2017. május 9., kedd

A civilizációk összecsapása



Pinkerton: A civilizációk összecsapása, avagy az USA, Kína és minden más ország közötti kegyetlen versengés

James "Jim" P. Pinkerton újságíró, író és politikai elemző. A Stanford Egyetem elvégzése után a Fehér Házban dolgozott Ronald Reagan és George H. W. Bush elnöksége idején, illetve mindkettőjük választási kampányai során 1980-tól 1992-ig. 2008-ban Mike Huckabee elnökválasztási kampányának vezető tanácsadója volt.

Első rész

Mind minden nemzet, az Egyesült Államok is örökös versengést folytat a többi országgal. Létezésének 230 éve során, amióta a philadelphiai konvención 1787. szeptember 17-én aláírták az alkotmányt, az USA szinte minden nagyhatalommal összetűzésbe került, így például Angliával, Franciaországgal, Németországgal, Olaszországgal, Japánnal és Oroszországgal. Más szóval, néhány évtizedenként országunk jelentős, sőt halálos fenyegetéssel nézett szembe.

És Kína sem kivétel. Például a koreai háború során, 1950-től 1953-ig az amerikai erők többet harcoltak a Kínai Népköztársasággal szemben, mint Észak-Koreával – valójában a kínai Népi Felszabadító Hadsereg létszáma durván az ötszöröse volt az észak-koreainak. Ebben a konfliktusban 33 686 amerikai esett el.

Több mint hat évtizeddel később, 2017-ben mind el tudjuk dönteni magunktól, hogy Kína barát, rivális – vagy lesben álló ellenség-e.

Természetesen a modern időkben a katonai versengés elválaszthatatlan a gazdasági versengéstől. Miközben a hadvezetés és katonáskodás mindig fontos a háború során, egy nemzet tudományos és ipari kapacitásai még fontosabbnak bizonyultak, ahogy azt a szerző már korábban is állította, például itt és itt.

Megjegyezhetjük azt is, hogy ezt az ipari realitást nagyszerűen demonstrálta az Egyesült Államok túlélése érdekében vívott másik döntő harc – a polgárháború.

A mozikedvelők felidézhetik az 1939-es Elfújta a szél című filmből Clark Gable szemléltető szavait, amikor Rhett Butler szerepében így figyelmezteti déli, ültetvényes szemléletű társait az ipari szemléletű jenkikkel kapcsolatosan: „Nekünk csak gyapotunk, rabszolgáink és arroganciánk van.
Valójában a Konföderációnak ennél sokkal többje volt: jobb tisztjei és összességében egészen biztosan jobb katonái. Mégis, amint azt a harc végső kimenetele megmutatta, a hadművészeti virtuozitás önmagában nem volt elegendő a vereség elkerüléséhez.

Sőt, a Kékek és Szürkék négy éves összecsapását akár így is lehetne összegezni: a déliek nyernek és visszavonulnak, az északiak veszítenek és előre törnek. A jobb logisztika, a több hadianyag és az erősebb „katonai-ipari komplexum” – ami például az északi New York államban gyártott Parrott-ágyú gyors fejlődésében volt tetten érhető – vezette Grant tábornok seregeit győzelemre.

Ez emlékeztethet minket arra, hogy a katonai erőnek ipari és technológiai alapokra van szüksége.

Tehát, ha a nemzetek közötti stratégiai versengés elkerülhetetlen, akkor egy igazi nemzeti hazafi gondoskodik arról, hogy az országának legyenek a legjobb feltalálói és szakemberei, akárcsak katonái.

És ha már az ágyúgyártásról beszélünk, érdemes megjegyezni, hogy Kína volt az első ország, ami nem csak a lőport fedezte fel a XI. században, hanem rövidesen a tüzérséget is. Sőt, a kínaiak feltalálták a robbanó tüzérségi aknát is, miközben a világ túlfelén, erősen lemaradva az európaiak még kardokkal és íjakkal kaszabolták egymást.

De a kínaiak hagyták, hogy hadi fejlesztéseik kicsússzanak a kezeik közül, mivel nem tudták elmélyíteni a szakértelmet. Nem az volt a baj, hogy Kína békés volt - a kínaiak akkoriban több háborút is vívtak. Kína egyszerűen nem volt képes felismerni hadászati találmányai jelentőségét, és azokat nem tudta rendszerbe állítani.

Így jutunk el a haditechnika alapigazságához: annak érdekében, hogy hatékony legyen, tömeggyártásúnak is kell lennie, és egyben tömegek által közismertnek. Mellékesen megfigyelhetjük, hogy a katonai észjárásnak világszerte sok erőssége van, de olyan tekintetben döntően konzervatív, hogy nem mindig hajlandó az újítások befogadására.

És most ismét hozhatunk példát a kínai zsenialitásra, ami újfent kudarcot vallott abban, hogy ezt a zsenialitást kihasználja: a XV. században Kína hatalmas hajókat épített – néhány közülük 120 méternél is hosszabb volt, négy fedélzettel és kilenc árboccal – azzal a céllal, hogy bejárják az óceánokat. Azokban az időkben a kínai Cseng Ho expedíciókat vezetett egészen Kelet-Afrikáig és Arábiáig.

És mégis ugyanaz történt a kínai tengerhajózással, mint ami a kínai hadviseléssel: a kínai civilizáció egyszerűen elveszítette érdeklődését a saját felfedezései iránt. Különösen a kínai császárok hitték azt, hogy a Középső Királyság eleve tökéletes, az országnak mindene megvan, és az újdonságok csak összezavarnák a dolgokat. Ráadásul, mivel Kínának nem voltak erős kapitalista kereskedelmi hagyományai, nem volt – szemben Európával – erős kereskedő osztálya sem, ami több kereskedelmi lehetőségre ácsingózott volna.

Ez tehát a történelem egyik nagy „mi lett volna” kérdése: mi lett volna, ha Kína nem lassít le, hanem tovább halad? Mi lett volna, ha folytatja a felfedezéseket és a gyarmatosítja – na, jó, meghódítja – Afrikát, a Közel-Keletet és átkelve a Csendes-óceánon Észak-Amerikát is? Igen, ez jelentős erőfeszítést igényelt volna, de amint tudjuk, az európaiaknak sikerült a későbbi évszázadokban.

Sőt, amikor az európaiak végül beérték a kínai hadászati és hajózási ismereteket, azt lóhalálában tették. Amint azt mind tudjuk, a spanyol lobogó alatt hajózó olasz Kolumbusz Kristóf 1492-ben partra szállt Amerikában, hogy aztán egy egész féltekét tegyenek Európa jövedelmező hátsó udvarává.

Mi több, a XVI. században Portugália kereskedelmi állomást épített Makaón, kínai földön. Tehát Portugália telepedett meg Kínában, és nem Kína Portugáliában.

Így kezdődött egy négy évszázados időszak, amely során az európaiak és később a japánok uralkodtak Kína felett. Hihetetlennek tűnhet, hogy egy olyan fejlett civilizáció, mint a kínai, ilyen letargikus inkompetenciába volt képes zuhanni, de a történelmi tényeknek nem muszáj hihetőnek tűnniük – azok egyszerűen csak igazak.

Kína visszahúzódása a második évezred középső évszázadaiban erős történelmi súlyt ad a jól ismert közmondásnak: csináld rendesen vagy ne is csináld! Ha a kínaiak nem építenek a saját találmányaikra, elkerülhetetlen, hogy majd mások – jelen esetben az európaiak – fognak.

Sőt, az európaiak – és zaboltálan leszármazottjaik, az amerikaiak – bizonyították a történelem egy másik kemény leckéjének az igazát is: a győztes mindent visz.

Kína csak a XX. században kezdett ébredezni. A Szun Jat-szen által vezetett 1911-es kínai forradalom végül elűzte a dekadens és beteges császári dinasztiát. Az új Kínai Köztársaságnak jó gondolatai – a nacionalizmus által irányított kapitalizmus – voltak a gazdasági fejlődést illetően, de ezeket a terveket Mao Ce-tung kommunista lázadása, majd később az 1937-es japán megszállás keresztülhúzta. A harcok során – melyek 1949-ig tartottak – kínai katonák milliói és polgári lakosok tízmilliói haltak meg, az ország pedig romokban hevert. És  miután Mao kommunistái hatalomra kerültek, nem mondhatjuk, hogy a körülmények javultak volna. Azonban szovjet segítséggel Kína elkezdte visszanyerni katonai erejét és 1964-ben felrobbantotta első saját atombombáját.

