Európa
legnagyobb részén a szélsőjobboldali pártok határozzák meg a közbeszédet, és ez
Németországot egyre inkább arra sarkalja, hogy egymagában folytassa.
Marine
Le Pen és Nemzeti Frontja 18 hónapon belül másodjára győzött egy franciaországi
választáson úgy, hogy a vasárnapi regionális választások első fordulójában több
szavazatot szerzett, mint a tavalyi európai parlamenti választásokon.
A
Charlie Hebdo és a Bataclan elleni terrortámadások által keretbe foglalt év
során Le Pen hasznot húzott az országos mértékű félelemérzetből és haragból és
a biztonság iránti vágyból. Ez azonban nem szalmaláng életű győzelem, amelyet a
dzsihádizmus számlájára lehetne írni. Tekintet nélkül arra, hogy a következő
vasárnapi második fordulóban pártja mennyi szavazatot szerez, Le Pen itt fog
maradni. Az Ötödik Köztársaság politikai életét a baloldal és a gaullizmus kétpólusú
versengésből egy trükkösebb és kevésbé stabil három párti versennyé
változtatta.
A
szélsőjobboldal vasárnapi franciaországi győzelmét az európai vezetők részére
adott ébresztőnek nevezni szinte értelmetlen dolog. A 2008 óta egymást követő
válságok kapcsán túl sok ilyen ébresztőt lehetne megemlíteni. Európa
hagyományos jobbközép és balközép elitjei ennek ellenére alvajáróként menetelnek
a soron következő katasztrófa felé. Ami hamarosan lehet, hogy David Cameron
hazárdjátékában ölt testet abban a kérdésben, hogy vajon Nagy-Britannia az EU
tagja marad-e. Le Pen vasárnap este gyorsan kijelentette, hogy a Nemzeti Front
immár Franciaország első számú politikai pártja. És nincs egyedül. A szomszédos
Belgiumban Bart de Wever Antwerpen polgármestere és egyben az Új Flamand
Szövetség nevű flamand nemzeti és szeparatista párt vezetője elégedettségét
fejezte ki a franciaországi eredmény kapcsán. Belgiumban az ő pártja a
legerősebb. A közvélemény kutatások szerint Dániában és Svédországban,
Hollandiában és Ausztriában illetve Svájcban is a szélsőjobboldali,
nacionalista mozgalmak a legnépszerűbb pártok.
A
tagolt politikai rendszerekben ez nem jelenti azt, hogy a hatalomátvétel
küszöbén állnának. A többség bizalmát élvezik, de lehetetlen kormányzó
többséget szerezniük. De hiába nincsenek hivatalban, Európa legnagyobb részén a
szélsőjobboldali pártok alakítják a politikát és határozzák meg a politikai
közbeszédet.
Ez
a helyzet Nyugat-Európában. Kelet-Európában a nacionalista jobboldal már
jelenleg is hatalmon van Magyarországon és Lengyelországban. Budapesten Orbán
Viktor az úttörő vezérszurkoló. Nincs szóra érdemes ellenzéke. Legfőbb „ellenzéke”
nem a balközép, hanem az újfasiszta Jobbik mozgalom. Lengyelországban Jarosław
Kaczyński Jog és Igazságosság pártja nem sok időt veszteget arra, hogy
lemásolja Orbán alkotmányos trükkjeit annak érdekében, hogy beássa magát a
hatalomba.
Napjaink
kritikus kérdéseiben – bevándorlás, biztonság és euroszkepticizmus – kevés különbséget
lehet tenni Orbán és Kaczyński, valamint a baloldali Miloš Zeman prágai elnök és
Robert Fico szlovák miniszterelnök között. Sőt, mi több, a közgazdasági
kérdések terén az állam szerepe és a népjólét tekintetében a szélsőjobboldali
pártok még a szociáldemokráciánál is jóval balra állnak, és vissza kívánják
forgatni az idő kerekét az állami beavatkozás, a teljes foglalkoztatottság, a
bőkezű nyugdíj és a népjóléti rendszer irányába (a bennszülött fehérek és nem a
bevándorlók számára).
A
keleti és nyugati szélsőjobboldali pártokban közös vonás, hogy sértettséggel
súlyosbított kisebbrendűségi érzésük van – ami a globalizációval és multikulturalizmussal
szembeni ellenségességben és elutasításban adódik össze. Nem szeretik a modern
életet. Muzulmánellenesek, bevándorlás-ellenesek, EU-ellenesek,
Amerika-ellenesek (kivéve Lengyelországot), illiberálisok. És kedvelik
Vlagyimir Putyint (ismét kivéve Kaczyńskit).
Nacionalisták.
Függetlenül a hasonlóságoktól, ez szintén a közös ügyeikkel szemben ható dolog,
mivel a nacionalisták általában ellenséget semmint barátot látnak más
nacionalistákban. Nagy-Britannia sem kerülheti el a kialakított európai rendet
elmosni készülő árhullámot. Sőt, a jelenség még extrémebb példája lehetne: a Konzervatív
Párt gyűlöli az EU-t, a Munkáspárt visszatér a korábbi szocialista jóléti
politikához, amely így az európai szélsőjobb tükörképét mutatja.
Nagy-Britannia
helyett inkább Németország a kivétel az európai trend alól. A kérdés az, hogy
meddig. Egy lengyelországihoz hasonló jobboldali nacionalista hatalomátvétel
Németországban elképzelhetetlen. Csakúgy, mint az, hogy egy szélsőjobboldali,
EU-ellenes párt nyer választást, mint Franciaországban.
Azonban
körülvéve olyan EU-tagokkal, akiket egyre jobban elbűvöl az „én először”
nacionalista hozzáállása, amivel a vezetők képtelenek eléggé egyetérteni, és a
növekvő németellenes érzelmek miatt Berlinnek már elege van – például a
bevándorlók elosztásával – és egyre jobban hajlik arra, hogy egymagában
folytassa, hogy saját megoldásokat találjon.
Akár
tetszik neki, akár nem – és inkább nem tetszik neki – Angela Merkel kancellárra
marad, hogy lehorgonyozza Európát, és valamilyen fedezéket biztosítson az egy
időben több fronton támadó viharral szemben.
Ez
nagy feladat. Az Európai Unió még sosem tűnt ilyen ideiglenesnek és
törékenynek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése