Magyarország latorállammá válik Európa közepén?

Magyarország latorállammá válik Európa közepén?

James Kirchick

James Kirchick a Brooking Intézet Egyesült Államok és Európa Központjának vendégkutatója, az „Európa vége: diktátorok, demagógok és az eljövendő sötét korszak” című könyv szerzője.

A legtöbb Magyarországot ért nemzetközi kritika az elmúlt 9 évben olyan belföldi jellemzőkre irányult, mint pl. a jogállamiság, a hatalmi ágak elválasztása és a sajtószabadság. Orbán Viktor miniszterelnök rendkívül egyértelmű a Magyarországgal kapcsolatos elgondolását illetően, amikor Kínát, Oroszországot és Törökországot említi modellként. Az általában szabadnak, de nem tisztességesnek tartott áprilisi választásokat követően azt a győzelmi megjegyzést tette, hogy „a liberális demokrácia korszakának vége”.

Azonban mióta Orbánt újraválasztották, viselkedése miatt az Egyesült Államok szövetségeseként és a demokratikus nyugati világ tagjaként nem csak demokratikus elkötelezettségét, hanem alapvető szavahihetőségét is megkérdőjelezik.

Nézzük, mit tett az elmúlt hetek során Orbán és kormányzó pártja, a Fidesz. A múlt hónapban a NATO külügyminiszterek találkozóján a magyar küldött mindent megtett, hogy elszabotálja a nyugati szövetség és Ukrajna közötti viszony fejlesztését. A budapesti kormány mentségül a jelenlegi ukrán nyelvtörvény-reformot hozta fel, amely állítólag fenyegeti a magyar nyelvű kisebbséget. Azzal, hogy egy ilyen jelentéktelen ügyet használ fel arra, hogy megakadályozza Ukrajna NATO-támogatását – amelynek területét Oroszország a második világháború óta Európában példátlan módon fegyveres erővel annektálta – Magyarország Moszkva kezére játszik.  

De nem ez volt az első alkalom, hogy a magyarok ezt tették. Tavaly novemberben Magyarország megtagadta az Egyesült Államok kiadatási kérelmének teljesítését két orosz fegyverkereskedő ügyében, akik légelhárító rakétákat próbáltak meg eladni mexikói drogkartelleknek. Ahelyett, hogy átadták volna az apa és fia párost egy NATO-szövetségesnek, Orbán kormánya szabad eltávozást hagyott nekik vissza, Oroszországba.

Habár Magyarország formálisan támogatja az Európai Unió Oroszország elleni szankcióit, Orbán a leghangosabb belső kritikusa az intézkedéseknek, és gyakran felszólal azok feloldása érdekében. Akkor, amikor Európa mellőzi Vlagyimir Putyin orosz elnököt az Ukrajna elleni agresszió és egyéb jogsértések miatt, az orosz vezető több baráti látogatást tett a magyar fővárosban, ahol Orbán megölelgette. Manapság egyes hírszerzői körökben Magyarországot a orosz befolyásszerzés fő csatornának tartják a nyugati szövetségen belül.

– Szörnyen aggódunk, hogy Oroszország a NATO-n és az EU-n belül lényegében előretolt hírszerző központként használja Magyarországot – mondta a budapesti amerikai nagykövetség egy korábbi tisztviselője a Politicónak 2017-ben.

Orbán egy olyan sötét ügyben osztja Putyin nézetét, amely nyilvánvalóan tiltott az olyan nyugati intézményekben, mint az EU és a NATO: revansizmus. Egy évszázaddal azt követően, hogy Magyarország az I. világháború következményeként elveszítette területének kétharmadát, a régióban élő magyar diaszpóra tüzes nemzeti érzelme továbbra is a magyar jobboldal prioritása. Tavaly nyáron ugyanazon a romániai politikai fesztiválon, ahol 4 évvel ezelőtt hitet tett az „illiberális állam” mellett, Orbán nyugtalanítóan irredenta beszédet mondott a helyi magyar közösségnek. Miközben folyamatosan magyar nevén Székelyföldnek nevezte azt a román területet, ahol állt, azzal támadta a román kormányt, hogy az állítólag azt mondta, „Székelyföld nem létezik” és kijelentette, hogy „Székelyföld akkor is létezni fog, amikor már egész Európa behódolt az iszlámnak”.

Miután sokáig csak Európa perifériája egy marginális alakjának és egy furcsa nyelvű, kis ország vezetőjének tartották, Orbán mára az egyik legelbizakodottabb politikai figurája lett a XXI. századnak. Évekkel a Brexit, Trump elnöksége és a nemzeti populizmus egyéb jeleinek feltűnése előtt Orbán már hatalmon volt, és szorgosan dolgozott Magyarország egypárti állammá alakításán és a hagyományos demokratikus szövetségeitől való eltávolításán.

Stephen K. Bannon, Trump korábbi főstratégája úgy dicséri Orbánt, mint aki „Trump volt már Trump előtt is”. A még csak 55 éves Orbán egy politikai képzelgő, aki egy lehetséges poszt-atlanti, poszt-NATO, poszt-EU jövőt képzel el az országa számára. Arra az időre készülve, amikor a Nyugat dezintegrálódik és lerohanják a muszlimok, Magyarországot az autoriter Kelet felé kormányozza.

– Mind érezzük, ott van a levegőben, hogy a világban alapvető irányváltás zajlik – jelentette ki könnyedén Putyin 2017-es budapesti látogatása során.

A múlt hónapban Brüsszelben Mike Pompeo az Egyesült Államok külügyminisztere kritizálta azokat az „erős országokat és szereplőket, akik a saját illiberális képükre szeretnék újraformálni a nemzetközi rendet”. Pompeo ezzel Amerika olyan ellenlábasaira célzott, mint Oroszország és Kína – olyan revizionista hatalmakra, akik fel akarják forgatni az Egyesült Államok által kialakított és fenntartott nemzetközi liberális rendet. De szavai illenek arra is, amit Orbán művel magán a nyugati szövetségen belül.

Ha Orbán az Egyesült Államok megbízható szövetségese lenne, akkor talán megbocsátható volna demokratikus visszacsúszása. A hidegháború során az Egyesült Államok hajlamos volt átsiklani a NATO-szövetségeseinek autoriter tendenciái – vagy akár nyílt katonai diktatúrái – felett is, feltéve, ha azok antikommunisták voltak. Ma azonban az európai központi geopolitikai küzdelem már nem a kapitalizmus és a kommunizmus, hanem a demokrácia és az autoritarizmus között zajlik. És egyre nehezebb megmondani, hogy Orbán Viktor melyik oldalon áll.

https://www.washingtonpost.com/opinions/2019/01/03/is-hungary-becoming-rogue-state-center-europe/?noredirect=on&utm_term=.c36c3858dca9