De Kína ennek ellenére sem igazán nyerte vissza civilizációs kisugárzását egészen Mao utódja, Teng Hsziao-ping uralmáig, aki 1978-tól 1992-ig vezette az országot.

Teng hivatalosan kommunista volt, de leginkább pragmatista. Ezért a kukába hajította a maoista dogmákat és megnyitotta az országot a piac vezérelt gazdasági fejlődés számára. Ahogyan azt Teng szerette mondani: „Nem számít, hogy egy macska fekete vagy fehér. Ha megfogja az egeret, akkor jó macska.”

Valójában Teng újraélesztette Szun Jat-szen XX. század eleji gazdasági modelljét, a tudatos nacionalizmus által vezérelt kapitalizmust.  Érdemes megjegyezni: a kínai kommunisták ma egy olyan rendszert irányítanak, amelyet a kínai nacionalisták találtak ki száz évvel ezelőtt. Másképp mondva, közgazdasági-politikai szempontból olyan a helyzet, mintha Tajvan – azaz a Kínai Köztársaság, amely Szun Jat-szen rendszerében gyökeredzik – irányítaná a pekingi kormányt. A két rendszerben az a közös, hogy mindketten kínaiak – a kínaiak pedig általában tudják, hogyan kell a dolgokat intézni.

A Kínai Népköztársaság gazdasági reformjának eredményei valóban látványosak, csakúgy, mint korábban Tajvanon, azaz a Kínai Köztársaságban voltak. A szárazföldi Kína nemzeti összeterméke 1978-ban vásárlóerőhöz igazítva pusztán az USA GDP-jének 10%-át érte el. Azonban 2016-ban a kínai gazdaság mérete már 115%-a volt az amerikai gazdaságnak.

Másképp mondva, kevesebb, mint 40 év alatt Kína elérte, hogy gazdasága, ami korábban az USA gazdaságának egy tizede volt, immár hetedével nagyobb, mint az USA-é. (Persze az egy főre eső GDP tekintetében az USA-nak továbbra is jelentős előnye van.)

Sok megfigyelő – így a Trump-adminisztráció kereskedelmi cárja, Peter Navarro is – azt mondaná, hogy Kína gyarapodásának jelentős része alapvetően a kínai importtal kapcsolatos ostoba amerikai politika eredménye, noha természetesen ezzel a szabad kereskedők nem értenek egyet. Így vagy úgy, a lényeg ugyanaz: Kína visszatért.

Sőt, manapság Kína, miután öt évszázadot átszunyókált, nagyon is éber.

A nagy képet tekintve Kína rohama nem jelent nagy sokkot – a világ többi része emlékezhet arra, hogy az emberiség írott történelmének nagy része során Kína mindig a csúcson vagy annak közelében volt.

Mi több, az elmúlt 5000 év során Kína – akár fent volt, akár lent – mindig egyetlen ország volt, és ez hosszabb folyamatos történelem, mint bármely más országé a világon. Ezért levonhatjuk a következtetést: népként a kínaiak nyilván tudnak valamit egy erős civilizáció felépítéséről és megtartásáról. És ennek a civilizáció-fenntartásnak az egyik kulcsa, amint azt láttuk, a stratégiai – mind hadászati, mind ipari – erő.

Jöjjön tehát a kérdés az amerikaiak számára: ma ki a letargikus és az inkompetens? Ha nem is az egész nép, de legalábbis annak uralkodó rétege? Ki piszmog, miközben az ország lángokban áll, vagy éppen széthullik?

Amint azt láttuk, a történelem ítélete az, hogy a lomhaság és az együgyűség végzetes, a világ folytonos mozgásban van, és egy nép egyetlen reménye az, ha a változás élén jár, különben az el fogja söpörni.

A XV. században a kínaiak hibáztak és ezért nemzetük kemény árat fizetett. Ők azóta megtanulták a leckét. Most, a XXI. században ők határozottan elszántak arra, hogy még jobbak legyenek – sokkal jobbak – és az eredmények magukért beszélnek.

Minket, amerikaiakat figyelmeztettek.

http://www.breitbart.com/big-government/2017/05/08/pinkerton-clash-civilizations-fierce-competition-u-s-china-every-country/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése