Az USA számára Szíria valóban pokoli probléma

Peter Bergen - Az USA számára Szíria valóban pokoli probléma

Amit az Egyesült Államok tömeggyilkosságokra adott válaszaival kapcsolatosan a leginkább irányadónak tekintenek – az egy évszázaddal ezelőtt az örmények ellen elkövetett török népirtástól a Holocaustig, a boszniai muzulmánok elleni legutóbbi szerb atrocitásokig és a ruandai tuszik ellen elkövetett etnikai tisztogatásáig – az, hogy mindegyik sajnálatos közös vonásokkal rendelkezett.  

„A véres médiatudósítások ellenére az amerikai politikacsinálókban, újságírókban és polgárokban különösen lassan tudatosul az a gondolat, amely a gonosszal való leszámoláshoz szükséges. A gyilkosságok előtt úgy gondolják, hogy a józan szereplők nem fognak látszólag alaptalan erőszakhoz folyamodni. Hisznek a jóhiszemű tárgyalásokban és a hagyományos diplomáciában. Amikor a gyilkosságok elkezdődnek, úgy gondolják, hogy az eddig tétlen polgárokat magukra kell hagyni. Tűzszünetet sürgetnek, és humanitárius segélyeket finanszíroznak.”

A fenti szinte tökéletes leírása annak, ahogy az Egyesült Államok az elmúlt két évben cselekedett, miközben megpróbált valamilyen politikai megoldást találni arra, hogy véget vessen a szíriai Asszad-rezsim saját népe ellen folytatott brutális háborújának.

Az írónő, aki megírta a maró kritikai történetét annak, hogy az Egyesült Államok általában hogyan tipródott a népirtásokkal és tömeggyilkosságokkal kapcsolatban, 2003-ban Pulitzer-díjat nyert könyvéért, amelynek címe: Pokoli probléma: Amerika és a népirtások kora.

Egy évtizeddel a Pulitzer-díj elnyerése után az írónő jelenleg az USA ENSZ-nagykövete. 

Természetesen Samantha Powerről van szó, aki hosszú ideje közeli tanácsadója Barack Obama elnöknek. Akkor kezdett Obamának dolgozni, amikor Obama még csak egy meglehetősen ismeretlen, fiatal szenátor volt Illinois-ból.

Power azért adta a „Pokoli probléma” címet a népirtásról szóló 610 oldalas tanulmányának, mivel az USA akkori külügyminisztere, Warren Christopher így vélekedett a boszniai polgárháborúról és azokról a kellemetlen választási lehetőségekről, amelyek az 1990-es évek elején az USA számára adottak voltak, hogy véget vessenek a szerb atrocitásoknak.

Az egyik amerikai tisztviselő, akit Power felelősségre vont könyvében, Susan Rice volt, aki – mint az afrikai ügyekért felelős, vezető külügyminisztériumi tisztviselő – nem tett semmit az 1994-ben kezdődött ruandai népirtással kapcsolatosan.

A könyvben idézi Rice-ot, aki azt mondta egy konferenciahívás során, hogy a Ruandában zajló történésekkel kapcsolatosan a „népirtás” kifejezés nyilvános használata - miközben annak elkerülése érdekében nem tesznek semmit - nem lenne bölcs dolog, mivel lehet, hogy kedvezőtlenül befolyásolná a Demokrata Párt esélyeit a következő kongresszusi választásokon.

Rice később azt mondta Powernak, hogy nem emlékszik erre a kijelentésére, de hozzátette, hogy ha mégis mondott volna ilyet, a kijelentés „teljesen helytelen, és egyben érdektelen” lett volna.

Rice jelenleg Obama nemzetbiztonsági tanácsadója.

Power sürgetésére Obama 2012-ben bejelentette egy ügynökségek közötti munkacsoport felállítását, amelynek feladata a világban végrehajtott atrocitások felszámolása. Az Atrocities Prevention Board (a.m. Atrocitás Megelőző Testület) elnevezésű testületet az első évben Power vezette. Ez alatt a szíriai áldozatok száma tovább emelkedett.

Az elmúlt két évben Obama nem akart katonailag beavatkozni Szíriában.

De ki akart volna? Az ország de facto dzsihádista „emirátusokra” és alavita államocskákra szakadt. És egyben színtere a katari és szaúdi támogatású Al-Káida-szövetséges csoportok és az iráni támogatású Hezbollah közötti proxy-háborúnak.

Bárki nyer végül ebben a háborúban, az aligha lesz az USA szövetségese. Ez egy istentelen zűrzavar, amelynek fényében még a 2006-os iraki állapotok is jónak tűnnek.

Ez tehát röviden egy pokoli probléma.

Power, Rice és Obama ma ugyanazokkal a kellemetlen választási lehetőségekkel szembesül, amelyekkel a korábbi amerikai nemzetbiztonsági tisztségviselők szembesültek, amikor megpróbáltak tömeggyilkosságokat megakadályozni távoli, háború sújtotta országokban.

Folytathatják a semmittevést, miközben az eddig százezer halottat követelő szíriai polgárháború a harmadik évébe lép. Most ez a helyzet, kiegészítve azzal a ténnyel, hogy Bassár el-Asszád elnök rendszere a vegyi fegyverek használatával nem csak hogy átlépte a „vörös vonalat”, hanem egyenesen átrohant azon a vonalon azzal, hogy Damaszkusz külvárosában százakat ölt meg ideggázokkal, ahogy azt John Kerry, az USA külügyminisztere kijelentette. Kerry úgy vélekedett a támadásokról, hogy azoknak „fel kell rázniuk a világ lelkiismeretét, mivel minden erkölcsi normával ellentétesek.”

Ha semmit sem tesznek, azt a jövő Power írói vénájával megáldott történészei nem fogják barátságosan megítélni.

Szíriában ma nem egyszerűen az a kérdés, hogy el-Asszád ipari mértékben öldökli saját polgárait, hanem az, hogy botrányosan semmibe vesz jól körülírt nemzetközi normákat azzal, hogy ideggázzal töltött vegyi fegyvereket használ széles körben polgári célpontok ellen. 

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy az Egyesült Államok, mint a nemzetközi rend őre valamilyen módon ne válaszolna erre.

De milyen felhatalmazás alapján? Halovány az esélye egy katonai beavatkozást engedélyező ENSZ-határozatnak. Amikor ENSZ-nagykövet volt, Rice ügyesen átvert egy határozatot a Biztonsági Tanácson, amely engedélyezte a líbiai katonai műveleteket 2011-ben. Azonban Oroszország és Kína nyilván azonnal megvétózna egy hasonló határozatot Szíriával kapcsolatosan.

Oroszország egyike Szíria kevés szövetségeseinek, illetve Oroszország és Kína általában kitartóan ellenez mindenfajta beavatkozást más országok belügyeibe, függetlenül az adott országok által tanúsított magatartás példátlanságától.

Így csak az Egyesült Államok valamilyen egyoldalú beavatkozásának lehetősége marad fenn.

Az USA rendszeresen sérti meg olyan országok szuverenitását, mint Pakisztán vagy Jemen, amikor a CIA drónokkal hajt végre támadásokat olyan jogi megfontolás mentén, hogy az ezen országokban élő terroristák támadásokat akartnak végrehajtani az USA ellen, és ezek az országok nem akarnak, vagy nem tudnak leszámolni a területükön élő terroristákkal – ezért tehát szuverenitásukat ezekkel a dróntámadásokkal meg lehet sérteni.

Azonban arra hivatkozni, hogy a szíriai rezsim fenyegeti az USA-t, meglehetősen valószerűtlen, és ezért egy egyoldalú amerikai hadművelet eléggé valószínűtlennek tűnik.

A Reagan-kormányzat 1986-ban légitámadást intézett Moammer Kadhafi líbiai diktátor otthona ellen, de csak azt követően, hogy líbiai ügynökök felrobbantottak egy berlini diszkót, ahol két amerikai katona is meghalt. Ilyen casus belli Szíria esetében nem áll fenn.

Mivel sem egy ENSZ által jóváhagyott katonai beavatkozás, sem egy egyoldalú amerikai csapás nem tűnik valószínűnek, akkor milyen lehetőségek maradnak?

Egy lehetséges forgatókönyv a Koszovóban alkalmazott módszer. A koszovói háború 1999-ben tisztán légiháború volt, amelyben egyetlen amerikai katona sem halt meg. A légicsapások célja a szerb csapatok Koszovóból való kiszorítása volt. Oroszország akkor a szerbek szövetségese volt, akárcsak ma a szíreké, és nem volt esélye az erő alkalmazását lehetővé tevő ENSZ-határozatnak.

Ehelyett a háborút a NATO kollektív biztonsági védőernyője alapján vívták meg. Koszovó persze Európában van és a NATO egy európai központú biztonsági szövetség, míg Szíria a Közel-Keleten fekszik, ezért egy NATO-akció sokkal problematikusabb lenne.

(NATO-alakulatok jelenleg is harcolnak Afganisztánban, de ennek oka, hogy egyik tagállamát, az Egyesült Államokat az al-Káida Afganisztánból támadta meg 2001. szeptember 11-én, amely életbe léptette a NATO-szerződés ötödik cikkelyét, a szövetségesek kollektív önvédelmi jogát.)

Ha légi háborút indítanának Szíria ellen, az egyik forgatókönyv az lehetne, hogy Törökország, mint a NATO tagja, az ötödik cikkelyre hivatkozna, mivel Szíria rendszeresen lövi területét. Eddig Törökország vonakodott az ötödik cikkelyre hivatkozni, de az Asszád-rezsim nagyarányú vegyi fegyver használata lehet, hogy megváltoztatja a törökök számításait.

A katonai beavatkozás másik legitimációs forrása lehet az Arab Liga ilyen irányú kérése. Az Arab Liga általában fogatlan vitafórum, amely még maga is meglepődött azon, hogy két évvel ezelőtt részt vett a Kadhafi elleni hadműveletekben.

Részvételük alapvetően hozzájárult a Kadhafi ellen az USA és más NATO-tagállamok – mint például Franciaország – által végrehajtott légicsapások nemzetközi legitimációjához.

Nehéz elképzelni, hogy nem kerül sor valamilyen katonai akcióra Szíria ellen, valószínűleg a Földközi-tengeren állomásozó amerikai hadihajókról indított cirkálórakétákkal.

Egy ilyen támadás előnye, hogy azzal nem kockáztatnak egyetlen amerikai harci repülőt sem, amelyek komoly gondokkal néznének szembe a jól kiépített szíriai légvédelem miatt. És a hadművelet rendelkezne egyfajta NATO és Arab Liga jóváhagyással, ami legalább a látszatát adná a nemzetközi legitimációnak.

http://edition.cnn.com/2013/08/26/opinion/bergen-syria-problem/index.html?hpt=hp_c1