsolatait Ukrajnával, azonban Oroszország továbbra is ellenség, amely az idő során egyre félelmetesebb lesz – és ezért a Nyugatnak nincs más választása, mint folytatni jelenlegi politikáját. Ez a nézet azonban nagyon téves. Oroszország egy hanyatló hatalom, ami az idők során csak gyengülni fog. De ha Oroszország emelkedő hatalom lenne, akkor sem lenne semmi értelme Ukrajnát felvenni a NATO-ba. Ennek oka egyszerű: az Egyesült Államok és európai szövetségesei nem tekintik Ukrajnát fő stratégiai érdeküknek, és már bizonyították, hogy annak megsegítése érdekében vonakodnak a katonai erő használatától. Ezért az ostobaság csúcsa lenne egy olyan új NATO-tagot létrehozni, amelyet a többiek nem szándékoznak megvédeni. A NATO a múltban azért bővülhetett, mivel a liberálisok úgy gondolták, hogy a szövetségnek sosem kell majd megfelelnie az újonnan vállalt biztonsági garanciáknak, azonban Oroszország jelenlegi erőjátéka azt mutatja, hogy az ukrán NATO-tagság Oroszországot és a Nyugatot ütközőpályára állítaná.

A jelenlegi politikához való ragaszkodás más kérdésekben is nehezítené a Nyugat és Moszkva kapcsolatait. Az Egyesült Államoknak szüksége van Oroszország segítségére, hogy az Afganisztánban használt hadifelszerelést orosz területen keresztül lehessen kivonni onnan, hogy atom-megállapodást kössön Iránnal, és hogy stabilizálja a szíriai helyzetet. Tény, hogy a múltban Moszkva mindhárom kérdésben segítséget nyújtott Washingtonnak: 2013 nyarán Putyin kaparta ki Obamának a gesztenyét, azzal, hogy összehozott egy olyan egyezséget, amely alapján Szíria beleegyezett vegyi fegyvereinek megsemmisítésébe, elkerülve ezzel az amerikai légicsapásokat, amivel Obama fenyegetett. Egy napon lehet, hogy az Egyesült Államoknak szüksége lesz Oroszország segítségére, hogy feltartóztassa az emelkedő Kínát. A jelenlegi washingtoni politika azonban Moszkvát és Pekinget közelebb hozza egymáshoz.

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei válaszút előtt állnak Ukrajnában. Folytathatják jelenlegi politikájukat, amely súlyosbítja az ellenségeskedést Oroszországgal és közben elpusztítja Ukrajnát – ebben az esetben mindenki veszít. Vagy irányt válthatnak és dolgozhatnak a fejlődő, de semleges Ukrajna létrehozásán, amely nem fenyegeti Oroszországot és lehetővé teszi, hogy a Nyugat helyreállítsa kapcsolatait Moszkvával. Ezzel a megközelítéssel mindenki nyerne.
---
Az eredeti cikk a Foreign Affairs politikai magazinban jelent meg.

http://www.foreignaffairs.com/articles/141769/john-j-mearsheimer/why-the-ukraine-crisis-is-the-wests-fault

2014. szeptember 10., szerda

Idegen hatalmak vásárolnak befolyást az agytrösztökben

Idegen hatalmak vásárolnak befolyást az agytrösztökben
Eric Lipton, Brooke Williams és Nicholas Confessore
2014. szeptember 6.

A norvég külügyminisztérium által tavaly aláírt megállapodás szókimondó volt: Norvégia washingtoni partnerei 5 millió dollárért nyomást gyakorolnak a Fehér Ház, a Pénzügyminisztérium és a Kongresszus vezető tisztviselőire annak érdekében, hogy az USA az eddigi összeg kétszeresét költse az egyik külföldi segélyprogramra.
Azonban a pénzt nem azon fővárosi lobbi cégek egyike kapta, amelyek amúgy is egész évben külföldi kormányoknak dolgoznak.
Hanem a Center for Global Development (Globális Fejlesztési Központ - CGD), egy nonprofit tudományos szervezet, avagy agytröszt, egyike azon washingtoni csoportosulásoknak, amelyeket a törvényhozók, kormányzati tisztviselők és a hírügynökségek már régóta független politikai elemzések és kutatások elvégzésével szoktak megbízni.
A The New York Times oknyomozása szerint az elmúlt években több mint egy tucat jelentős washingtoni kutatócsoport kapott dollár tízmilliókat külföldi kormányoktól, miközben arra ösztönözték az Egyesült Államok kormányzati tisztviselőit, hogy olyan politikát folytassanak, amelyek gyakran az adományozók érdekeit tükrözte. 
A pénz az egykori agytrösztöket egyre inkább a Washingtonban lobbizó külföldi kormányok izmos karjává alakítja át. És ez a körülmény a szellemi szabadsággal kapcsolatosan nyugtalanító kérdéseket vet fel: egyes kutatók állítása szerint nyomást gyakoroltak rájuk, hogy olyan következtetésekre jussanak, amelyek kedvezőek voltak a kutatást finanszírozó kormányzatra nézve. Az agytrösztök nem teszik közzé a külföldi kormányokkal kötött megállapodásaik feltételeit. És nem vetették magukat nyilvántartásba az Egyesült Államok kormányánál az adományozó országok képviselőiként, amely mulasztás egyes esetekben a szövetségi törvények megsértését jelentheti egyes jogi szakértők szerint, akik a The Times felkérésére vizsgálták a megállapodásokat.
Ennek eredményeként a politikusok, akik megbíznak az agytrösztökben, gyakran nincsenek tudtában a külföldi kormányok kutatások finanszírozásában betöltött szerepével. Joseph Sandler jogász és a külföldi kormányok amerikai lobbi tevékenysége szabályainak szakértője szerint ezek a megállapodások az államok és az agytrösztök között „teljesen új, eddig ismeretlen betekintést nyújtanak a washingtoni befolyás-vásárlásba.”
- Ez különösen azért hallatlan, mivel egy ügyvédi irodától vagy lobbicégtől azt várjuk el, hogy szószólók legyenek - tette hozzá Mr. Sandler. – Az agytrösztök az akadémikus semlegesség és tárgyilagosság patinájával rendelkeznek, ami így azonban veszélybe kerül.
Ilyen megállapodásokkal érintettek a legbefolyásosabb washingtoni agytrösztök, közöttük a Brookings Institute (Brookings Intézet – BI), a Center for Strategic and International Studies (Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja – CSIS) és az Atlantic Council (Atlanti Tanács – AC). Mindegyikük a tengerentúlról érkező adományok egyik fő kedvezményezettje, amelyek stratégiai terveket készítenek, fórumokat tartanak és vezető kormányzati tisztviselők részére szerveznek személyes oktatásokat, amelyek tipikusan egybeesnek a külföldi kormányok törekvéseivel.
A legtöbb pénz európai, közel-keleti és egyéb ázsiai országokból érkezik, különösen az Egyesült Arab Emirátusok, Katar és Norvégia olajkitermelő nemzeteitől, és sok formában testesül meg. Az Egyesült Arab Emirátusok, amely a CSIC fő támogatója, több mint 1 millió dollár támogatást nyújtott csendben a CSIS új, csillogó üveg és acél központjának felépítéséhez, ami nincs messze a Fehér Háztól.
Katar, a kicsiny, ám tehetős közel-keleti nemzet egy 4 évre szóló, 14,8 millió dolláros  megállapodást kötött tavaly a Brookingsszal, amelynek segítségével megalapították a Brookings katari kirendeltségét és elindítottak egy projektet, amelynek tárgya az Egyesült Államok és az iszlám világ kapcsolata.
Egyes kutatók szerint az adományok miatt olyan hallgatólagos megállapodások születtek, amelyek alapján a kutatócsoportok tartózkodni fognak az adományozó kormányok kritizálásától.
Amennyiben egy kongresszusi képviselő a Brookings tanulmányait olvassa, tudnia kellene, hogy nem a teljes igazságot kapja kézhez – mondja Saleem Ali, aki korábban vendégprofesszorként dolgozott a BI dohai központjában, és aki azt állítja, hogy az állásinterjúja során közölték vele, munkáiban nem kritizálhatja a katari kormányt. - Lehet, hogy nem hazudnak neki, de biztos, hogy nem a teljes igazságot kapja meg.
A nagy agytrösztök vezetői a velük készített interjúk során erőteljesen védelmükbe vették a megállapodásokat, azt állítva, hogy a pénz sosem befolyásolta szervezeteik kutatásainak feddhetetlenségét. Azt állították, hogy azok az esetek, amelyek során kutatóik megállapításai egybeestek az adományozók véleményével, csak a véletlen művei voltak.

- A mi dolgunk, hogy a politikát az objektív követelményeken alapuló, tudományos, független kutatás által befolyásoljuk, és annak érdekében, hogy politikai befolyásunk legyen, a politikusok bevonása szükségszerű – mondja Martin S. Indyk, az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb washingtoni agytröszt, a BI Foreign Policy Program (BI Külpolitikai Program) alelnöke és igazgatója.
- A valutánk a hitelességünk – mondja Frederick Kempe, a gyorsan fejlődő és nemzetközi ügyekre összpontosító AC vezető tisztviselője, amely 2008 óta legalább 25 országtól fogadott el adományokat. – A legtöbb hozzánk forduló kormány megérti, hogy nem lobbisták vagyunk. Mások vagyunk, és ők is teljesen más okokból működnek velünk együtt.

A szerződésekben és belső dokumentumaikban azonban a külföldi kormányok gyakran félreérthetetlenül kijelentik, hogy mit várnak el az általuk finanszírozott kutatócsoportoktól.
„Egy kis ország számára Washingtonban nehéz jelentős politikusok, hivatalnokok és szakértők közelébe jutni.” – jelenti ki egy norvég külügyminisztérium által megrendelt, az adományokat kiértékelő jelentés. „A jelentős agytrösztök finanszírozása az egyik módja annak, hogy a közelükbe jussunk, és néhány washingtoni agytröszt nyíltan vállalja, hogy csak olyan külföldi kormányoknak nyújtanak szolgáltatást, amelyek finanszírozzák őket.
Az agytrösztök tengerentúli adományoktól való függését részben az élesedő versenyhelyzet okozza: a kutatócsoportok száma az elmúlt években megtöbbszöröződött, ugyanakkor az Egyesült Államok kormányától kapott támogatás megcsappant.
Külföldi tisztviselők szerint ezek a kapcsolatok kulcsfontosságúak ahhoz, hogy a zsúfolt washingtoni színpadon befolyást lehessen szerezni, ahol nemzetek százai ácsingóznak az Egyesült Államok kormányának figyelmére. A megállapodások különbözőek: egyes országok közvetlenül együttműködnek az agytrösztökkel, olyan szerződéseket kötnek, amelyek meghatározzák a kutatások körét és irányát. Mások pénzt adományoznak az agytrösztöknek, majd lobbistákat és PR-szakértőket fizetnek azért, hogy nyomást gyakoroljanak az adott agytrösztökre annak érdekében, hogy azok az adott ország törekvéseit támogassák.

- Japán nem feltétlenül a legérdekesebb dolog a világon – mondja Otaka Maszató, a japán követség szóvivője, amikor arról kérdezik, hogy Japán miért támogat jelentős összegekkel amerikai kutatócsoportokat. – Gazdaságunk lassabban növekszik. Azt hiszem, jelenlétünk kevésbé hangsúlyos, mint az korábban volt.

Nehéz megbecsülni az amerikai agytrösztök külföldi támogatói körének nagyságát. Azonban a szervezetek beszámolói és a kormányzat adatai szerint 2011 óta legalább 60 külföldi kormány, állami hivatal vagy kormánytisztviselő fizetett 28 egyesült államokbeli kutatócsoportnak. A szervezetek által az adományozókról önként átadott kevés információk, a hivatalos iratok és az amerikai tisztviselők lobbitevékenységét értékelő külföldi jelentések alapján legalább 92 millió dollár támogatás vagy kötelezettségvállalás érkezett az elmúlt négy évben külföldi kormányoktól. A valós összeg ennél nyilván több.
A The Times kérdései nyomán néhány kutatócsoport hajlandó volt csekély többletinformációt adni a külföldi országokkal való kapcsolatairól. A CSIS, amelynek kutatási területe főképp a külpolitika, a múlt hónapban beleegyezett abba, hogy kiadja azt a listát, amely az őket támogató, 13 külföldi állam nevét tartalmazza Németországtól Kínáig, azonban elzárkóztak attól, hogy a szerződések részleteiről vagy konkrét összegekről tájékoztatást adjanak.
Egy interjúban a CSIS elnöke és vezérigazgatója, John J. Hamre elismerte, hogy a szervezet kutatói időnként szószólóként lépnek fel az Obama-kormányzat és a Kongresszus előtt olyan témákban, amelyeket az adományozó kormány finanszírozásával tanulmányoztak. Azonban Mr. Hamre szerint ez nem lobbizás, és azt is közölte, hogy szervezete természetesen nem idegen ügynök.

- Nem képviselek senkit sem – mondta Mr. Hamre, korábbi védelmiminiszter-helyettes. – Sosem megyek oda a kormányhoz azzal, hogy beszélni akarok velük Marokkóról vagy az Egyesült Arab Emirátusokról vagy Japánról. Szoktam beszélgetni ezekről az országokról, de sosem lépek fel az érdekeiket képviselő lobbistaként.

Több jogi szakértő, aki átvizsgálta a dokumentumokat azonban úgy véli, hogy az Egyesült Államok agytrösztjei és tengerentúli szpozoraik közötti egyre szorosabb kapcsolat sérheti az 1938-as Foreign Agents Registration Act (Törvény a Külföldi Ügynökök Nyilvántartásáról – FARA) szövetségi törvény előírásait, amelyet a náci propaganda terjesztése ellen vezettek be az Egyesült Államokban.  A törvény szerint a külföldi kormányok által fizetett csoportokat, amelyek célja a politika befolyásolása, az igazságügy minisztérium „külföldi ügynökként” nyilvántartásba veszi.

- Őszintén mondom, megdöbbentő, hogy mennyire nyilvánvaló az összefüggés a kifizetett pénz, a kiadott tanulmányok, illetve a politikai döntéshozók és a befolyásolt politikusok között – mondta Amos Jones a külföldi ügynöki tevékenységre szakosodott washingtoni jogász, miután átnézte a norvég kormány és a BI, a CGD és más csoportok közötti tranzakciókat.

Legalább egy kutatócsoport elismerte, hogy tevékenysége sértheti a szövetségi jogot.
- Húha! – mondta Todd Moss, a CGD vezérigazgató-helyettese, miután megmutatták neki a szervezete és a norvég kormány által váltott tucatnyi e-mail tartalmát, amelyek azt részletezték, hogy csoportja hogyan fog lobbizni a Fehér Háznál és a Kongresszusnál a norvég kormány érdekében. – Ezt mindenképpen meg kell beszélnünk a jogászainkkal.

Párhuzamok a lobbizással

A tudományos kutatás és a lobbizás közötti vonalat néha nehéz meghúzni. Tavaly Japán kísérletet tett arra, hogy amerikai tisztviselők meggyőzésével felgyorsítsa a Trans-Pacific Partnership (Csendes-óceáni Partnerség) néven ismert, szabad-kereskedelmi megállapodást célzó tárgyalásokat, amely Japán egyik fő prioritása. Az ország már rendelkezett lobbistákkal a washingtoni Akin Gump cégnél, de úgy döntöttek, hogy nagyobb léptékű kampánytba kezdenek.
A lobbijelentések szerint az Akin Gump lobbistái megkörnyékezték a Kongresszus több befolyásos tagját és azok alkalmazottjait, köztük Charles Boustany Jr. lousianai republikánus és Dave Reichert washingtoni republikánus képviselőt, hogy segítsenek egy olyan kongresszusi frakciót megalakítani, amely a megállapodás elkötelezett híve. A tárgyalásokat követően 2013 októberében a képviselők létrehozták a Friends of the Trans-Pacific Partnership (a Csendes-óceáni Partnerség Barátai) csoportot.
Az új csoport hitelességének alátámasztása érdekében a japán tisztviselők a Kongresszus falain kívülről érkező megerősítésre vágytak. Ezt heteken belül megkapták a CSIS-től, amelyet Japán régóta támogat. A CSIS nem fogja elárulni, hogy mennyi pénzt kaptak – ahogy azt sem, hogy pontosan miért – a japán kormánytól, azonban a Japan External Trade Organization (Japán Külkereskedelmi Szervezet – JETO) japán, állami szervezettel fennálló kapcsolatuk vizsgálata ebbe betekintést nyújthat.
Az elmúlt négy évben a szervezet legalább 1,1 millió dollárt adott a CSIS-nek, azért, hogy az „kutatásokat és konzultációkat” folytasson a Japán és az Egyesült Államok közötti kereskedelem és közvetlen befektetések elősegítése érdekében. A CSIS ezen kívül vendégkutatókat fogadott, mint pl. Vaguri Hirosit a japán védelmi minisztérium vezető tisztviselőjét, csakúgy, mint Iszobe Sinicsit, a JETO tisztviselőjét.
December elején a CSIS által szervezett rendezvényen Mr. Boustany és Mr. Reichert is felszólalt, akik a kereskedelmi megállapodás fontosságáról beszéltek és azokról a lépéseikről, amelyekkel a Fehér Házat próbálták meg rávenni annak aláírására. Ebben a hónapban ezen kívül még a Szenátus Külügyi Bizottságának egyik meghallgatásán Matthew P. Goodman, a CSIS kutatója is az egyezmény mellett érvelt, erőteljesen hangsúlyozva Japán lobbistáinak és kongresszusi szövetségeseinek álláspontját.
Az egyezmény létfontosságú „nem csak a kormányzat regionális gazdaságpolitikájának, hanem vitán felül az egész, új Ázsia-stratégia sikerre vitele érdekében”, mondta Mr. Goodman. Mr. Hamre a CSIS elnöke elismerte, hogy szervezetének kutatói ösztönözték a megállapodás megkötését (ami továbbra is függőben van). Azonban szerinte a támogatásuk abban a meggyőződésükben gyökerezett, hogy a megállapodás jót tesz az Egyesült Államok gazdaságának és az ország ázsiai pozícióinak.
Andrew Schwartz, a CSIS egyik szóvivője kijelentette, hogy a szervezet és a külföldi kormányok között kötött megállapodásokban rögzítik, hogy a kutatók szabadon dönthetnek álláspontjukról, bár elismerte, hogy ilyen kikötést nem minden irat tartalmaz.

