2013. október 29., kedd

Charlotte Potts - Merkel felháborodása valódi és jogos


Charlotte Potts német állampolgár, az ARD és a ZDF német tévétársaságok újságírójaként dolgozik Washington D.C.-ben. 2008-ban és 2012-ben ő tudósított a német közönségnek a választási kampányról, jelenleg pedig az amerikai politikai és társadalmi jelenségekről készít tudósításokat.

Napjainkban valószínűleg Angela Merkel a legbefolyásosabb női politikus a világon. Európában pedig biztosan az. Már tudjuk, hogy mobiltelefonját az USA hírszerzése nem csak 2005-ös kancellárrá választása óta, hanem már az azt megelőző három évben is lehallgatta.

Sok amerikai elemző szerint Merkel e feletti felháborodása csak a közvéleménynek szóló műfelháborodás. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének.

Sok német vált izgatottá, amikor idén nyáron megtudták, hogy az NSA úgynevezett metaadatok millióit gyűjtötte össze velük kapcsolatosan. A közvélemény kutatások szerint anémetek 60%-a helyeselte, hogy Edward Snowden titkos információkat hozott nyilvánosságra. Mindössze 17%-uk szerint volt tette helytelen.

Az amerikai hírszerzésről szóló vita a németek számára nem vicc. Sőt, nem is lehetne komolyabb dolog. Nagyra értékeljük magánéletünk szentségét. Úgy tekintünk rá, mint egy olyan egyéni szabadságjogra, amelynek léte a német történelem során gyakran nem volt természetes. A náci titkosrendőrség - a Gestapo - és a keletnémet hírszerzés - a Stasi - nagyban kémkedett az állampolgárok után.

A németek még néhány évtizeddel ezelőtt is ismételt harcokat vívtak a magánélet szentségéért és egy "Überwachungsstaat" - „lehallgatóállam”- létrehozása ellen. Az USA-hoz viszonyítva Németországban már jelenleg is sok törvény rendelkezik az személyes adatok védelméről, azonban a németek kétharmada még szigorúbb szabályozást szeretne.

A nyáron még maga Merkel próbálta kisebbíteni az USA hírszerző tevékenységének jelentőségét, és határozottan kiállt amerikai szövetségese mellett. Július közepén a kérdésről adott egyik interjújában Merkel a jelenlegi kijelentések fényében szinte szatirikusnak tűnt. A műsorvezető úgy mutatta be, mint a „hölgyet, aki reméli, hogy legalább mobiltelefonja lehallgatásbiztos, még az USA hírszerzése előtt is.”  Merkel a beszélgetés során kijelentette: „Tudom, hogy nem hallgatnak le.”

Egy hónappal később - és a választási kampány közepén, amit ez a téma dominált - a német kormány bejelentette, hogy az „NSA-botránynak” - ahogy a német média nevezi a történteket - vége, mivel az USA nagyobb átláthatóságot biztosított. A német közvélemény haragja lecsillapodott és Merkelt újraválasztották.

A múlt héten Merkel személyesen is meggyőződhetett róla, hogy az ügynek koránt sincs vége. Ő lett az első név szerint ismert német áldozata az NSA-nak, és ezzel rávilágított az USA kémkedésének valódi kiterjedésére.

Politikailag Merkel nem sokat nyerhetett az ügy ismételt felemlítésével. Haragját nem hazai fogyasztásra szánja. Sőt, éppen az ellenkezője igaz ennek, mivel most őt kritizálják azzal, hogy kezdetben nem vette elég komolyan az ügyet.

Merkel általában megfontolt. Az, hogy vette a telefonját és felhívta Obama elnököt, és nyilvánosan kritizálta az USA hírszerző tevékenységének kiterjedését, jól mutatja felháborodásának mértékét. Haragja valósnak és ráadásul jogosnak is tűnik.

Lehallgatni Merkel hívásait és elolvasni szöveges üzeneteit teljességgel elfogadhatatlan. Nem azért, mert ő a legbefolyásosabb női politikus, hanem mert ő az USA egyik legközelebbi európai szövetségese, és tulajdonképpen bizalmas barát.  


Obama még nyáron azt mondta, hogy ha kíváncsi lenne Merkel gondolataira, akkor felhívná telefonon és megkérdezné tőle.

A történtek ismeretében, ez a kijelentés a gorombasággal határos. Valójában milyen haszna van egy Németország elleni kémkedésnek? Ez a haszon megéri az árát? Bár Obama elnöksége alatt külpolitikájának súlypontját Ázsia irányába vitte el, továbbra is szüksége van erős transzatlanti partnerekre.

És persze a "Handyüberwachung" - ahogy a németek a mobiltelefonok lehallgatását hívják - Merkelt személyesen is érinti. Kelet-Németországban nőtt fel, ahol minden beszélgetést, minden lépést figyelt a Stasi.

Merkel részben személyes múltja miatt is nagyon tisztelte az Egyesült Államokat. Nagyra becsüli a szabadságot és a szabadságjogokat és ezzel együtt azt az országot, amely úgy tűnt, hogy a leginkább megbecsüli ezeket az értékeket: az Egyesült Államokat.

Merkel nem tenné próbára a kapcsolatát az USA-val, ha nem gondolná úgy, hogy ez szükséges. Nem veszélyeztetné a SWIFT adatcsere-egyezményt és a szabadkereskedelmi tárgyalásokat az Európai Unió és az Egyesült Államok között csak azért, hogy megmutassa, milyen kemény vezető, vagy, hogy megerősítse hazai pozícióját, amely jelenleg amúgy is meglehetősen szilárd.

A második világháborút követően a német-amerikai kapcsolatok az egymás iránti bizalom jegyében virágoztak. Ez a bizalom most semmivé lett. Úgy néz ki, hogy az USA most először átlépett egy bizonyos határt. A szövetséges vezetők telefonjai lehallgatásának nem a „tudjuk-e”, hanem sokkal inkább a „tehetjük-e” kérdésének kellene lennie.


Itt az ideje, hogy az USA megpróbálja megérteni ezeket a kulturális aggodalmakat, megmutassa az európaiaknak, hogy a biztonság nem a szabadság aduja, hogy a hírszerző szervezetek nem szabadultak el, és különösen, hogy visszaszerezze egy értékes szövetségese bizalmát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése