2015. október 2., péntek

George R. R. Martin: A Mars iránti régi megszállottságunk




A Trónok harca szerzője gyermekkorát a Marsról szóló történetek olvasásával töltötte, azt remélve, hogy majd maga is ír egyet. Miközben a világ figyelmét lekötik a vörös bolygón tett új felfedezések, az író áttekinti a Marsról szóló gazdag irodalmat.

Egyszer volt egy bolygó, amit Marsnak hívtak, a vörös homok, a csatornák és a végtelen kaland világa. Jól emlékszem rá, mivel gyerekkoromban gyakran jártam rajta. Kékgalléros, munkásosztálybeli családból származom. A családomnak sosem volt elég pénze. Egy szövetségi bérháztelepen éltünk a New Jersey-i Bayonne-ban, sosem volt kocsink, és nem is láttam arra sokat. A bérházak az Ötödik utcában voltak, az iskolám az Első utcában, és gyermekkorom nagy részében ez az öt sarok volt az én világom.

De ez mégse számított, mert voltak egyéb világaim. Telhetetlen olvasóként – először képregényekkel (leginkább szuperhősök, de pár Classic Illustrated és Disney-féle is), aztán a ponyvákkal (sci-fi, horror és fantasy, megspékelve rejtélyes gyilkosságokkal, kalandregényekkel és történelmi művekkel) – mindent beutaztam, miközben kedvenc fotelomba kuporodva forgattam a lapokat.

Együtt szárnyaltam Supermannel Metropolis felhőkarcolói között, harcoltam Batmannel a rosszfiúkkal szemben Gotham Cityben, ingáztam Spidermannel a manhattani víztornyok között. Vitorláztam a déli tengereken Long John Silverrel és Robert Louis Stevensonnal, és alámerültem Aquamannel és a tengeralattjáró Namor herceggel. Dagobert bácsi elvitt a legsötétebb Afrikába, hogy felkutassuk Salamon király bányáit, és H. Rider Haggard vitt vissza oda. Hősködtem, kardot rántottam és harcoltam a Bíboros emberei ellen a három testőrrel és az idősebb Dumas-val, énekeltem a Föld zöld hegyeiről a vak énekessel, Rhyslinggel és Robert A. Heinleinnal, bebarangoltam a Nagy bolygót Jack Vance-szel, átviharzottam az Acélbarlangokon Isaac Asimovval, és szembenéztem Moria bányáinak rémségeivel J. R. R. Tolkiennal. A könyvek voltak az útleveleim Arrakisra és Trantorra, Minas Tirithre és Gormenghastra, Ózra és Shangri-Lába, minden legenda és tündérmese földjére – és naprendszerünk bolygóira, holdjaira és aszteroidáira is. A fagyott Plútóra (nekem továbbra is bolygó!), ahol a nap csak egy fényes csillag az égen. A Titánra, amely felett a Szaturnusz és annak gyűrűi derengenek. A Merkúrra, amelynek egyik féltekéje mindig a nap felé néz, és ahol az élet csak a nappal és éjszaka közötti „félhomályos zónában” lehetséges. A hatalmas Jupiterre, amelynek félelmetes gravitációja lakóit száz embernél is erősebbé teszi. A felhők mögé rejtőző Vénuszra, ahol úszóhártyás bennszülöttek vadásznak dinoszauruszokra a bűzös, gőzölgő mocsarakban.

És a Marsra.

Mire felnőttem úgy hiszem, többször jártam a Marson, mint New York Cityben, noha Manhattan busszal csak 45 percre és 15 centre volt.

De a Marsot… A Marsot töviről-hegyire ismertem. Sivatagos bolygó, száraz és hideg és (természetesen) vörös, amely civilizációk ezreit látta felemelkedni és elbukni. A túlélő marslakók sorvadó faj voltak, öregek és bölcsek és rejtélyesek, néha rosszindulatúak, néha jóindulatúak, de mindig kiismerhetetlenek. A Mars volt az otthona a furcsa és kegyetlen szörnyeknek (thoatok! tharkok! homokegerek!), a suttogó szeleknek, a hatalmas hegyeknek, a kiszáradt csatornákkal átszőtt vörös homok óriási tengereinek és a porladó porcelán városainak, ahol rejtély és kaland leskelődött minden sarkon.

A Mars mindig megigézett minket, földlakókat. Az egyike az eredeti bolygóknak, az ókor mesés ötösének (a Merkúrral, Vénusszal, Jupiterrel és Szaturnusszal együtt), a „vándoroknak”, akik nem voltak hajlandóak a csillagokkal együtt vonulni, hanem a saját útjaikat járták a mennyekben. És a Mars vörös, színét őseink még szabad szemmel is látták; a vér és a tűz színe. Nem csoda, hogy a rómaiak a saját hadistenükről nevezték el. Galileo távcsöves megfigyelései a Marsról, a Cassini által 1666-ban felfedezett poláris jégsapkák, a Mars holdjainak, a Phobosnak és a Deimosnak a felfedezése Asaph Hall által 1877-ben csak még vonzóbbá tették a vörös bolygót, de Giovanni Schiaparelli olasz csillagász bejelentése, miszerint „canali”-kat figyelt meg a Marson, volt az, ami robbantotta a bankot.

A név, amit Schiaparelli adott az általa a Mars felszínén látott sötét vonalaknak azt jelenti, „csatornák”, de ez az angol fordításban „kanálisként” jelent meg. A csatorna természetes alakzat, a kanális (a továbbiakban csatorna – a ford. megj.) mesterséges. És 1877-ben olyan idők jártak, amikor az ember alkotta csatornák igencsak a közérdeklődés előterében voltak. Az Erie-csatorna, amelyet 1825-ben adtak át, fő szerepet játszott Észak-Amerikában. A Szuezi-csatornát 1869-ben nyitották meg, ami a Földközi-tengert köti össze az Indiai-óceánnal. A franciák alig pár évvel később, 1881-ben kezdenek dolgozni a Panama-csatornán, amit aztán az amerikaiak fejeznek be 1914-ben. Mindegyik óriási vállalkozás volt, a modern mérnöki tudomány csodái, és ha a Marson is vannak csatornák… nos, akkor kell lenniük csatornaépítőknek is. Kell lenniük marslakóknak.

Nem csoda, hogy amikor pár évvel később H. G. Wells leült megírni Világok harca című, az idegenek inváziójáról szóló „tudományos regényét”, a Marsra képzelte a hódítókat.A tér örvényein keresztül oly lények irigy szeme tekintett Földünk felé, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz, s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket ellenünk.”[1] – írta Wells.

Schiaparelli megfigyelései felkeltették a tudósok és az írók érdeklődését is, különösen Percival Lowell amerikai csillagászét, aki behatóan tanulmányozta a vörös bolygót, és aki minden egyes megfigyelése során egyre többet észlelt: a Mars felszínéről kiterjedt, komplikált és részletes térképeket rajzolt, tele csatornákkal, kettős csatornákkal, oázisokkal. Megfigyeléseiről és elméleteiről három elképesztően népszerű és befolyásos könyvet adott ki: A Mars (1896), A Mars és csatornái (1906) és A Mars, mint az élet tanyája (1908) címmel, amelyekben azt az elméletét terjesztette, hogy a hosszú és egyenes csatornák egyértelműen mesterséges képződmények, melyeket egy marsi faj épített azért, hogy a sarki jégsapkákból vizet szállítsanak száraz bolygólyuk hatalmas sivatagaiba.

Más csillagászok is a Mars felé fordították távcsöveiket. Egyesek látták Lowell csatornáit és legalább részben megerősítették felfedezését. Mások csak Schiaparelli csatornáit látták, és azokat természetes képződményeknek vélték. Egyesek semmit se láttak és úgy tartották, hogy a csatornák csak optikai illúziók. Egészében véve a csillagászok szkeptikusak maradtak Lowell és megfigyelései irányába, de a marsi csatornák és az abból következő marsi civilizáció gondolata szilárd gyökeret vert a közgondolkodásban.

Különösen a regényírók elméjében. Wells megteremtette számunkra a marslakókat, de maga sosem vitt el minket a Marsra. Ez a feladat egy (sokkal gyengébb) íróra maradt, név szerint Garrett P. Servissre, aki 1898-ban egy Világok harca-folytatást adott ki Edison meghódítja a Marsot címmel. Bár Serviss regényét mára szinte teljesen (és megérdemelten) elfeledték, annak idején széles körben olvasták és jelentős hatása volt, és elsőként vitte el olvasóját a tér örvényein keresztül a vörös bolygóra. De egy későbbi író volt az, aki valóban életre keltette azt a tájat.

Magát Normal Beannek nevezte, amikor 1911-ben megküldte történetét a The All-Story magazinnak. Valaki azt hitte, a név csak elírás (nem volt az) és a Mars holdjai alatt „Norman Bean” neve alatt kezdte meg pályafutását 1912 februárjában. Az írói álnév mögött Edgar Rice Burroughs rejtőzött. A sorozat később A Mars hercegnője címet kapta, amikor a részeket egybegyűjtve 1917-ben könyv formájában újra kiadták. Ezen a címen jelent meg aztán folyamatosan szinte az egész évszázadban, és ihletője lett számos folytatásnak, mellékszálnak és utánzatnak.

Burroughs marslakói haldokló sivatagos bolygójukat Barsoomnak nevezték. Borrough magávé tette Lowell elképzeléseit és megtöltötte a vörös bolygót Tharkokkal és thoatokkal és repülő csónakokkal, rádiumpuskákkal és fehér majmokkal és lebegő növényekkel, bátor kardforgatókkal és tojásrakó hercegnőkkel, akik csak drágaköveket hordanak ruha gyanánt. Bár sosem volt nagy író, Borroughs kiváló mesélő volt és John Carter, valamint Dejah Thoris személyében két olyan karaktert teremtett, akiket olvasók egész generációi szerettek és kedveltek, és akiknek népszerűségét csak egy másik teremtménye volt képes felülmúlni: a dzsungel ura, akit Tarzannak nevezett el. A következő fél évszázad során további tíz Barsoom-regény regény jelent meg, néhányban John Carter szerepelt, néhányban más karakterek, de az első résztől az utolsóig a Burroughs által teremtett világ maradt a sorozat valódi sztárja.

Barsoom az övé és egyedül az övé volt. De Lowell könyvei és elméletei mindenki számára elérhetők voltak, és Otis Adelbert Kline, Stanley G. Weinbaum, C.S. Lewis, Jack Williamson, Edmond Hamilton és további írók ezrei csatlakoztak hamarosan, hogy megalkossák saját Marsukat és annak lakóit. Mennyi történetet írtak a Marsról a sci-fi ponyvák fénykorában? Bizonyosan több százat. Talán több ezret. Több tízezret? Meglehet.  Gyermekkorom Marsa sok különböző író által teremtett ötvözet volt, akik az évek és évtizedek során mind hozzáadták a maguk elképzeléseit és csavarjait, és kialakítottak egyfajta közmegegyezést a világról, ami egyszerre volt mindenkié és senkié.

Első Mars-utazásomra a Polaris legénységével, Tom Corbett, Astro és Roger Manning társaságában – Robert A. Heinlein Űrkadét című művén alapuló – a Tom Corbett, az űrkadét című klasszikus ifjúsági (ma úgy mondanánk, fiatal felnőtteknek szóló) űropera tévésorozat révén került sor. Andre Norton és alteregója, Northwest Smith révén megismertem a kegyetlen marsi homokegereket. Majd következett másik két hatalmas űropera hős, Leigh Brackett és Erik John Stark. Később, egy kicsit idősebben rábukkantam a Marsbéli krónikákra, az ősi Marsról szóló, nagyon másféle műre Ray Bradbury tollából, ami inkább elégikus, semmint kalandos, de ugyanolyan varázslatos és ugyanolyan emlékezetes. Valószínűleg Roger Zelazny kísérteties, költői Rózsa a prédikátornak című műve volt gyerekkorom utolsó nagy marsi története. Először 1963 novemberében jelent meg a The Magazine of Fantasy & Science Fiction magazinban és azonnal klasszikussá vált.

Már magam is írtam történeteket, amikor találkoztam Bradbury és Zelazny munkáival. Első próbálkozásaim közönséges szuperhős-történetek voltak a ’60-as évek képregény fanzinjai számára, de hamarosan átnyergeltem a kard és varázslat történetekre és mítoszokra, és a sci-fire, majd arról kezdtem ábrándozni, hogy írói karriert fogok befutni. Úgy gondoltam, egyszer majd megírom a saját marsi történeteimet.

Nem így történt. Mivel miközben Zelazny még az ősi Marsről és az ősi Vénuszról szóló történeteit írta, az űrverseny felfokozódott. Minden egyes emberes űrhajókilövést megnéztem a szövetségi bérházban lévő lakásunkban található öreg, fekete-fehér televízión, abban a biztos tudatban, hogy egy új kor hajnalának vagyok a szemtanúja, amikor a tudományos-fantasztikus irodalom összes álma valóra válik. Először jött a Szputnyik, a Vanguard, az Explorer. Aztán a Mercury, az Apollo. Jurij Gagarin, Alan Shepard, John Glenn.

És a Mariner… ó, a Mariner.

A Mariner volt az, ami véget vetett az ősi Mars, és bolygónővére, a nedves és vizes ősi Vénusz dicső napjainak, elmerült városaival, végtelen mocsaraival és úszóhártyás vénuszlakóival egyetemben. A Mariner-2 (amelyet 1962 augusztusában bocsátottak fel) hajtotta végre az első sikeres bolygó megközelítést, miután három és félhónapnyi űrutazás után elérte a Vénuszt. A Mariner-4 (1964 novemberében) a Marsnál tette tiszteletét. A Mariner-5 (1967 júniusában) volt az újabb Vénusz-szonda. A Mariner-6 (felbocsátva 1969 februárjában) és a Mariner-7 (felbocsátva 1969 márciusában) egy marsi páros volt. A Mariner-8 elveszett, de nővére, a Mariner-9 (1971 májusa) annak az évnek a novemberében pályára állt a Mars körül, hogy a Phobos és a Deimos után a Mars harmadik holdja, és a vörös bolygó első műholdja legyen. A Mariner-10, a sorozat utolsó darabja, nem csak a Vénuszt, hanem a Merkúrt is meglátogatta, és bizonyította, hogy a legbelső bolygó valójában nem mutatja örökké ugyanazt a felét a nap felé, ellentétben azzal, ahogy azt korábban hittük.

És mindez rettenetesen izgalmas lett volna, de a NASA által felderített Mars nem Lowell és Edgar Rice Burroughs, Bracket vagy Moore Marsa volt. A Mariner szondák nyomát sem lelték élő, holt vagy haldokló városoknak. Se Tharkoknak, se thoatoknak, semmiféle marslakóknak. Lowell mesterséges csatornahálózatára nem volt semmi bizonyíték, ahogy Schiaparelli „kanálisaira” sem. Helyettük voltak kráterek; az igazi Mars jobban hasonlított a Lunára, mint a Barsoomra. És a felhők alatt, a mocsarak és dinoszauruszok és az úszóhártyás vénuszlakók helyett a Vénusz mérgező pokol volt: vulkanikus, kénsavas, az emberi élethez túlságosan forró.

A Mariner felfedezései szerte a világon felizgatták a tudósokat, részletes és pontos képet szolgáltattak a belső bolygók természetéről, de a tudományos-fantasztikus irodalom olvasói és írói számára az izgalomhoz kiábrándultság és kétségbeesés társult. Ez nem az a Mars volt, amit mi akartunk. Ez nem álmaink Vénusza volt.

Sosem írtam meg azt a marsi történetet. Nem írtam a Vénuszról, se a Merkúrról, se fiatalságom „elveszített” naprendszerének egyetlen világáról sem, amely világok a ’30-as, ’40-es és ’50-es években oly sok csodálatos történetnek voltak a helyszínei. Ezzel nem voltam egyedül. A Mariner után műfajunk nagyvonalúan a csillagok felé fordult, hogy ott keressen színes, egzotikus helyszíneket és idegen fajokat, amelyeket „idehaza” már nem lehetett elképzelni.

A tudományos-fantasztikus irodalom a Mariner szondák után azonban nem hagyta teljesen magára a Marsot. Továbbra is készültek alkalmi történetek és regények. De ezek az új mesék már az „új Marson” játszódtak, a valódi Marson, a Marinerek Marsán. Ezek közül Kim Stanley Robinson a negyedik bolygó gyarmatosításáról és terraformálásáról szóló díjnyertes trilógiája – Vörös Mars, Zöld Mars és Kék Mars – az legambiciózusabb és legemlékezetesebb, ami valóban kiváló mű.

Azonban összességében a Marsról és a bolygótestvéreiről szóló tudományos-fantasztikus történetek száma a Marinerek után élesen zuhant. A valódi Mars egyszerűen nem volt olyan izgalmas, mint korábbi ponyva változata. A Marinerek után, amikor a marsi élet lehetőségéről beszéltünk, mikrobák és esetleg zuzmók jöttek szóba (bár még a zuzmók is túlzásnak tűntek), de homokegerek és thoatok nem. És miközben a marsi élet felfedezése kétségkívül világszerte felvillanyozná a biológusokat és az űrtudósokat, egyetlen mikroba sem lesz soha olyan vonzó, mint Dejah Thoris.

Így hát a zuzmók győztek. Dejah Thorist és marsbéli társait száműzték a távoli sötétségbe és a feketelistákra, hogy sose lássuk viszont őket, még a filmekben sem.

De nem csak nekem hiányoztak a marslakók, ezért létrejött az Ősi Mars című mű, ami az ősi Marsról, az elveszett Marsról, a marslakók csatornáiról és holt városairól szóló 15 vadonatúj történet gyűjteménye. Kevés kivételtől eltekintve a kötet írói a Marinerek után kezdték írói karrierjüket. Hozzám hasonlóan ők is az ősi Marsról szóló írásokon nőttek fel, de sosem volt esélyük arra, hogy írjanak is róla. Az a Mars egy elveszett világ volt, ami örökre odalett.

Vagy talán mégse.

Igen, Lowell és Bean és Brackett és Moore és Bradbury Marsa nem létezik, de ez miért jelentené azt, hogy nem írhatunk róla? A tudományos-fantasztikus irodalom most is és mindig is a nagy romantikus tradíciók része volt az irodalmon belül, és a romantika sosem a realitásról szól.

A „kemény sci-fi” puristái és rajongói, és más karót nyelt emberek hurroghatnak, hogy az ősi Marsról szóló történetek nem „igazi sci-fik”. Ám legyen. Legyen „űropera” vagy „űr fantasy” vagy „retro sci-fi” vagy skiffy”, ahogy tetszik. Én magam „történetnek” nevezem őket, és mint minden történet, ezek is a képzeletből erednek. Amikor az ember ráeszmél erre, nem hinném, hogy a „valóság” annyit számít, mint a „menőség”.

A Marinerek nem találták meg az ősi Marsot. De te megteheted.
---


Eredeti link: http://www.theguardian.com/books/2015/oct/01/george-rr-martin-mars-game-of-thrones-martians

(Az Old Mars kötet megrendelhető az Amazon.com vagy a Bookonline.hu oldalon.














[1] Mikes Lajos fordítása (http://mek.oszk.hu/03000/03018/03018.htm)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése