Timothy Garton Ash - Igen,
megállíthatjuk a nemzetközi szélsőjobb felemelkedését
Minden újságíró iskolában be kellene mutatni a tanulóknak
azt a szombaton készült videót, melyen a lengyel állami tévé vidám riportere
megkérdezett egy piros-fehér nemzeti színekbe öltözött férfit, hogy számára mit
jelent részt venni a Lengyelország függetlenségét ünneplő felvonuláson.
- Azt jelenti, – válaszolta a férfi – hogy ki a hatalomból a
zsidósággal!
Mióta Lengyelországot a jobboldali populista-nacionalista
Jog és Igazságosság Párt (PiS) kormányozza, a következő kézenfekvő kérdés az lett
volna, hogy pontosan ki is képviseli a zsidóságot jelenleg a hatalomban. A PiS
pártelnöke, Jarosław Kaczyński? Talán Beata Szydło miniszterelnök? Vagy valaki
máshol hatalomban lévőre gondolt: Donald Trumpra vagy Theresa Mayre, esetleg a
marsi zsidókra?
A zavart újságíró azonban elszalasztotta azt a ritka
pillanatot, amikor interjút készíthetett volna egy antiszemitával, aki hajlandó
nyíltan a kamerába nézni, és inkább egy nőhöz fordult, azt kérdezve tőle, hogy egy
hazafi számára mit jelent a részvétel a felvonuláson. Mikor a nő egyetértett az
előző nyilatkozóval és azt mondta, büszke, hogy együtt lehet a többi lengyellel,
a riporter visszafordult a kamera felé és boldogan kijelentette:
- Ez a büszkeség, büszkeség, hogy lengyelek lehetünk,
büszkeség, hogy lengyelek vagyunk!
Újságírónak nevezi magát? Valójában csak egy szolga, aki a
TVP Info közszolgálati csatornának dolgozik, melyet a PiS propagandagépezetévé
silányítottak, és aki kétségbeesetten ragaszkodik a párt irányvonalához,
miszerint az esemény csak egy hatalmas, boldog, hazafias büszkeségmenet volt. A
videó egy briliáns 58 másodperces lecke arról, hogyan ne legyünk újságírók.
Azért vizsgáltam inkább az újságírót az antiszemita helyett,
mert – szembe nézve a szélsőjobboldali elvek világméretű fősodratúvá válásával Charlottesville-től
Moszkváig – a lényegi kérdés az, hogy mi legyen erre a válaszunk?
Először azt kell megértenünk, hogy mi történik. Minden eset valami
egyedi helyi és általános nemzetközi jelenség kombinációja. Ezt a november
11-ei „függetlenségi menetet”, amely néhány éve szokás Varsóban, hazai jobboldali
csoportok szervezik, és amelynek nagysága folyamatosan nő.
A nagyobb megmozduláson belül, melynek idén a jelmondata az
volt, hogy „Istent akarjuk”, jutott egy kis idő a radikális jobbosok és a
szélsőséges fasiszták számára is. Szombaton egy „Testvérnépek fehér Európája”
feliratú és egy kelta keresztet ábrázoló hatalmas feliratot feszítettek ki, amely
Lengyelországban ritka látvány, de máshol a fehér felsőbbrendűséget hirdetők
használják. A menetben részt vettek olasz, brit, magyar és szlovák
szélsőjobboldali vezetők is.
Amit most látunk, az valami új. A múltban a nacionalisták a
saját nemzetükön belül maradtak, manapság azonban a szélsőjobboldali
idegengyűlölő aktivistáknak nemzetközi hálózatuk van. Ezek a tökéletesen modern
reakciósok ügyesen használják a közösségi médiát alattomos üzeneteik
terjesztésére. A Stratégiai Párbeszéd Intézet (Institute for Strategic Dialogue)
egy új jelentése szerint az egyik legnépszerűbb hashtag-et, amely a
populista-nacionalista Alternatíva Németországért (AfD) pártot támogatta a szeptemberi
német választásokon – közöttük a látszólag ártalmatlan #traudichdeutschland
(Bízz magadban, Németország) kifejezéssel – széleskörűen és sikeresen hirdették
a szélsőjobbos aktivisták.
Azzal, hogy az AfD a második legerősebb ellenzéki párt lett
a Bundestagban, Németország egy másik példa arra, milyen veszélyesen elmosódik
a határvonal a konzervatív nacionalizmus és a szélsőjobboldali szélsőségesség
között. Ezt látjuk Trump Amerikájában is. És a Leave EU nevű hivatalos felhasználói
fiók egyik legújabb tweetjében úgy jellemzik azt a 15 tory képviselőt, akik
ellenezték a Brexit dátumának törvénybe foglalását, mint „a párton belüli rákot
és hazaárulókat”.
A szélsőjobbos nyelvezet és elvek fősodratúvá válása ellen
kialakítandó népfront esetében három dolog különösen fontos: az online
platformok, a közszereplők és a hétköznapi szomszédok. A platformoktól nagyobb
átláthatóságra van szükségünk. A Twitternek, Facebooknak és a többieknek sokkal
gyorsabban fel kell ismerniük, hogy saját platformjaikat orosz és egyéb
szerepelők miként használják fel arra, hogy befolyásolják a Brexit népszavazást
vagy a választásokat, majd tapasztalataikat minél szélesebb körben meg kell
velünk osztaniuk. Hogy ezzel aztán a későbbiekben mihez fogunk, az már sokkal
nehezebb kérdés, de az elsődleges az, hogy lássuk, mi történik.
A közszereplőknek mindig fel kell szólalniuk, ha a valaki
átlépi a törvényes politikai vita határait. A lengyel kormány ezzel látványosan
kudarcot vallott: a miniszterek egymás után elutasítólag beszéltek kisebb „incidensekről”
vagy „provokációról” egy egyébként „csodálatos felvonulás” közben.
(Lengyelország becsületét csak Andrzej Duda elnök néhány tiszta szava mentette
meg.)
Egy másik döbbenetes kudarc során Mike Pence, az Egyesült
Államok alelnöke olyan szent mosollyal veszi védelmébe Trump összes védhetetlen
megjegyzését, mintha magának az Úrnak tenne ezzel szolgálatot. Minden
tiszteletre méltó Brexit támogatónak távol kellene magát tartania a rák és
árulás mérgező nyelvezetétől.
De a dolog nem csak a politikusokon múlik. Lengyelországban
a katolikus egyház vezetőinek azon kudarca, hogy legalább az „Istent akarjuk”
jelmondat ilyen undorító politikai célú kihasználása ellen szót emeltek volna,
igazán szégyenletes. Az „Istent akarjuk” jelmondat eredetileg egy régi egyházi
ének – amely a lengyel függetlenségi harcok során vált a nemzet nem hivatalos
himnuszává – refrénje volt, amit II. János Pál pápa idézett akkor, amikor
látogatást tett a kommunista Lengyelországban. Aztán vannak az újságírók,
akinek nyilván nem az lenne a dolguk, hogy a politikai korrektségről
prédikáljanak, hanem, hogy tudósítsanak, kérdezzenek és feltárjanak. A tanárok,
futballisták, tévészínészek és filmsztárok hangját is hallanunk kellene.
És aztán itt vagyunk maguk és én. Manapság már mindannyiunknak
vannak olyan szomszédjai, akik hasonló szélsőséges nézetekkel gyanúsíthatók. Ha
nem is fizikai szomszédjaink, de legalábbis virtuálisak. Nem hagyhatjuk a
dolgot egyszerűen a platformokra, a politikusokra és a papságra. Amikor ilyen
véleményeket hallunk, akár a kocsmában, a kávéházban, a futballpályán vagy a
Facebookon, fel kell szólalnunk.
Nem kell ennek dühös vitának lennie. Lehet nevetséges is. A
humor nagyszerű ellenszere a fanatizmusnak. Ennek szellemében javaslok egy új
díjat a rossz újságírók számára. Amelyet a TVP Info úgynevezett újságírója után
kellene elnevezni.
https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/nov/17/international-far-right-poland-march-nationalism
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése