Az amerikai álom szertefoszlása

Robert D. Putnam - Az amerikai álom szertefoszlása

Szülővárosom – a 6050 lakosú ohiói Port Clinton – az 1950-es években az amerikai álom elfogadható megtestesülése volt, egy olyan hely, amely megfelelő lehetőségeket kínált a bankárok és a munkások gyermekeinek is.

Azonban fél évszázaddal később a tehetős kölykök kabrió BMW-kkel parkolnak a Port Clinton Gimnázium parkolójában, közvetlenül az ócska „tragacsok” mellett, amelyekben hajléktalan osztálytársaik élnek. Az amerikai álom egy osztott képernyős amerikai rémálommá vált. Miközben ennek a kisvárosnak a története és a gyermekeinek eltérő sorsa szomorú példája az amerikai valóságnak.

Ahol nevelkedtem, szinte az összes osztálytársam mindkét szülőjével együtt élt a saját házukban, egy olyan környéken, ahol mindenki tudta a másik keresztnevét. Néhány apa a helyi autóalkatrész-üzemben vagy a gipszbányában dolgozott, míg mások – mint az én apám – kis üzletet vezetett. Az erős szakszervezetek és a teljes foglalkoztatottság korában csak kevés család tapasztalhatta meg a munkanélküliséget vagy a komoly pénzügyi bizonytalanságot. Nagyon kevés gimnazista jött tehetős környezetből, és azok is mindent elkövettek, hogy ezt a tényt titkolják.

Fél évszázaddal később a legtöbb – ma már nagyrészt nyugdíjas – osztálytársam csodálatos felfelé irányuló társadalmi mobilitásról számolhatott be. Közel háromnegyedük tanulmányaikban és életszínvonalban is túltett szüleiken. Osztálytársaim egyharmada olyan családból származik, ahol a szülőknek nem volt középiskolai végzettségük, azonban ennek a csoportnak majdnem a fele főiskolát végzett.

Az olcsó ohiói állami- és magánfőiskolákat helyi alapítványok – Rotary Club, Egyesült Autóipari Dolgozók, Fiatal Nők Klubja és hasonlók – támogatták. Bár a két fekete osztálytársam megszenvedte a városban a faji előítéleteket és egyikük szülei sem végeztek főiskolát, mindketten diplomát szereztek. Sem nekik, sem fehér osztálytársainknak nem a családi háttér volt a társadalmi mobilitás korlátja, mint ahogy az a következő évszázadban bekövetkezett.

(Fehér) sztár irányítójátékosunk, akit J-nek fogok nevezni, a város szegénynegyedében nőtt fel. Apja, akinek nyolc osztályos végzettsége volt, két állásban dolgozott, hogy ellássa a családját: a Port Clinton Üzemben a futószalag mellett reggel héttől délután háromig és a konzervgyárban fél négytől este tizenegyig. A hetven órás munkahét ellenére J apja mindig eljött a fia meccseire. Mivel az autót nem engedhették meg maguknak, a J-családot a szomszédok vitték minden héten a templomba, és rengeteg vagdalt húst ettek. Szerény körülményeik ellenére J szülei a főiskola felé ösztökélték a fiút, aki a gimnáziumban a főiskolai előkészítőt választotta és végül az osztály első negyedében végzett. Lelkipásztoruk egy déli, lutheránus intézménybe szerette volna bejuttatni a fiút, és telefonon kért számára pénzügyi támogatást. J adósságmentesen diplomázott le, majd elvégezte a papneveldét és sikeres lutheránus lelkész lett, miközben edzősödött egy főiskolai amerikai futball csapat mellett.

Ahogy azt az osztálytársaim között végzett felmérésem mutatta, J felemelkedése egy összetartó, de szerény munkásosztálybeli családból a sikeres profi karrierig nem volt kivételes dolog. Osztálytársaim feltűnő hasonlósággal írták le fiatalkorukat:

- Szegények voltunk, de nem voltunk ennek tudatában.

Valójában azonban az általunk élvezett széles és mély társadalmi támogatás miatt gazdagok voltunk, de nem tudtunk erről.

Miután lediplomáztunk, egyikünk sem sejtette, hogy Port Clinton hamarosan megváltozhat. Bár több mint a fele társaság más főiskolára ment, akik a városban maradtak jó okkal bízhattak egy biztos állásban (ha férfiak voltak), házasságban és a szüleiknél kényelmesebb életben.

Azonban a horizont mögött egy országos gazdasági, társadalmi és kulturális forgószél gyűjtött erőt, amely radikálisan átalakította a helyi gimnázium 1959-ben érettségizett diákjai gyermekeinek és unokáinak életkilátásait. A változás megdöbbentő és szívszorító, mivel Port Clinton az Amerikát elárasztó változás példaképe lett.

Port Clinton 1950-es és 1960-es évekbeli szerény fejlődésének ipari alapjai 1970-ben kezdtek meginogni.  A város keleti részén álló nagy Standard Products gyár közel ezer, állandó, jól fizető technikusi állást kínált az 1950-es években, azonban a bérjegyzék a 70-es évekre megfeleződött. További két évtized létszámcsökkentése és „visszavonulása” után a Maple Street-i gyár kapui 1993-ban végleg bezártak, és csak egy szögesdróttal körbevett rom maradt a helyén, amelyet a Környezetvédelmi Ügynökség mérgezésre figyelmeztető feliratai díszítenek. Ez azonban csak a leginkább látható jele a város gazdasági hanyatlásának.

Az iparban foglalkoztatottak aránya Ottawa megyében az 1965-ös 55%-ról 1995-re 25%-ra csökkent és jelenleg is tovább csökken. Egy Ottawa megyei átlagos munkás négy évtizede nem kapott valódi fizetésemelést, sőt, az inflációhoz igazítottan valójában mintegy 16%-kal kevesebbet keres, mint nagyszülei az 1970-es években. A lakosság száma zuhant, mivel aki tudott, mint a gimnázium végzősei is, elmenekült. Ifjúkorom legtöbb belvárosi boltja, amelyeket a csökkenő bérek és a városhatárban felhúzott Walmart szupermarket lehetetlenítettek el, üresen és gazdátlanul áll.

Ezen gazdasági pörölycsapások társadalmi hatását kezdetben tompították a családi és közösségi kötelékek, amelyek olyannyira erősek voltak fiatal koromban. De ahogy az egymást követő végzős gimnáziumi osztályok a mind rosszabbá váló helyi gazdasági életbe léptek be, az 1950-es és 1960-as évek társadalmi szövedéke fokozatosan szertefoszlott. A fiatalkorúak bűnözési aránya az 1980-as években kilőtt, és 2010-re az országos átlag háromszorosa lett. Nem meglepő módon – tekintettel a zuhanó bérekre és lazuló normákra – az egy szülős háztartások száma Ottawa megyében az 1970-es 10%-ról 2010-re 20%-ra nőtt, miközben a válások száma megnégyszereződött. Magában Port Clintonban, az 1980-as évek gazdasági összeomlásának helyi epicentrumában, a házasságon kívül születettek száma 1978 és 1990 között megnégyszereződött, és 40% körül tetőzött, ami közel kétszerese a faji jellegzetességekkel kiigazított országos átlagnak (ami önmagában is gyorsan nő).

Az 1959-ben végzett munkásosztálybeli sorstársaikkal szemben a legtöbb Port Clinton-i végzős manapság – minden igyekezetük és tehetségük ellenére – rázós és meglehetősen reménytelen életre van ítélve. R, egy 18 éves fehér nő, szinte annyi idős, mint az unokáim. A nagyapja az osztálytársaim egyike is lehetett volna. De amikor én egy helyi munkáltató ösztöndíjával főiskolára mentem, ő a helyett egy jól fizető, biztos technikusi állást választott. Azonban a gyárak bezártak és a jó, munkásosztálybéli állások megszűntek. Ezért míg az én srácaim és aztán az unokáim elit főiskolákra jártak és sikeres karriert építettek, az ő gyermekei sosem találtak biztos állást, a kábítószer és a bűnözés csapdájába estek és átmeneti kapcsolatokban éltek.

Lányunokája, R, a magányosság, bizalmatlanság és elszigeteltség szívszaggató történetét meséli el. A szülei elváltak, amikor óvodás volt, és az anyja napokra magára hagyta éhesen. Az apja felszedett egy nőt, aki verte és nem akarta etetni, és mindenféle akadállyal bezárta R-t a gyerekszobába. R azt mondja, hogy egyetlen barátja egy sárga egér volt, aki a házban élt. Miután a középiskolában kábítószer terjesztésen tetten érték, R több hónapot töltött fiatalkorúak börtönében, kibukott a középiskolából, de végül online végzettséget szerzett. Tapasztalatai – amelyet a fiúja által a karjain ejtett vágások testesítenek meg – miatt mélyen bizalmatlan bárkivel és bármivel szemben. R sóvárogva gondol vissza halva született gyermekére, akit 14 évesen szült. A gyermek apjával való szakítás – aki valaki más miatt hagyta el – és egy második vőlegény után – aki a börtönből való szabadulása után csalta meg – R jelenleg egy idősebb férfival randizgat, akinek két, különböző anyától született gyermeke van. És a nagy álmok ellenére nem tudja, hogy mit remélhet.

R története szívszorító. Azonban Port Clinton elmúlt fél évszázados története – csakúgy, mint Amerika ezen évtizedeinek története – nem egyszerűen a munkásosztály összeomlásáról, hanem egy új felsőosztály születéséről is szól. Az elmúlt két évtizedben, amikor Port Clinton hagyományos gazdasági élete összeomlott, a középnyugati nagyvárosok tehetős diplomásai elözönlötték Port Clintont, szép villákat építettek elkerített közösségeikben az Erie-tó partján és megtöltötték jachtokkal a lagúnákat. 2011-ben a gyermekszegénységi arány az előkelő part menti Catawba negyedben mindössze 1% volt, ami a töredéke az onnan néhányszáz méternyire lévő belterületek 51%-os aránynak. Mivel az egykor gyarapodó középosztály eltűnt, a Port Clinton News Herald újságban az ingatlanhirdetésekben a majdnem egymillió dolláros villák és a düledező lakókocsik állnak egymás mellett.

Az 1950-es évek egalitáriánus erkölcsi világképével és valóságával való kontraszt – a J által megtapasztalt társadalmi mobilitás és R siralmas kilátásai közötti kontraszt – élénken mutatja meg Port Clinton elmúlt fél évszázadban lezajlott átalakulását, hasonlóan az ország más részében lezajlott folyamatokhoz. Kutatócsapatom több tucat R-rel beszélt a texasi Austintól a minnesotai Duluthig, és Atlantától a kaliforniai Orange County-ig.

Az amerikai álom szertefoszlása lila színű gond, amelyet azonban egy kizárólag piros vagy egy kizárólag kék szemüvegen át vizsgálnak. [Célzás a demokrata párt kék, és a republikánus párt piros színeire. – a ford. megj.] Gazdasági és kulturális gyökereiben keveredik a kormányzati, a magánszektorbéli, a közösségi és a személyes kudarcok sora. Azonban legmélyebb gyökere saját, radikálisan összezsugorodott „mi”-felfogásunkban keresendő. Szüleink generációjából bárki úgy gondolt J-re, mint egyre a „mi srácaink” közül, azonban manapság Port Clintonban meglepően kevés felnőtt vesz egyáltalán tudomást R létezéséről, és még kevesebben gondolnak rá úgy, hogy ő a „mi gyerekünk” lenne. Amíg szerte Amerikában nem kezdjük el úgy kezelni az R-ek millióit, mint saját gyermekeinket, addig nagy gazdasági árat fogunk fizetni, és az amerikai álomról folyó beszélgetés egyre inkább cinikus történelmi kitalációnak fog tűnni.

http://opinionator.blogs.nytimes.com/2013/08/03/crumbling-american-dreams/?_r=0