2013. október 30., szerda

Marianne Szegedy-Maszak - Az antiszemitizmus ismét erősödik Magyarországon


Apám, Szegedy-Maszák Aladár magyar diplomata volt, aki háromszor vacsorázott együtt Adolf Hitlerrel. Majd a dachaui koncentrációs táborba került.
A németországi magyar nagykövet titkáraként 1932 és 1937 között apám tanúja volt a Führer felemelkedésének. Egy fogadáson és kettő vacsorán találkozott vele, először 1933. február 10-én, Hitler első kancellári beszéde alkalmával. Emlékezett, hogy folyt Hitler arcáról az izzadság, amely eláztatta az egyenruháját. A beszéd hidegen hagyta apámat, azonban a hallgatóság rapszodikus reakciói mélyen elszomorították.
- Ez volt az első személyes élményem arról, hogy egy kvázi-vallási mozgalommal van dolgunk - írta. - Vagy még pontosabban, tömegpszichózissal.
Apám tudta, hogy a náci uralom milyen pusztító lesz a zsidók számára. A magyar zsidók sorban jöttek az irodájába, tanácsot kérni, hogyan tudnának magukon segíteni, miután tulajdonaikat elkobozták és kisvállalkozásaikat tönkretették.
Mozi tulajdonosokkal és színésznőkkel találkozott, kisvállalkozókkal, egy háziúrral, akinek egy bérháza volt Berlin munkásnegyedének közelében és azt mondták neki, hogy ha nem távozik onnan, akkor nők zaklatásával fogják megvádolni. Nem tehetett semmit.
Az antiszemitizmus szívós, évelő növénye drámai módon hajtott ki újra Közép-Európában. Németország nemrég megerősítette baráti kapcsolatát Izraellel, válaszul a jelenlegi zsidóellenes tevékenységekre. A francia és az osztrák szélsőjobboldali pártok megerősödtek. Magyarországon egy kifejezetten antiszemita párt, a Jobbik jelenleg a harmadik legnagyobb párt az országgyűlésben. Az egyik párttisztviselő a zsidó képviselők összeírására szólított fel, azért, hogy felmérhessék hűségüket - ezt a megmozdulást még a jobboldali kormány is elítélte. (A hónap elején a kormány a nemzetközi kritikák hatására megígérte, hogy leszámol az antiszemitizmussal.)
A fentiek zavarba ejtően ismerősek lennének apámnak és az abból a generációból származó rokonaimnak. Egy olyan országban nőttek fel, amely az antiszemitizmus levében párolódott. Az első világháború után a kommunisták voltak több mint négy hónapig hatalmon, és mivel a legtöbbjük zsidó volt, a kommunizmus és a zsidóság közötti kapcsolat sokak agyában összekapcsolódott. Sok magyar számára az antikommunizmus egyenlő volt az antiszemitizmussal.
Apám nem volt meggyőződéses antiszemita, de olyan magyar keresztényként, aki a monarchiát támogató erős családi hagyományokkal rendelkezett, fiatal korában kacérkodott az antiszemitizmussal - ez a tény egész életében szégyennel töltötte el. Berlini élményeiről azt írta, hogy „az ellenforradalom alatt, tizenévesként megélt antiszemitizmusom utolsó, legkisebb maradványait is kiölték belőlem.” Berlini évei és a két további találkozása Hitlerrel gyógyszer volt korábbi antiszemitizmusára.
A nürnbergi pártgyűlést megelőzően - amelyet Leni Riefenstahl „Az akarat diadala” című híres filmében örökített meg - 1934 szeptemberében egy diplomáciai fogadáson apám nem tudta összeegyeztetni magában az ott látott régi vágású, szerény, majdnem félénk Hitlert azzal a dühöngő őrülttel, akit a nagygyűléseken látott.

Utoljára 1942. június 7-én találkozott Hitlerrel. A magyar miniszterelnököt hivatalos látogatásra hívták meg a Führer kelet-poroszországi háborús főhadiszállására, aki megkérte apámat - aki akkor a külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetője volt -, hogy menjen vele. Hitler étkezőkocsijában vacsoráztak, és apám, ahogy később mesélte, meglátta „személyének sátáni természetét”. Magyarország Németország szövetségese volt, de rendkívül megbízhatatlan módon. Tisztviselői megtagadták a zsidók koncentrációs táborba deportálását. Apám, aki ismert volt náciellenességéről, megkísérelt megszervezni egy találkozót a szövetségesekkel kötendő különbékéről, de ez a kísérlet kudarcba fulladt és ez vezetett Magyarország 1944. március 19-én történt német megszállását követő letartóztatásához is.
A magyar nácik 1944. októberi hatalomátvételét követően a mérsékelteket bebörtönözték vagy megölték. Mintegy 440 ezer zsidót deportáltak. A csendőrség tagjai lelkes résztvevői voltak ennek a folyamatnak. Végül mintegy 600 ezer magyar zsidót öltek meg.
Ha az antikommunizmus testesíti meg a zsidógyűlölet egyik felét, akkor az antikapitalizmus a másikat. Anyám családja - a magyar zsidó iparmágnás, Weiss Manfréd erősen asszimilálódott gyermekei és unokái - az utóbbi kategóriába esett.
Anyai nagyapámat Magyarország megszállását követően az ausztriai Mauthausen koncentrációs táborába szállították, de szerencséje volt. Családjával együtt szabadon távozhatott Portugáliába, miután tulajdonképpen egyezséget kötött Heinrich Himlerrel, és javaiért cserébe visszakapta szabadságát.
Az egyezség előtt anyai nagyanyám magyar parasztasszonynak álcázta magát a náci megszállás alatt.  Találkozott a korábbi, antiszemita miniszterelnök (és náci kollaboráns) Imrédy Béla feleségével, akivel anyám családja korábban összejárt (bár nem voltak közeli ismerősök). Nagyanyám megkérdezte Imrédynét, hogy tudna-e tenni bármit nagyapám megmentése érdekében. Imrédyné azt mondta, hogy nem tud. És amikor elváltak egymástól, megfordult, majd baljóslatúan és sötéten annyit mondott: „Most a mi időnk jön.”
Szüleim 1945 végén házasodtak össze, miután apámat a háború végén felszabadították. Később Magyarország egyesült államokbeli nagykövete lett. 1947-ben, a kommunista hatalomátvétel után, lemondott. Anyámmal együtt sikerült Amerikában maradniuk. Apám 1988-ban, anyám 2002-ben halt meg.
Kíváncsi lennék, milyen lenne ma Magyarországon a megítélésük. A múlt hasonló sztereotípiái - a zsidók kommunizmussal és kapitalizmussal való azonosítása - tüzelik a Jobbik jelenlegi támogatottságát. Ebbe az üstbe lépett bele a nagy karmester, Fisher Iván, aki maga is magyar zsidó. Nemrég komponálta meg és mutatta be „Vörös tehén” című operáját, amely egy kis zsidó csoport történetét meséli el, akiket a XIX. században tévesen vádoltak meg egy vidéki magyar lány meggyilkolásával. Ez egy igaz történet, amely a távoli múltat arra használja fel, hogy megvilágítsa sötét jelenkorunkat.
Persze valószínűtlen, hogy ez bárkinek megváltoztatja a gondolatait. De puszta ténye igazolja, hogy a művészet képes arra, amire a tisztességes politikusok nem. És szemlélteti annak a szörnyű lelkiállapotnak a szívósságát, annak az egyfajta pszichopátiának, amely nem Hitlerrel kezdődött, és tragikus módon nem is végződött vele.

Marianne Szegedy-Maszak újságíró, és a “I Kiss Your Hands Many Times: Hearts, Souls, and Wars in Hungary.” című könyv szerzője.


INTERNATIONAL NEW YORK TIMES

2013. október 29., kedd

Charlotte Potts - Merkel felháborodása valódi és jogos


Charlotte Potts német állampolgár, az ARD és a ZDF német tévétársaságok újságírójaként dolgozik Washington D.C.-ben. 2008-ban és 2012-ben ő tudósított a német közönségnek a választási kampányról, jelenleg pedig az amerikai politikai és társadalmi jelenségekről készít tudósításokat.

Napjainkban valószínűleg Angela Merkel a legbefolyásosabb női politikus a világon. Európában pedig biztosan az. Már tudjuk, hogy mobiltelefonját az USA hírszerzése nem csak 2005-ös kancellárrá választása óta, hanem már az azt megelőző három évben is lehallgatta.

Sok amerikai elemző szerint Merkel e feletti felháborodása csak a közvéleménynek szóló műfelháborodás. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének.

Sok német vált izgatottá, amikor idén nyáron megtudták, hogy az NSA úgynevezett metaadatok millióit gyűjtötte össze velük kapcsolatosan. A közvélemény kutatások szerint anémetek 60%-a helyeselte, hogy Edward Snowden titkos információkat hozott nyilvánosságra. Mindössze 17%-uk szerint volt tette helytelen.

Az amerikai hírszerzésről szóló vita a németek számára nem vicc. Sőt, nem is lehetne komolyabb dolog. Nagyra értékeljük magánéletünk szentségét. Úgy tekintünk rá, mint egy olyan egyéni szabadságjogra, amelynek léte a német történelem során gyakran nem volt természetes. A náci titkosrendőrség - a Gestapo - és a keletnémet hírszerzés - a Stasi - nagyban kémkedett az állampolgárok után.

A németek még néhány évtizeddel ezelőtt is ismételt harcokat vívtak a magánélet szentségéért és egy "Überwachungsstaat" - „lehallgatóállam”- létrehozása ellen. Az USA-hoz viszonyítva Németországban már jelenleg is sok törvény rendelkezik az személyes adatok védelméről, azonban a németek kétharmada még szigorúbb szabályozást szeretne.

A nyáron még maga Merkel próbálta kisebbíteni az USA hírszerző tevékenységének jelentőségét, és határozottan kiállt amerikai szövetségese mellett. Július közepén a kérdésről adott egyik interjújában Merkel a jelenlegi kijelentések fényében szinte szatirikusnak tűnt. A műsorvezető úgy mutatta be, mint a „hölgyet, aki reméli, hogy legalább mobiltelefonja lehallgatásbiztos, még az USA hírszerzése előtt is.”  Merkel a beszélgetés során kijelentette: „Tudom, hogy nem hallgatnak le.”

Egy hónappal később - és a választási kampány közepén, amit ez a téma dominált - a német kormány bejelentette, hogy az „NSA-botránynak” - ahogy a német média nevezi a történteket - vége, mivel az USA nagyobb átláthatóságot biztosított. A német közvélemény haragja lecsillapodott és Merkelt újraválasztották.

A múlt héten Merkel személyesen is meggyőződhetett róla, hogy az ügynek koránt sincs vége. Ő lett az első név szerint ismert német áldozata az NSA-nak, és ezzel rávilágított az USA kémkedésének valódi kiterjedésére.

Politikailag Merkel nem sokat nyerhetett az ügy ismételt felemlítésével. Haragját nem hazai fogyasztásra szánja. Sőt, éppen az ellenkezője igaz ennek, mivel most őt kritizálják azzal, hogy kezdetben nem vette elég komolyan az ügyet.

Merkel általában megfontolt. Az, hogy vette a telefonját és felhívta Obama elnököt, és nyilvánosan kritizálta az USA hírszerző tevékenységének kiterjedését, jól mutatja felháborodásának mértékét. Haragja valósnak és ráadásul jogosnak is tűnik.

Lehallgatni Merkel hívásait és elolvasni szöveges üzeneteit teljességgel elfogadhatatlan. Nem azért, mert ő a legbefolyásosabb női politikus, hanem mert ő az USA egyik legközelebbi európai szövetségese, és tulajdonképpen bizalmas barát.  


Obama még nyáron azt mondta, hogy ha kíváncsi lenne Merkel gondolataira, akkor felhívná telefonon és megkérdezné tőle.

A történtek ismeretében, ez a kijelentés a gorombasággal határos. Valójában milyen haszna van egy Németország elleni kémkedésnek? Ez a haszon megéri az árát? Bár Obama elnöksége alatt külpolitikájának súlypontját Ázsia irányába vitte el, továbbra is szüksége van erős transzatlanti partnerekre.

És persze a "Handyüberwachung" - ahogy a németek a mobiltelefonok lehallgatását hívják - Merkelt személyesen is érinti. Kelet-Németországban nőtt fel, ahol minden beszélgetést, minden lépést figyelt a Stasi.

Merkel részben személyes múltja miatt is nagyon tisztelte az Egyesült Államokat. Nagyra becsüli a szabadságot és a szabadságjogokat és ezzel együtt azt az országot, amely úgy tűnt, hogy a leginkább megbecsüli ezeket az értékeket: az Egyesült Államokat.

Merkel nem tenné próbára a kapcsolatát az USA-val, ha nem gondolná úgy, hogy ez szükséges. Nem veszélyeztetné a SWIFT adatcsere-egyezményt és a szabadkereskedelmi tárgyalásokat az Európai Unió és az Egyesült Államok között csak azért, hogy megmutassa, milyen kemény vezető, vagy, hogy megerősítse hazai pozícióját, amely jelenleg amúgy is meglehetősen szilárd.

A második világháborút követően a német-amerikai kapcsolatok az egymás iránti bizalom jegyében virágoztak. Ez a bizalom most semmivé lett. Úgy néz ki, hogy az USA most először átlépett egy bizonyos határt. A szövetséges vezetők telefonjai lehallgatásának nem a „tudjuk-e”, hanem sokkal inkább a „tehetjük-e” kérdésének kellene lennie.


Itt az ideje, hogy az USA megpróbálja megérteni ezeket a kulturális aggodalmakat, megmutassa az európaiaknak, hogy a biztonság nem a szabadság aduja, hogy a hírszerző szervezetek nem szabadultak el, és különösen, hogy visszaszerezze egy értékes szövetségese bizalmát.

2013. október 4., péntek

Frida Ghitis - Amerika önmagán ejtett sebe zavarba hozta a világot


A szerkesztő megjegyzése: Frida Ghitis a The Miami Herals és a World Politics Review külpolitikai újságírója. Korábbi CNN-producer és tudósító, „A forradalom vége: egy változó világ a televízió korában” című könyv szerzője.

Amerika ellenségei most biztosan kacagnak. Azonban a világ nagy része egyszerűen zavarban van, és elkábult a világ legerősebb államának látványától, amely a saját maga által szőtt bénító hálóba gabalyodott.  
A kormányzati leállás szövetségesei és ellenségei előtt is gyengíti az Egyesült Államokat. Erodálja az amerikai álláspontot és presztízst, miközben csökkenti Amerika hatalmát és befolyását is. A világot egykor inspiráló demokrácia most meghökkenti megfigyelőit.
Mostanság - hogy finoman fogalmazzunk - az amerikaiak nem mondhatják, hogy büszkék a kormányukra.
Jelenleg Amerika partnerei aggódnak, hogy mennyire bízhatnak egy olyan ország elkötelezettségeiben, amely magát a demokrácia és szabadság bástyájának tekinti, nem is említve a hatékonyságot és a hozzáértést.
A mind jobban pártoskodó és működésképtelen kormányzat miatt dühös és frusztrált washingtoni politikusok és amerikai emberek számára a kedden kezdődött leállás belpolitikai csatározásnak tűnik. A világ többi része számára az USA kormányzati intézményeinek leállása azt mutatja, hogy Amerika egyre kisebb, rövidlátóbb és megbízhatatlanabb.
Szélsőjobboldali politikusok egy kis csapata nem tudta megnyeri az egészségügyi ellátás feletti vitát, vagy a szavazást, ezért elhatározták, hogy inkább a kormányzatot állítják le. A rendszer, amely ezt lehetővé tette, vészesen hibás és sürgős javításra szorul.
Ez az önpusztító taktika aláássa Amerika stratégiai érdekeit, miközben az ország riválisai nagy lépéseket tesznek a globális színtéren. Miközben Vlagyimir Putyin orosz elnök szégyentelenül erősíti pozícióit, miközben Kína tovább erősíti globális befolyását, miközben Amerika hatalmas kihívásokkal néz szembe, az Egyesült Államok elnöke és számtalan vezető tisztviselő egy jelentéktelen ügyre fordítja energiáit.
Az elmúlt napok során - miközben Szíria lángolt, Irán manőverezett, és Európa azon gondolkozott, hogy vajon az Egyesült Államok a világgazdaságot visszalöki-e a recesszióba - az USA kormányzati tisztviselői buzgón készítették a leállás terveit: milyen hivatalok zárjanak be, mely alkalmazottaknak kellene beállítani az automatikus üzenetküldést a leállítás során.
A határidő előtti végső órákban az Egyesült Nemzetek Közgyűlése ülésezett, ahol Obama világvezetőkkel találkozott. Azonban esze valószínűleg a zsaroláson és a várható leálláson járt. Az amerikaiak is zavarodottak és idegesek voltak.
Egy válságokkal teli világban a washingtoni önbizalom-masszázs látványa ellopta a showt. Bravo.
Az amerikai stratégiai megfontolások jelenleg másodlagosak. Az ázsiai országokkal való szorosabb kapcsolatok kialakítására irányuló erőfeszítéseknek, amelyekkel Kína befolyását kívánják csökkenteni, most várniuk kell. Az elnök régóta tervezett ázsiai látogatását félbeszakította ez a szükségtelen válság.
Philip Breedlove tábornok, az Európai Szövetséges Csapatok főparancsnokának egyik szárnysegédje szerint a tábornok a leállás miatt félbe fogja szakítani az utazását. Chuck Hagel védelmi miniszter helyesen mutatott rá, hogy a leállás kétségeket fog ébreszteni a fő szövetségesekben és ronthatja Amerika hitelességét.
Lehetetlen teljesen felmérni, hogy a leállás milyen módokon sérti Amerika érdekeit. Az USA tisztviselői fontos témákban működnek együtt minden téren a nemzetközi szervezetekkel. A partnereik most azt tapasztalják meg, hogy nem bízhatnak bennük. 
Egykoron az Egyesült Államok rendelkezett a világ legtiszteletreméltóbb kormányzati formájával. Washington sosem volt erkölcsileg kristálytiszta, de meglehetősen tisztelte a demokrácia alapelveit, amely miatt más országok népei hasonló rendszer iránt epedeztek, olyan iránt, amelyben a különböző álláspontú emberek megvitatják álláspontjukat, szavaznak és elfogadják a végeredményt. De ki akarná a mai amerikai rendszert lemásolni?
Az előző kormányzati leállás idején, 1995-ben Boszniában voltam. Akkor tudtuk meg a leállás tényét, miközben vártuk a NATO-csapatok megérkezését. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyesmi megtörténhet egy olyan válság közepette. De legalább Clinton elnök és Newt Gingrich, a republikánus házelnök kész volt a megegyezésre. És nem olyan ügyön vitáztak, amelyet a Kongresszus, a bíróságok és a szavazóurnák már háromszor elrendeztek. És akkoriban a gazdaság erős, sokkal rugalmasabb, a helyzetnek jobban ellenállóbb volt.
Napjaink dogmatikus politikusai, akiket választókerületeiben hasonló észjárású zelótáik védelmeznek, munkájukat a lehető legszűkebb értelemben fogják fel. Lehet, hogy Obamának akarnak ártani, lehet, hogy meg akarják zsarolni az elnököt, hogy elálljon egészségügyi programjától. Azonban amit tesznek, az meggyengíti Amerikát és szövetségeseit. Azoknak a más országokban élő embereknek ártanak, akik megpróbálják igazolni, hogy a demokrácia a legjobb rendszer.
A tokiói utazási ügynöktől a brit újságíróig az emberek próbálják megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. A tengerentúlról érkezett turisták nem tudják meglátogatni a Szabadság-szobrot. Nemzetközi találkozókat töröltek, kutatások késnek.
Martin Wolf brit újságíró megpróbálta elmagyarázni olvasóinak, hogyan tudja az egyik oldal leállítani a kormány olyan egészségbiztosítási kifizetéseit, amelyek más országokban teljesen természetesek. De végül arra a következtetésre jutott, hogy az egész „őrültségnek tűnik”. Egy indiai újságíró azt írta, hogy sofőrje és tolmácsa röhög az Egyesült Államokon.
- Ennyit a világ óriási szuperhatalmáról - twittelte. - Zárva van.
Az amerikaiak gyengének és letaglózottnak tűnnek.
Tekintsünk el egy pillanatra a leállás 800 ezer szövetségi alkalmazottra és családjaikra gyakorolt hatásától. Felejtkezzünk el azoknak a aggodalmáról, akiket a National Institute of Health (Nemzeti Egészségügyi Intézet) rákgyógyszerek klinikai tesztjére jelölt ki. Felejtsük el a vállalkozásokat, amelyek kormányzati alkalmazottak részére nyújtott szolgáltatásoktól függnek, vagy a nemzeti parkokat felkereső turistákat. Felejtsük el a szülőket, akik nem tudják hova elhelyezni gyermekeiket a Head Fund által támogatott programok leállása miatt. Tegyük félre egy pillanatra azokat a tovagyűrűző károkat, amelyeket az Egyesült Államokon belül okozott a politikai szélsőségesség ilyen gyakorlata.
Helyette gondoljunk Amerika nemzetközi helyzetére és globális érdekeire gyakorolt hatására. Azok, akik ezt a paródiát összehozták, saját országuknak ártanak. Esetleg talán megállítja őket annak felismerése, hogy Amerika ellenségei élvezik a látványosságot, valószínűleg azonban mégsem lesz így.