- Tiszteletben kell tartanunk a kutatók tudományos és szellemi függetlenségét – mondta Mr. Otaka a japán nagykövetség szóvivője egy interjúban. Azonban egy japán diplomata, aki nevének elhallgatását kérte, azt mondta, hogy országa kedvező megállapításokat várt el az agytrösztöknek nyújtott adományok fejében.

- Ha pénzt költünk, akkor azért a pénzért megfelelő eredményt várunk el, mivel ez is csak egy befektetés – mondta.

Katar és az Egyesült Arab Emirátusok – két olyan nemzet, amelyek hatalmas amerikai katonai bázisoknak adnak otthont és az amerikai katonai jelenlétet nemzetbiztonsági szempontból központi kérdésnek tartják – különösen agresszív módon adományozott az agytrösztöknek.
A két Arab-öböl menti monarchia egymással is harcba keveredett a nyugati világ véleményének formálása terén, mivel Katar szerint az Iszlám Testvériség stílusú politikai iszlám az arab demokrácia legnagyobb reménysége, az Egyesült Arab Emírségek azonban arról próbálta meggyőzni az Egyesült Államok döntéshozóit, hogy a Testvériség veszélyes fenyegetés a térség stabilitására.
Az Egyesült Arab Emírségek, amely az elmúlt évtizedben a CSIS legnagyobb támogatójává vált, 2007-ben fordult az agytröszthöz, miután a Kongresszusban felháborodást váltott ki az ország azon terve, hogy ellenőrzési jogokat vásárolna több egyesült államokbeli kikötő felett. Miután a törvényhozók úgy döntöttek, hogy az üzlet nemzetbiztonsági fenyegetést jelentene az Egyesült Államokra nézve és az ajánlatot lesöpörték az asztalról, a z olajban gazdag ország szerette volna ismét jó színben feltüntetni magát Washingtonban, mondta Mr. Hamre.
Az ország fizetett a CSIS-nek azért, hogy előadássorozatot szervezzen az Arab-öböl „stratégiai fontosságának vizsgálatáról” és „azonosítsa az USA konstruktív részvételének lehetőségeit”. Azért is fizettek, hogy a CSIS évente tanulmányutakat szervezzen az öböl térségébe, amelyek során az Egyesült Államok tucatnyi nemzetbiztonsági szakértője személyre szóló ismereteket szerezhetett közvetlenül a kormány tisztviselőitől.
Ezek és egyéb események lehetőséget adtak az Egyesült Arab Emírségek vezető diplomatáinak arra, hogy képviseljék az ügyüket. 2013 márciusában egy washingtoni kerekasztal tárgyalás során Juszuf Al-Otaiba nagykövet azt firtatta Martin E. Dempsey tábornoktól, az egyesített vezérkari főnökök vezetőjétől, hogy az Egyesült Államok a washingtoni költségvetési szigorítások ellenére is elkötelezett marad-e országa irányában. Mr. Dempsey válaszát az Egyesült Arab Emírségek nagykövetsége a Facebook-oldalán szinte azonnal közzétette: Az ország, biztosította Mr. Al-Otaibát és másokat is, Amerika egyik „leghitelesebb és legfontosabb szövetségese, különösen az öböl térségét illetően.”

Út a hatalomhoz

A kis országok úgy gondolják, hogy jelentős eredményeket akkor tudnak elérni, ha összefognak a nagy amerikai kutató szervezetekkel. Erre talán a legjobb példa Norvégia esete.
A világ egyik vezető olajtermelőjeként, a NATO tagjaként és a világ több pontján zajló béketárgyalásokon játszott szerepe okán Norvégia széles körben érdekelt az Egyesült Államok politikai irányvonalában. A The Times becslése alapján az ország legalább 24 millió dollárt fektetett be az elmúlt négy évben a washingtoni agytrösztökbe, amellyel ezeket a non-profit szervezeteket Norvégia külügyminisztériumának erős, ugyanakkor nagyrészt rejtett karjává tette. Az ország szokatlan nyíltságot megengedő törvényei miatt elérhető dokumentumok alapján megállapítható, hogy az amerikai kutatócsoportok, miután pénzt kaptak Norvégiától, felszólaltak Washingtonban annak érdekében, hogy hangsúlyozzák Norvégia szerepét a NATO-ban, előmozdítsák terveit a sarkköri olajfúrásokkal kapcsolatosan és támogatták éghajlat-változási stratégiáját is.
Norvégia például fizetett azért a CGD-nek, hogy az rávegye az Egyesült Államok kormányát arra, költsön több pénzt a globális felmelegedés elleni harcra azzal, hogy lelassítja az erdőirtás folyamatát olyan országokban, mint például Indonézia, ahogy az egy 2013-as projekt dokumentuma leírja, amelyben a konzultációt folytató céget Climate Advisers-nek (Klíma Tanácsadóknak) nevezik.
Norvégia világméretben is a legnagyobb finanszírozója az erdővédelmi programoknak. Amíg sok környezetvédő üdvözli az ország erdővédelmi lobbi tevékenységét, többen azért támadják, mert önérdekűnek tartják azt: Az erdőirtás lassításával Norvégia olajipara időt nyerhet, hogy folytathassa a fosszilis tüzelőanyag világpiaci árusítását, még akkor is, ha Norvégia és más országok új széncsökkentési (sic!) politikát szorgalmaznak.
Az Oilwatch International (Nemzetközi Olajfigyelő, OI) környezetvédelmi csoport szerint az erdővédelem „olyan csel, amely során a szennyezők az erdőket és mezőket a saját maguk által okozott szennyezés elkendőzésére használják fel.”
Kare R. Aas, Norvégia Egyesült Államokba akkreditált nagykövete nevetségesnek tartja és visszautasítja ezt a vádat. Olyan országként, amelynek területe a sarkkörön túl nyúlik, ahogy mondja, Norvégia azon országok között található, amelyeket a legjobban érint a globális felmelegedés.

- Fenntartható életfeltételeket akarunk biztosítani északon – mondta Mr. Aas.

Azonban a Norvégia által megkötött szerződések meglehetősen egyértelmű kívánalmakat fogalmaztak meg a CGD irányába. A kutatószervezetet, cserébe a Norvégiától kapott pénzért, nem csak egyszerűen arra kérték, hogy jelentéseket írjon a klímaváltozás elleni harcról. A projekt iratai szerint arra kérték az agytrösztöt, hogy vegyék rá a washingtoni tisztviselőket arra, hogy az Egyesült Államok emelje a kétszeresére, 500 millió dollárra az éves erdővédelmi programokra szánt kormányzati összeget.

„Célcsoport: az USA döntéshozói” – ahogy az egy részjelentésben olvasható.

A befektetés már ki is fizetődött. A CGD a norvég kormány adományainak köszönhetően 2013 novemberében tető alá hozott egy találkozót a pénzügyminisztérium tisztviselőivel. Egy áprilisi jelentés szerint a tudósoknak sikerült a norvégok által finanszírozott kutatásaik eredményeit belefoglaltatni egy fehér házi tanácsadói bizottság erdőirtással kapcsolatos jelentésébe is.
Norvégia finanszírozta a CSIS sarkköri kutatását is, abban az időben, amikor az ország ki kívánta terjeszteni az olajkutatást a sarkköri területekre. Mr. Hamre azt mondta, hogy norvég meghívásra öt évvel ezelőtt előadást tartott a sarkkörről, amit Norvégiában a „magas észak” névvel illetnek. Mi a fene az a magas észak, kérdezte az interjúban, amikor közölte, hogy eddig nem is találkozott a kérdéssel.
Azonban a norvég kormány hamarosan elkezdte küldeni a csekkeket a CSIS-nek cserébe a sarkkörrel kapcsolatos kutatóprogramért. 2009-ben, amikor az új, Norvégia által támogatott sarkköri program már folyamatban volt, összehozták a norvég tisztviselőket a Kongresszus vezetőivel, hogy megvitassák az ország „térséggel kapcsolatos energiaipari törekvéseit”.
Egy 2013 márciusi jelentés szerint a CSIS kutatói arra sürgették az Obama-kormányzatot, hogy növelje katonai jelenlétét a sarkkörön belül, hogy védelmet nyújtson az ottani olajkutatásnak és növelje a térségen áthaladó teherhajó forgalmat – amelyek pontosan azok a lépések voltak, amit Norvégia szorgalmazott.
Az iratok szerint a BI-t, amely szintén fogadott el Norvégiától adományokat, arra kérték fel, hogy segítse az országot hozzáférni amerikai tisztviselőkhöz. Egy kormányzati e-mail szerint a BI egyik vezető tagját, Bruce Jones-t 2010-ben felkérték, hogy lépjen kapcsolatba a külügyminisztérium tisztviselőivel annak érdekében, hogy összehozzon egy találkozót egy vezető norvég tisztviselővel. A norvég tisztviselő országa „középhatalmi” szerepét és az Egyesült Államokkal ápolt létfontosságú kapcsolatát kívánta megvitatni. A BI 2013 áprilisában egy másik rendezvényt is szervezett, amelyen Norvégia sarkköri kérdésekkel foglalkozó egyik vezető tisztviselőjét a külügyminisztérium hasonló témával foglalkozó vezető tisztviselője mellé ültették, aki ismételten kifejtette, hogy országa számára elsődleges fontosságú a sarkkörön túli olajlelőhelyek kutatása.
William J. Antholis, a BI igazgatója azt mondta, hogy ha kutatói hozzájárulnak megvalósítani Norvégia külpolitikai törekvéseit Washingtonban, az csak a szigorú, független kutatásaik alapján kialakított álláspontjuknak köszönhető.

- A kutatók saját maguk ügynökeik – mondta. – És nem külföldi kormányok ügynökei.

Azonban három jogász, akik az amerikaiak külföldi kormányok érdekében kifejtett tevékenységére vonatkozó jogszabályokra specializálták magukat, azt állítja, hogy különösen a CGD és a BI olyan tetteket hajtott végre, amelyek alapján Norvégia külföldi ügynökeiként lehetne őket nyilvántartásba venni. A CSIS és az AC tevékenységét e tekintetben a legjobb esetben is kérdésesnek vélték.

- Az igazságügy minisztériumnak erre figyelemmel kellene lennie – mondta Joshua Rosenstein, a Sandler Reiff egyik jogásza.

Ona Dosunmu a BI általános tanácsadója szerint, aki átvizsgálta a kérdéses dokumentumokat, a törvény félreértelmezéséről van szó.
Norvégia legalább is hálás a BI által végzett munka miatt. A BI-nél tartott egyik júniusi beszédében a norvég külügyminiszter, Borge Brende megjegyezte, hogy országa kapcsolata az agytröszttel „több fontos kérdésben kölcsönösen előnyös volt.” Tény, ami tény, a beszéd előtt Norvégia újabb 4 millió dolláros szerződést írt alá a csoporttal.

A kutatás határai

Az említett szervezetek kutatói szerint a külföldiektől származó adományok tízmilliói bizonyos elvárásokkal együtt érkeztek. A külföldi adományozók néha erőszakosan nyomták el az övékkel ellentétes véleményeket.
Michele Dunne közel két évtizedet töltött a Közel-kelet szakértőjeként a külügyminisztériumban, dolgozott Kairóban és Jeruzsálemben, valamint a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsában is. 2011-ben magától értetődően választották meg az AC Rafik Hariri Center (Rafik Hariri Központ, RHC) alapító igazgatójának, amit a 2005-ben meggyilkolt libanoni miniszterelnökről neveztek el. Az RHC-t Bahaa Hariri, a néhai miniszterelnök nagylelkű adománya, illetve a Közel-keleten politikailag és gazdaságilag továbbra is aktív Hariri-család segítségével hozták létre. A néhai miniszterelnök másik fia 2009 és 2011 között Libanon miniszterelnöke volt.
2013 nyarán, amikor az egyiptomi hadsereg erőszakosan eltávolította hivatalából Mohamed Morszit, az ország demokratikusan megválasztott elnökét, Ms. Dunne hirtelen észrevette függetlenségének határait. Bahaa Hariri miután petíciót nyújtott be és tanúvallomást tett a Szenátus Külügyi Bizottsága előtt, amelyben sürgette az Egyiptomnak nyújtott katonai segélyek felfüggesztését, mivel szerinte Morszi eltávolítása „katonai puccs” volt, tiltakozásra szólította fel az AC-t, mivel vezetői tudtában voltak az eseményeknek. Ms. Dunne nem kívánta kommentálni az eseményeket. Azonban négy hónappal később Ms. Dunne elhagyta az AC-t.
Egy interjúban Mr. Kempe azt mondta, hogy sosem tett lépéseket Mr. Hariri megbízásából azért, hogy megváltoztassa Ms. Dunne vagy kollégái álláspontját. Ms. Dunne távozásának egyik oka, mint mondta, az volt, hogy az AC-nél végzett kutatásaira akart koncentrálni.

- A kollégáival, a vezetőséggel vagy a közel-keleti kérdésekkel kapcsolatos adományozókkal kapcsolatos nézetkülönbségei – amelyek egy ilyen, eltérő nézetekkel terhelt környezetben elkerülhetetlenek – nem érinti szakértőink személyes függetlenségével kapcsolatos szenvedélyes elkötelezettségünket – mondta Mr. Kempe.

Ms. Dunne helyébe Francis J. Ricciardone Jr. lépett, aki az arab tavasz által távozásra kényszerített Hoszni Mubarak hosszúra nyúlt uralkodása alatt az Egyesült Államok egyiptomi nagykövete volt. A karrierdiplomata Mr. Ricciardonét korábban a konzervatívok és az emberi jogi aktivisták is kritizálták, mivel túlságosan tiszteletteljesen viselkedett a Mubarak-kormányzattal szemben.  
Más washingtoni agytrösztök kutatói, akiknek névtelenséget biztosítottunk a bizalmas belső információkért cserébe, hasonló tapasztalatokról számoltak be. Ezek alapján jelenlegi vagy jövőbeni külföldi szponzoraikra nézve sértő eredményeik bénító hatással voltak kutatásaikra vagy publikálási lehetőségeikre.
A BI-nél például egy, a török kormányhoz nyilvánvalóan kötődő adományozó felfüggesztette a támogatás folyósítását, miután egy kutató kritikákat fogalmazott meg az országával szemben.

- Az öncenzúra időről-időre hatással van ránk – mondta az egyik kutató. – Azonban manapság nagyon nehéz támogatókat találni, de a BI tovább fejlődik és el kell látnia magát.

Az érzékenység különösen fontos a katari kormány esetében – amely a BI legjelentősebb külföldi szponzora. A BI vezetői szigorú belső utasításokat idéztek, amelyek szerintük biztosítják, hogy a kutatókat sem Katarban, sem Washingtonban „nem befolyásolják adományozóink nézetei.” A BI dohai központja által az utóbbi években kiadott jelentések szerint többször kritizálták például a katari kormány oktatási reformjait, vagy a szíriai milíciák támogatásában játszott szerepét.
Azonban 2012-ben, amikor a BI és a katari kormány megújította szerződésüket, a katari külügyminisztérium maga dicsérte a honlapján a megállapodást, kijelentve, hogy „a BI felvállalta, hogy kedvező képet fog festeni Katarról a nemzetközi, de különösen az amerikai sajtóban.” A BI tisztviselői azt is elismerték, hogy rendszeresen találkoznak a katari kormány tisztviselőivel, hogy megvitassák a tevékenységüket és a költségvetésüket, illetve azt is, hogy a szervezet tanácsadói testületének tagja a korábbi katari miniszterelnök is. Mr. Ali, aki az egyik első vendégprofesszor volt a BI dohai központjának annak 2009-es megnyitását követően, azt állítja, hogy bár az eljárásrendet nem írták le, a játékszabályok világosak voltak.

- Tilos volt a katari kormányt kritizálni – mondta Mr. Ali, aki jelenleg az ausztráliai Queensland Egyetem professzora. – Ami zavarta a tudományos munkát. Azonban ezt az árat kellett megfizetnünk.

A cikk nyomtatásban a NYT 2014. szeptember 7-i számában jelent meg.


http://www.nytimes.com/2014/09/07/us/politics/foreign-powers-buy-influence-at-think-tanks.html?_r=0