Senki sem állítja, hogy a volt külügyminiszter, New
York-i szenátor, az USA és Arkansas first lady-je, és Yale-en végzett ügyvéd
nem elég képzett a Fehér Házhoz. Mi
több, neki van az egyik legimponálóbb ajánlólevele ehhez a munkához. Clinton
olyan óriási tapasztalatokkal rendelkezik, amelyek szerint minden képessége
megvan hozzá, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.
Azonban most Amerikának tovább kell lépnie.
A Clinton jelöltségével szembeni első ellenérv
általános jellegű. A „baby boom”-generációnak le kell vennie elmeszesedett
ujjait a vezetés fáklyájáról és át kell azt adnia egy másik nemzedéknek. Bill
Clinton, George W. Bush és Barack Obama 2016-ig összesen 24 évet tölt el az
elnöki poszton, ami több mint elegendőnek tűnik. Clinton választási esélye ezen
nemzedék befolyását olyan módon terjeszti ki, hogy az generációs szakadék
kialakulásához vezethet, és tovább növelheti a fiatal szavazók politikai elégedetlenségét.
Az életkor a másik fontos körülmény, függetlenül
attól, hogy támogatói mennyire felháborodottan ordítanak ennek hallatán.
Clinton 69 évesen emelné fel kezét, hogy letegye a hivatali esküt. A második
legidősebb elnök lenne – néhány hónappal fiatalabb, mint Ronald Reagan volt. A
Fehér Ház terhe felerősíti a korral járó nehézségeket. Kijelenthetjük, hogy egy
optimális elnök az érett bölcsességet és természetes intelligenciát ötvözi a
fiatalságából megmaradt energiával. Erre senki sem képes 70 éves korában,
elnöksége első évében, ahogy az Clinton esetében történne.
Habár az orvosok szerint tökéletes egészségnek
örvend - miután az agyában kialakult vérrög nemrég riadalmat okozott -, azonban az
öregséggel járó betegségek valószínűsége igen nagy olyan valaki esetén, aki 77
éves lenne második hivatali időszaka végén.
Reagan utolsó éveiben tapasztalt viselkedése azt
sejteti, hogy már akkor elindult az Alzheimer-kór függönye mögé. Kijelentésem
nem az életkor miatti hátrányos megkülönböztetés. Éveink számának növekedése
behatárolja fizikai és szellemi képességeinket, ezért Clintonéknak és az
országnak is szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy vajon egy, a hetvenes
évei közepén járó ember lenne-e a legmegfelelőbb elnök. A nyilvánvaló válasz az,
hogy nem.
Mindazonáltal nem becsülöm alá az első női elnök
kulturális jelentőségét és az ezzel járó dicsőséget, amellyel a történelem
legnagyszerűbb demokráciáját ruházná fel. A Demokrata Párt is érdekelt abban,
hogy az a politikai szervezet legyen, amely – az első afro-amerikai elnök után – az
ország első női elnökét adta.
A tapasztalatokkal megfelelően felruházott Clinton
más kihívásokkal is szembenéz, amelyek megakadályozzák abban, hogy a jövő
történelemkönyveiben az Ovális Irodát elfoglaló első nőként külön fejezetet
kapjon.
Amerika belefáradt a korlátozott politikai
választékba és dinasztiákba. Egy második Clinton-elnökség a 28 éves
Clinton-Bush időszak kicsúcsosodása lenne. Mi egy olyan nemzet vagyunk, amelynek
– jobban, mint bármikor ezelőtt – égető szüksége van megújítani magát valami
mással, reményteljessel és jövőképet biztosítóval. Sajnálatos módon, túl sok
minden előre látható egy második Clinton-jelöltség esetére.
Nem kell hozzá időgép, hogy a jövőbe nézzünk és
lássuk a szemcsés tévéreklámot, amelyben egy bariton hang karattyol Bengáziról,
vagy mormog arról, hogy férje hogyan gazdagította magát nettó 55 millió
dollárral, mióta lelépett posztjáról.
- Nincs elegük Clintonéknak? – mondaná a hang. – És
Amerikának nincs elegük Clintonékból?
Eltekintve attól a ténytől, hogy Clinton
külügyminiszterként jelentős eredményeket – beleértve a diplomáciai erőfeszítést,
amellyel elkerülhetővé vált az Izrael és a Hamász közötti háború – ért el, valószínűleg
arra lenne kényszerítve, hogy folytassa az őt jellemhibával vádoló – mivel
megbocsátotta férje hűtlenkedését – támadásokkal szembeni kampányát, és ezért
valószínűleg választási kampánya is elszenvedne legalább néhány fájdalmas csapást.
Ezzel természetesen nem azt ajánlom, hogy térjen ki
a harc elől. Clinton bizonyította, hogy politikai ökle meglehetősen csontos, és
ügyesen tudja marginalizálni ellenfelei abszurd állításait. Ahelyett, hogy ádáz
kampányt folytatna és nyerne, lehetne egy sokkal tiszteletre méltóbb törekvése
is a volt külügyminiszternek.
Mindig van egy megfelelő pillanat, hogy elhagyjuk a
színpadot, de az időpont felismerésének elmulasztása – hosszabb távon – olyan képzet
kialakulásához vezet, amely elhomályosítja az egyén hatalma csúcsán elért eredményeit.
Hillary Clinton dicsőségesen távozhat. Persze,
minden joga megvan hozzá, hogy induljon az elnöki posztért, és csodálatosan
alkalmas is a feladatra. Azonban ez nem azt jelenti, hogy Amerika szempontjából
jelenleg ő lenne a legjobb erre a posztra.
Senki elnökjelöltsége sem lehet elkerülhetetlen,
függetlenül attól, hogy ezt a tényt Clinton támogatói mennyire erőteljesen
vitatják. A lebegtetett jelölések, amelyek kezdetben az elhivatottság és
következetes politika okán logikus választásnak tűnnek, gyakran fulladnak
kudarcba. Dole, McCain és Romney indulása – a politikától általánosságban
függetlenített, lebegtetett jelölések – valószínűleg évtizedekre elvágta a
Republikánus Pártot a hatalomtól.
Azért indulni az elnökségért, mert az elvárható, és
mert nyilvánvaló döntésnek tűnik, egyértelműen nem a megfelelő indíték.
Clinton hazája iránt tett szolgálatai még férjével közös,
nagyratörő ifjúkori álmait is meghaladták. Szenátori, külügyminiszteri és Bill
elnöksége alatti tanácsadói szerepén túl, a férjével és lányával közösen
vezetett, nevét viselő alapítványával – mellyel az oktatás- és egészségügyet,
valamint az élelmiszerellátási programokat segíti – mély hatást gyakorol az
országra és a világra. Ez a nonprofit tevékenység igényli vezetését és
kezdeményezéseit.
Ugyanakkor Amerika készen áll arra, hogy egy új
generációból válasszon elnököt.
Ne induljon, Hillary.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése